Szatmár és Vidéke, 1907 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1907-11-26 / 48. szám
0ZATMÁR ÉS VIDÉKÉ. Az első kerület választóihoz*) Polgártársak I A vasárnapi választás minden jó érzelmű polgárra kellemetlen meglepetéssel járt a második kerületben. Más, nem igen épületes, okok mellett a jelöltek szokatlan nagy számának tulajdonítható, hogy törvényhatósági bizottságunknak egyik, érdemekben gazdag, szeplőtlen jelleme- és hasznos tevékenységénél fogva köztiszteletnek Örvendő tagja kisebbségben maradt. Országgyűlési képviselőnk, aki a törvényhatósági bizottságnak virilis jogon tagja, és aki a választásnak csak azért vetette alá magát, mert helyes nézete szerint kötelességének tartja ezt, valahányszor a választói részéről a bizalmi kérdés fölvetődik: szives készséggel hajlandó a polgártársai bizalmából nyert képviseletről lemondani, hogy alkalmat nyisson a föntemlitett választási eredmény kiigazítására. Mi, az első kerület választott bizottsági tagjai, teljes számmal megtartott mai értekezletünkön egyértelmüleg arra határoztuk el magunkat, hogy az igy megüresedett hely betöltésére a legmelegebben ajánljuk polgártársainknak Teitelbaum Her- mannt. Tesszük ezt teljes tudatában annak, hogy megválasztásával nemcsak elégtételt szolgáltatunk egy érdemes társunknak az őt önhibáján kívül ért mellőzésért, hanem egyúttal, és főleg, hogy igy megtarthatjuk a közjó szolgálatában becsülettel megőszült férfiút a törvényhatósági bizottságban, amelynek az ö közreműködésére valóban nagy szüksége van. Bizalommal tesszük meg ezt az ajánlást abban a — talán nem indokolatlan — föltevésben, hogy polgártársaink a maga valódi jelentősége .szerint fogják mérlegelni e lépésünket, és csak akkor adják majd le a szavazatukat más valakire, ha ezt alkalmasabbnak és méltóbbnak tartják annál, akit mi jelölünk. Az eredmény nem kétes előttünk. Éljen Teitelbaum Hermann I Bibi Károly, Br. Kelemen Samu, I)r. Kölcsey Ferenc, Losonczy József, Miklusovszhj Antal, Steinberger Éliás, Seentiványi Károly, Br. Tanódy Márton, Uray Gáspár, Veréczy Antal. #) Kérjük a héten megjelenő helyi lapokat, sziveskedjenek e fölhívásunkat átvenni. Keddi levél. Jól tudom, felette kényes és veszedelmes darázsfészekbe nyúlok ezúttal is. Mindazonáltal nem riadok vissza szándékomtól, mert jóllehet sok ellenséget szerzek magamnak — „mondj igazat, beverik a fejed“ — de bizonyára akad még egykét nemesen gondolkozó férfi, kik igazat adnak nekem. S az ő baráti kézszoritásuk feltétlenül ellensúlyozza a többiek megvető, lesajnáló tekintetét. A mai leánygyermek nevelés ferdeségéről akarok Írni. Nem uj s igen érdekes téma ez. Különösen ebben ^ kutya drága világban sok szó esik róla úgy a társaságokban, mint a lapokban. Vitatkoznak róla az emberek itt komolyan, ott tréfásan; egyik helyeslőleg, a másik kárhoztatólag. Csekélységem nyiltan s teljes lélekkel utóbbiakhoz csatlakozik. Úgy volt a múltban, úgy kellene lenni a jelenben is, hogy minden valamirevaló család legelső s legszentebb kötelességének tartsa, hogy leánya minden rossztól meg legyen kiméivé; csak azt lássa, a mi szép, jó, hasznos és tisztességes. A családi szentélynek kellene lenni annak a szélcsendes helynek, hol minden jóra oktatva nevelik őket. Tekintsünk szét a leányos házaknál. Vájjon igy nevelik-e a fejlődő rózsabimbókat? Határozottan mondhatom, hogy kevés kivétellel — nem. A mai „modern“ nevelés nem hogy rossz, de minden kritikán aluli. A szülök oktalan hiúsága, könnyelműségé megmételyezi még gyermekkorában a leányok lelkét. Hibások, bűnösök pedig itt első sorban maguk az édes anyák: mert a mai feleség, anya, (tisztelet a kivételeknek 1) a helyett, hogy a ház őrangyala, a családi takarékosság szelleme, a gondosság, a rend példányképe lenne, — ennek teljesen az ellentéte. A mai modern asszonyok mind későn kelnek, (természetesen kávéjukat még az ágyban isszák meg, mert gyomruk nem tűri a restséget) lehetőleg akkor, a mikor elmentek a gyermekek az iskolába, a férj pedig hivatása után indult. Tizenegykor jön a fodrásznő, aztán felöltöznek, elmennek sétálni, vagy bevásárolni: délben a férjükkel a cseléd által készített kozmás ételek miatt összevesz nek, (hála Isten nemsokára meg lesz ja közöskonyhai) délután egy kicsit lepihennek, öt óra felé zsúrra, este színházba, vagy vacsorára mennek, éjfél felé aztán lefeküsznek, hogy a következő napra erőt gyűjtsenek. Vagyis más szóval: a mai modern asszonyok kényelemben, pompában akarnak élni, s legfőbb hivatásuk szépségüket ápolni, ízlésüket fejleszteni. Ez tölti be gondolatvilágukat, ez foglalja le minden idejüket. Egyik nagyobb rafi- nériával igyekszik a másikat felülmúlni, irigységét felkelteni. így aztán a gyermekeket, a hol futja a szegény férj keserves keresményéből a kisasszony tartásra, utóbbi, (s ez még Isten fizess!) s a hol erre nem telik, a cseléd neveli. Neveli.... de hogy?.... A mamák jó példáján okulva aztán mai világban már az iskolás leánykák is nagyságáknak képzelik magukat. Nemcsak a konyhára nem mernek menni, mit bizonyára kedves mamájuk sem engedne meg, de még a port sem akarják a szobában letörölni, ruhájukat, cipőjüket, megkefélni, nehogy habfehér bársonypuha kezecskéjük bepiszkolódjon, eldurvuljon. A hiúságot s félszegséget csak fokozza bennük az utca s az üzleti kirakatok. A mit az ötletekben gazdag s kifogyhatatlan emberi ravaszság és zseniálitás teremteni tud, kalap, ruha, ékszer s bútor és más egyébben, az mind a fényűzés paroxizmusát neveli a rosszra fogékony lelkűkben. S minél jobban nőnek, annál követelőbbek lesznek. Hát még ha férjhez mennek ? . . . . Megkövetelik, hogy imádott férjük minden gondolatukat ellesse, mindent lábaikhoz rakjon. Az itt dióhéjba foglaltak jellemzik a mai családi élet s a leánynevelés bora- lottságát. S mi ennek szomorú következménye ? Az, hogy a fényűzést szerető s gyönyöröMég csak egy nagy hegyet kell megmásznunk s aztán fenn vagyunk a megtámadott órháznál. Én siettem járőrömmel előre, hogy idejében pontos hirt adhassak ezredesemnek az ellenség állásáról. Már majdnem fenn voltam a veszélyeztetelt őrháznál, de legnagyobb csodálkozásomra minden csendes volt. — Bizonyára neszét vették a ravaszok, hogy jövünk s elvonullak. Vagy talán lemészárolták volna az őrséget? Ilyen s hasonló gondolatok cikáztak agyamon keresztül, midőn egyszérre csak egy hatalmas bakahang — „Halt wer dá“-t kiállt felénk. — Őrjárat — felelém. — Jelszó ? — kérdi ő. Megadtam. —: Passiert — volt a válasz. — Mi újság ? — kérdém kíváncsian. — Semmi — feleié ő. Most már igazán nem tudtam a történteket megérteni. Siettem az őrszobába a hadnagyhoz. Kopogtatás nélkül nyitottam be, ő reggelijénél ült s nagyot bámult, hogy kerülök én reggel 8 órakor arra az elhagyatott helyre. Szóhoz jutni sem engedtem Őt. — Hol van az ellenség ? — kérdém. Most még jobban bámult. Azt hitte megbolondultam. — Miféle ellenség? _ — Amit jelentettél ? — Én?... — Igen . . . Alig, hogy kimondtam e rövidke szót, már hallattszott künn az ezredes parancsszava : — Beim Fuss. Ruth! Nosza neked Viki, most lesz ne mulass, gondolám s igyekeztem kifelé a szobából, nem akartam fültanuja lenni a tör- ténendőknek. A helyzet csakhamar tisztázódott, a hadnagy aztán hazafelé menet gondolkodhatott a tévedés felett, mert utitársul vittük s egy főhadnagyot, egy csillaggal okosabbat hagytunk künn őrházparancs- noknak. Útközben megkérdeztem a hadnagyot, hogy csinálhatott ilyen baklövést? — Szándékosan tettem — feleié; mert már majd megőszültem itt, annyira untam magam. De ha sejtettem volna, hogy benn nem veszik tréfára a dolgot, okosabbat találtam volna ki, hogy ne kellett volna ide kifáradnotok. Természetesen éveken át szekiroztuk tettéért; nem múlt el nap, hogy ne hallotta volna egyiktől vagy másiktól: — Viki! Jakubá-t megtámadták a fölkelők. Eredj segitségökre. | két hajhászó mamák férjét s leánykák I apját miként korrumpálja az örökös kény- szerűség uj és uj anyagi segédforrások keresése után. Ezért lesz az emberek életmódja hova-tovább szövevényesebb, a megélhetésért a harc mind leleményesebb. Ezért nem nősülnek a fiatal emberek, maradnak a leányok vén kisasszonyok. Mondja valaki, hogy nincs igazam. Bizonyítsa be az ellenkezőjét. —össy. Időjárás. — A szeszélyes őszutó sokat kacérkodott velünk. Első napjaiban kellemes, napsugaras idő járta, a múlt héten azonban már megelégelte a legénykedést, felhúzta másik köntösét a nedvest, a sárost., sőt bemutatta a tél komoly jelét az első havat is. Szombaton még ugyancsak esett az eső, vasárnap reggelre pedig már vékony hóréteg borította a háztetőket, de a gyermekek szomorúságára déliére az a kevés is elolvadt. Bár az igazi tél még nem érkezett el, a külsökép mégis télies, esős, havas, sáros és rideg. Az emberek menekülnek is előle. Olyan végtelenül jó is ilyen csúnya időben a jól fűtött meleg szobákban meghúzódni, ábrándozni. Sáliház. Kedd este Feigenbaum (R á t k a i) és Turteltaub (Tihanyi) ohraságok árulgatták a „Milliárdos kisasszonyát (A n d a i Terkát). Előadás közben Feigenbaum et Comp, egyik hitsorsosa odaszól barátjának: — Bertzi lében, thodod the azt, hogy ez a Krémer nagyobb zsidó a . . . a . . . thüllünthül is ? — Wie hajszt . . . Nekem mondhod? — Szenthül azt hiszi, hogy a Therus- kája torkában milliárdokat fedezett fel . . . — Thübbet, thübbet, még annál is shokkal thübbet. Azt hiszi, hogy Beöthyt megmenti a primadonnaváhságthul, hogy felfedhezte az isteni Zsazsa uthódját. — Igahzad van. So soll ich leben. Az előadás különben igen jó volt. Sokkal jobb a tavalyinál. Szerintem még a Teruska hangja is elég tűrhető volt. Bizonyára tudja azt ő is, hogy nem sub- reltnek való, azért igyekezett gyönge és iskolázatlan hangját ügyes játékával pó tolni. S ha a betéttel nem akart volna brillírozni, úgy még szinpatikusabban fogadtuk volna szárnypróbálgatását. A szép és élvezetes előadásért dicséretet érdemel mindenki, első sorban pedig Neubauer, a karmester. ❖ Őszintén mondva, félve mentem a szerdai premierre. Tartottam a közönség közönyösségétől, féltem a rossz Ördögtől (Vidortól). Nem egytől hallottam: „Ördög vigye azt a Vidort, hogy mer ilyen nagy s felette nehéz szerepbe belefogni ?“ S ime, kellemesen csalódtam. A bemutató előadáson szép közönség volt együtt; jó és érdekes volt maga az előadás is. Csodálatos! Hát máról-holnapra ilyen nagy művész lett ebből a fiatal emberből ? Hiszen tavaly a szin- ügyi bizottság nem engedte a társulat tagjai közzé felvenni. Elment hát egyéves önkéntesnek. Csak nem a katonáéknél faragtak belőle ilyen ügyes, értelmes színészt ? . . . Méltó partnere volt Takács Mariska. Szépen átgondolt, az utolsó nüan- szig kidolgozott játékával egy slágra meghódította a mi kényes publikumunkat. Gy enis is szépen játszotta meg a festő nehéz szerepét, összjáték, rendezés, kiállítás alig hagyott maga után valami kívánni valót. Ezzel a darabbal bizonyára még sok és igen élvezetes estéket szereznek színészeink a közönségnek. * Csütörtökön harmad ízben lumpolt Bernáth a színházban. * Pénteken a „Betyár kendője“ zónázott zsúfolt ház eiőtr. Az előadás elég tűrhető lett volna, ha Pataki élvezhetetlen nótázásával tönkre nem silányitja. Ó volna a népszínmű énekesnő ? . . . Hihetetlen.- így aztán nem fogunk csodálkozni, ha e szerepkörben is A n d a i fog felépni. A zónapublikum nevében is több szorgalmat és'' fáradságot kérünk Önagyságától I * Szombaton, és- vasárnap este Szávay — Vágó—Szabados daljátékét, „Szép Ilonkát“ mutatták be. Csúfosan le is törtek vele.' Ez azonban ne aggassza őket, mert hiszen ez a rossz libret- tóju darab Budapesten is megbukott. Sem a szépen csillogó versek, sem az ötletes invenziosus zene, sőt még Pálmai Ilka sem tudták megmenteni. Az előadás alatt á közönség alaposan lekritizálta a darabot, a szereplőket, sőt még a zenekart is. Én azonban védelmembe veszem őket. Nem azért, mintha meg lettem volna elégedve az előadással, Isten ments! Egész más okból. A mi színészeink s a zenekar napnap mellett játszanak. Játszanak fáradtan, elcsigázva, szinte állati apá'hiával, (bocsánat e kifejezésért) játszának- kellő számú próbák nélkül. Ez nem vád, csak a szomorú állapot még szomorúbb konstatállása, Mit kezdhet a karnagy egy olyan zenp- karral, melynek tagjai d. e. fél 8-tól fél io-ig a kaszárnyában, io-től 2-ig a színházi próbákon, 3—5 ig ismét a kaszárnyában, — este aztán fáradtan, a napi hajszától szédülő fejjel az előadáson játszik ? Örülnek szegények, ha nagyobb botrányt okozó hiba nélkül szerencsésen végig bukdácsolnak az előadáson s hazasiethetnek a másnapi hajszához uj erőt gyűjteni. És a közönség s a sajtó szidja őket, s a karmestert. Azt a karmestert, a ki 4—.5 próbával kénytelen kihozni egy- egy uj operette vagy népszínművet, — a régieket pedig sokszor egyetlen próba után kénytelen lejátszatni. Szidják azt a karmestert, a kinek néhány próba alatt naivából kell subreltet f .rágni, faxnik és Ízléstelenségeket kell főkép javítgatni; azt a karmestert, ki örül, ha néhány próbán valahogy be tudja szajkóztatni az énekszámokat a magánénekesekkel sa karral; azt a karmestert, a kinek nirtcsen egyetlen segítő társa vagy helyettese. Próba az van elég to tői 2-ig, de a személyzet kevés, igy túl van terhelve. Fáradt zenekar, agyoncsigázott személyzet és kellő számú próbák mellett pedig még a fővárosban sem lehet művészit pro dukálni, nem hogy Szatmáron. Hogy Andai a „Milliárdos kisasszony“ holnap a „Szép Ilonka“ szerepét jól énekelje le, — az teljesen lehetetlen volna még ha gyúrható hanganyaga s jó iskolája lenne is. Ez még nagyobb művésznőket is igen nagy próbára tenne. Ezen a szerencsétlen állapoton pedig segíteni kell. Segíthet a közönség, s az igazgató. Előbbi kevesebb változatosságot követeljen, utóbbi szaporítsa a jó erőket s adjon több szünetet embereinek. Színigazgatónktól még egyebet is kérünk! Szeretnők a tenoristát, baritonistát s a naivát (de nem az énekest,) szerepkörüknek megfelelő szerepkörüknek megfelelő szerepben is látni. Vagyis újabb variátiot is kérünk, mert a Komáromi- Tihanyi,—Andai,—Rátkai féle majd unalmas talál lenni. Meg aztán elvégre emberek ők is, pihenőre nekik szükségök van. * Tegnap este egy végtelenül kedves, szellemes és mindvégig mulattató francia vígjáték „Válás után“ ment igen jó előadásban. A színházat ugyan nem töltötte meg teljesen a zónapublikum, de a kik ott voltak alaposan kinevették magukat. Mulattak nemcsak az előadáson, színészeink ügyes mókáin, hanem azon a négy szál árva trombitáson is, kik előadás előtt és a szünetek alatt vigan fújtak valami gyászinduló, félét. De még sem. Ezen nem mulattunk, hanem ugyancsak bosszankodtunk. S a zenekar elmaradásának mi volt oka ? „Hát mivel a, hát mivel a generális itt vala ... Hát mivel a, hát mivel a generális vacso-rált vala.“ Hát hiába! A generális ur ur még...; Szatmáron is. Katonáéknak a várossal kötött szerződés, s a 2000 korona zenedij az bliktri. Azért, mert a generális ur bandaszó nélkül nem tud jóízűen vacsorázni, a színházi közönség négy trompétás keserves trombitázásában gyönyörködjék ? Még jó, hogy nem az első felvonásban szereplő kis és nagydobot vitették le az orches- terbe s nem két századdobossal verették el a generál marschot. Ohó jó uraim, ez igy nem lehet. Vagy, vagy, Hibáztatjuk különben Krémért is a miért azt a négy szál bandistát trombitálni engedte. Vagy hozatott volna cigánybandát, vagy teljesen maradt volna el a zene. Mentsége csak az lehet, ha be akarta mutatni katonáék gúnyos eljárását. Úgy halljuk különben a zenekarra amúgy is sok a panasz. Megtörténtek olyan hallatlan dolgok is, hogy az elő2W* Folytatás a mellékleten. I I
