Szatmár és Vidéke, 1907 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1907-03-12 / 11. szám
Huszonnegyedik évfolyam. 11-ik szám. Szatmár, 1907. március 12. í^v ,N V «KE. TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. A Duna—Tisza csatorna és érdekeink. (E. I.) A Duna—Tisza közt tervezett hajózható csatorna szolnoki torkolata ügyében Jász-Nagy-Iíun-Szolnok vármegye törvényhatósága által egy „Emlékirat“ készíttetett és nyujtatott át a ministerelnök s kereskedelmi és föidmivelésügyi ministereknek s miután az pártolás végett hozzánk is elküldetett, nem tartjuk feleslegesnek, ha ezen nagy fontosságú ügyhöz mi is hozzá szólunk és ismertetni kívánjuk azt közönségünk előtt, mivel nem emlékezünk reá, hogy helyi lapjainkban e kérdésben nyilatkozat tétetett volna. A kereskedelemügyi m. kir. mi- nisterium tervező irodája az elmúlt év folyamán „Adatok a Duna—Tisza csatorna kérdéséhez“ címen terjedelmes emlékiratot terjesztett elő, melyben a csatorna tiszai torkolatául legalkalmasabb pont gyanánt a. csongrádi torkolatot jelölte meg s a bemutatott tervek elbírálása tárgyában Kossuth Ferenc kereskedelmi minister elnöklésével múlt évi junius hóban megtartott szaktanácskozmányon hazánk legkiválóbb szakférfiai nyilatkoztak, a melyekből röviden a következőket említjük fel, K v a s s a y Jenő min. tanácsos s a m. kir. orsz. ’vízépítési igazgatóság főnöke felszólalásában azt bizonyította, hogy a Budapest—Csong- rád vagy Budapest—Szolnoki csatorna irány között sem műszaki, sem pénzügyi szempontból oly határozott különbség nincs, a mely miatt feltétlenül elsősége volna egyiknek a másik felett s a vizen lebonyolítható forgalom tekintetében sincsen a két torkolat között oly különbség, mely Csongrádnak feltétlen elsőséget adhatna Szolnok felett, és a maga részéről a szolnoki torkolatnak adja az elsőséget, mert Gsong- rád nem képez vasúti középpontot, mig ellenben Szolnokon a vizi és vasúti középpont találkoznék; már pedig a dolog természetéből, de külföldi példákból is önként következik, hogy az a csatorna számíthat a legnagyobb forgalomra, mely fekvésénél fogva úgy megfelelő vizi, mint vasúti hátvidékre támaszkodik. Véleménye szerint a szolnoki csatorna belforgalma is határozottan nagyobb lesz, mint a kevésbbé népes és kevésbbé kultivált vidéken keresztül húzódó csongrádi csatornának. Hieronymi Károly szerint a Duna—Tisza csatornának torkolati kérdése alsórendünek nem mi- nősithető, de e tekintetben netn érthet egyet Kvassayval s azt bizonyította, hogy nagy hiba volna a. szolnoki vonalat választani. Nem arra helyezi a súlyt, hogy ez a csatorna épül-e vagy a másik, a fő az, hogy csatornát építeni kell és kijelenti, hogy ha arról volna szó,, hogy Szolnokon csatorna építtessék, vagy pedig ne építtessék, a mellett volna, hogy építtessék, azonban az a meggyőződése, hogy minden indok a csongrádi torkolat mellett szól. Miklós Ödön a csatornairány kérdését azon szempontból tartja elbirálandónak, hogy forgalmi politikánkat mily irányba akarjuk terelni, és csupán azt javasolja, hogy azon irányt válasszuk, a melynek a legnagyobb közgazdasági háttere van és a mely a legnagyobb forgalmi területet tudja hozzáférhetővé tenni. Ludvigh Gyula máv. elnök igazgató véleménye szerint egy csatornának épitése csak egészen kivételes esetekben lehet megokolt és előnyös s a Duna—Tisza csatornának építését állami érdek nem kívánja. Türr István tábornok a csatorna vonalára vonatkozólag azon kijelentést tette, hogy annak az ország forgalmi gócp'ontjait kell lehetőleg direkte összekötni. Kovács Sebestyén Aladár azon nézetben van, hogy a közforgalmi érdek a csongrádi torkolat mellett szól s Csongrádnak erőssége központi helyzetében rejlik. Rupcic György a Duna— Tisza csatornát rendkívüli és elsőrangú szükségnek tartja és azon vonalat tartja a legszerencsésebbnek, mely Budapestnél kezdődik és Csongrádnál végződik. Csatáry Frigyes máv. h. igazgató a csatornának valami nagy előnyét a meglevő természetes vizi- utakkal szemben nem találja fel s azt tartja, hogy annak épitése nem olyan nagy szüksége az országnak, mint a közutak kiépítése, a természetes vizi- utak szabályozása és a vasúti vonalak hordképességének fejlesztése. Klein Gyula tőzsdetanácsos előbbrevalónak tartja a mellékfolyók szabályozását, mint a Duna—Tisza csatorna építését s véleménye szerint sorrendben előbb a mellékfolyók lennének szabályozandók és csak másodsorban tartja kiépítendőnek az összekötő csatornát. Nagy Dezső műegyetemi tanár szerint az felel meg legjobban érdekeinknek, ha a csatornát megépítjük. Hoszpóczky Alajos min. tanácsos előadó válaszolva az egyes felszólalóknak, védi az „Adatok“-ban foglalt álláspontot a csatorna torkolatára nézve s azon véleményének ad kifejezést, hogy ha a csatorna megépül, a forgalom nem a szolnoki torkolaton keresztül halad célszerűbben Budapestre, hanem egy lejebb fekvő torkolaton át. K h e r n d l Antal hasznos befektetésnek tartja a csatorna kiépitteté- sét s reméli, hogy az nemcsak forgalmat teremt, hanem megváltoztatja a termelési viszonyokat is. Legelőnyösebbnek a csongrádi torkolatot tartja, mert szerinte olyan helyre kell hozni a csatornát — ha csak fontos érdek nem szól ez ellen — a mely uj term letet nyit meg a forgalomnak. 1 T A E C Z A.-•»-«OwqOOng» Félhomályban. Ujfalussy Amadil. »Esteledik, alkonyodik...« Népdal. A télutó kora alkonyata bontogatja szürke leplét. S úgy igyekszik, mintha egy csapásra akarná uralma a(á fogni az egész mindenséget. Szinte rosszul esik látni, milyen hamarosan meglopja a természetet élénkségétől, mennyire gyengülnek a napfényes szinek, intésére miként üti föl sátorát a sunyi egyhangúság, hogy aztán utóbb alázatosan tért engedjen a settenkedő éjnek. Nagyobb ur az nálánál. Uralma nem futó pillanatok dicsőségé. Órákat ver bilincsbe és fejedelemként kegyet oszt. A legfőbb jót, a pihenést adja. Az a kis nyugalom, amely éjente osztályrészül jut, az örök nyugalomnak mintegy előlege, amit egy láthatatlan kéz kiadogat nekünk, hogy erőt gyüjtsünk az istenadta, nyűgös élet fáradalmaira. S milyen pompás az alvás, amikor elvesztjük a lét fogalmát, sem gond, sem bú nem nyomja fejünket és mégis — mennyire rettegünk a haláltól ! Pedig az, számos megpróbáltatás, herce-hurca után, épenséggel az állandó, a meg nem zavarható pihenést jelenti. A félhomályban, munha nélkül üldögélve, önkénytelenül elfogja az embert a töprengés. A, bölcselkedö tűnődés az életen, amely az ifjúságnak rózsaködös, hosszú jövő, az öregnek ellenben rövid, röpke múlt. Pedig mennyi mindenen, hány végnélkülinek tetsző,nehéz órán mentát akárhány ! Mennyit bukdácsolt, botorkált a tövises, giz-gazos utakon 1 Meg el is tévedt a labirintos utakon a nélkül, hogy megtalálta volna a kivezető Ariadne fonalat a gyötrelmek, a gátak tömkelegéből, üe meg ha rá is akadt a biztos irányra és loholt á kitűzött cél felé, nem-e csalódottan tért vissza, belátván, hogy üres fantomot kergetett? Mig igy kóvályognak gondolataim, mindjobban kezd terjeszkedni a vénülő alkonyat. Egyre több feketét vegyit a szürkeségbe. Szociálista módra egyerilösit. Mert hát nagy demokrata, Ugyanazt a köntöst adja mindenre. Vajha az emberek válnának valahogy összhangzóbbá, egyöntetűbbé. Ne szidnák- marnák egymást s béke lenne velünk. Ha már mindannyian itt hemzsegünk a földtekén, csak azért, hogy épen éljünk és elpusztuljunk, mennyivel kívánatosabb lenne, egymást jó lélekkel támogatván, barátságban végig küzdenünk akadályokkal megterhelt, göröngyös pályafutásunkat. A félhomály percről-percre titokzatosabbá szövődik körülettem. A bútorok körvonalai rendre elhomályosulnak. Nemkülönben a festmények, arcképek. A zongora alaktalan tömegként lapul a falhoz. Billentyűi ellenben kihivóan fehérlenek felém, mint egy csúf, ijesztő szörnyeteg gúnyolódó fogai. És a kályha tüze még ingerkedni mer velük. Pajkos manóként illeg-billeg rajtuk. De a falon is meg-megvillan a mozgó fénysáv. Sőt a szőnyegen is. Majd táncoló, apró, világos foltok teremnek, melyek mintegy idegesen reszketnek, mint szin- pompás meleg napon az elfeküdni készülő kóbor napkorong haldokló sugarai. S amint megpihen rajtuk tekintetem, magam sem tudom milyen összefüggés kapcsán, elmúlt szép napok libbennek hívatlanul elém. Köszöntenek. Mosolyognak. Ragyogásban vesztegelnek előttem. És rég nem hallott hangok csendülnek meg fülemben. Rég nem látott arcok bukkannak föl. A légalakok aztán mintegy testet is öjtenek. Úgy vélem valóságban állanak előttem. Szólnak is hozzám. Én felelek. A szivem meg olyan könnyű, mintha megszűnt volna létérzékem. De a pillanatok kusza röptével elsodródnak a felejthetetlen arcok is, mire keservekre szökell át borongós emlékezetem, a nélkül, hogy akarnám. Rabszolga vagyok. Agyam az ur. Ö vezet. Megy utána a lelkem és hol örvend, hol sir. Sötét utakon, sárban át, majd verőfény közepeit siklik tova. Különböző képek kisértenek. Hevesen tűz a nap. Vérpiros pipacsok bólogatnak felém. Ezer meg ezer pihegő virág átható, forró illata terjengj levegőben, amely mélységesen kék. És szól a pacsirta... én meg szakadozott lé- lekzettel, boldogságterhelten futok a mohlepte, puha ösvényen. Aztán követi a sötét kép. Mozgó felhő válik, ki a búzavirág- szinü égből. S jön a párja is. Egyik siet a másik után. Hamarosan betagargatják a tenger kékséget. Komor, nyomasztó az idő... és én csukló térddel, ónsulyu szívvel vonszolom tova magamat. Fény és ború úgy váltakoznak emlékemben, mint a hogy valóságban akkor — amikor cserélgették egymást. S olyan híven látom viszont mind azt, ami volt, mintha megint átélném. De mégis sikerül Végre egészen elterelni gondolataimat a ,fuit“-tól. Valaki elhalad jégvirágos ablakom alatt. Érthetetlen érdeklődéssel figyelem lépteit. S ha lehet a járásból a gondolkodásmódra következtetni, ennek az era- hernek kellő hidegvérrel kellett a viszontagságos élet nehézségeivel megküzdenie, osztván Schopenhauernek ama véleményét, hogy az élet nem egyéb egy feladatnál, amit ledolgoznunk kell. Aztán valaki más megy végig a
