Szatmár és Vidéke, 1906 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1906-10-30 / 44. szám

Huszonharmadik évfolyam. 44-ik szám. Szatmár, 1906. október 30. SZATMAR TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. ráztátok le kétszázados rabigátokat szent hamvaitokról, mint most „Mikor az ő emlékezetük előtt tisztelettel hajolt meg a koronás király, kegyeletével össze­forrott az egész nemzet.“­Mit is kerestetek volna itt ama gyászos, hallgató nagy időkben, mikor minden magyar tűzhelynek térítőn volt halottja: a nemzet szabadsága? Miért is jöttetek volna, mikor még „szunnyadó virtusunk, csak pislogott volna előttetek.“ Mikor az eszme, csak „borongó fellegek közt jára, hitegető, csalogató politikába zárva.“ Az uj Magyarország napja immár fényeskedik. Jönnek idegenek. Messze viruló, erős, hatalmas népektől. És di­csérik haladásunkat, bámulják palo­táink fényeskedő büszkeségét. Elisme­rik kultúránkat, melyet úgyszólván csu- dásan rövid időn át varázsoltunk e hazai földre... melyet eddig a térké­peken is hiába kerestek. Nagy, fényes szónoklatokat tartunk tudományunkról, gazdaságunk, kereskedelmünk és ipa­runk jövőjéről.. Színházakba járunk, tal­pig selyembe és bársonyba öltözünk. Ajkunkon hordozzuk a szabadságot, tudunk lángralobbanni egy kipattantott szikrára. íme, diadalmenet, csupa káprázó pompa volt ez a nagy temetés is... Amit képzelet csak teremthetett; pompát, ká­bító fényt, külső varázst... azt mind, mind megmutattuk... elővarázsoltuk... De ha a drága koporsóra hajolva, őszinte vallomásra nyílnak sziveink: | akkor hallják ők meg igazán, mi fáj... mi vihar dúl közöttünk... Az érkező fejedelem koporsóját végig állta népünk; népünk, melyet úgy szeretett. Ezt a szegény népet. És ez a nép ma — az uj Magyarország fényeskedései közt is bus gonddal szi­vében rögöt kér, hogy élhessen... Igaz­ságért küzd, hogy maradhasson. Vilá­gosságért eped, hogy vezetői közt tisz­tán láthasson. Az érkező koporsók szellemet, nemzeti erős szellemet rejtenek, egy egész nagy múltat ébresztenek. És ime éppen ekkor ebben a szellemi világ­ban kerekedik az eszmék zűrzavara. A múlt idők elhomályositása, lekicsiny­lése, a világpolgárság után kapkodó divatos hiúság. Mikor csak imint szabadultunk nreg újra és újra az alkotmány tiprás rémes árnyától: most újra és újra a társadalmi szétbontás, viszály csávája hull közénk... hogy soha; de soha egyet ne értsen... a magyar... Mondom, soha> jobbkor nem jö­hettetek volna, ti nagy bujdosók, mint éppen most... Ha talán ti köztünk lesztek, „m ás lesz itt az élet.“ „Uram 1 óvd meg ezt az áldásos esz­tendőt a félreértések és ellentétektől.“ (Frgknói imádsága a határszélen.) [ Hogy az ne hiányozzék többé, ami mindenközt hiányzott nekünk: A nemzeti tiszta, igazié- 1 e k. És ami ennek tartalma. Nem a külső fény, pompa. Nem a látszat. Nem a rengeteg törvények rideg pa­ragrafusa. De a nemzeti megtisz­tult jellem. Hit, mely boldogít és fenntart. Elvhűség, melybe a. nemzet reményének horgonyát megvethesse. Munkás élet, mely nélkül a haza soha erős nem lehet. Egyetértés, mely nö­vel ; áldozatkészség, mely a hazáért lemondani tud. Testvéri szeretet, mely másnak romjain élni nem akar. Tiszta kéz, becsületesség, a nép szeretete és érte való hivatás mély át- érzése. Az igazi érdem megbecsülése... nemzeti tiszta igaz lelkiismeret... ... Lélekben átéltem a nagy nem­zeti ünnepet. Újra megbizonyosodott, hogy a magyar tud ünnepelni. De sze­memben remény és aggodalom rez­zend meg a szív könycseppjét. Vájjon a nemzet bensejében mi nyomokat hagy e hozzá méltó fellángolás? Csil­logó jelek valának ezek, melyeket futó homokra helyeztünk ? Vagy szívbe vé­sett eszme, mi soha a nemzet leikéből elmosódni nem fog? Mert tudjuk meg, hogy Rákóczit nem temetni hoz- t u k; ne higyje el senki I Rákóczit nem lehet soha eltemetni! Biró lesz közöt­tünk, ítélő szellem, mert ő „Addig nem nyugodhat sirja mély ölébe, Amíg boldog nem lesz hőn szeretett népe, Amig keseregve sir e szegény nemzet, Lángoló nagy lelke addig nem pihenhet. Majd, ha fejünk felett borús leend az ég, Meglátjátok, hogy Rákóczi él még. S ha ismét ellen tör honra, szabadságra, O fog vezetni a harcok viharában.“ Elvégeztetett... Meg volt tehát a nagy temetés, mellyel a nemzet még tartozott. De nem is temetés volt ez. Gyász­pompa, diadalmenet, a fellélegzett nem­zet örömünnepe. Nem is úgy hoztuk haza őket, mint porladó holtakat. Nem is úgy köszöntöttük, mint elhamvadt sziveket. Csudás koporsók, melyekre a nem­zet millióinak örömkönyei hullanak. Varázszsalteljes hamvak, melyek szá­zadok múltán is ily rezgésbe hozhaL ják húrjait a nemzeti léleknek. Régen kerestük, régen vártuk őket. Keservesen, bizony régen! Nagyságos Fejedelem 1 Miért nem jöttél, mért nem jöhettél ? Nagyasszony, Zrínyi Ilona, dicső anyja ami nagy Bujdosónknak, miért maradtál „síron túl is hosszú, bus számkivetésben ?“ Várták az idők teljét. Az igazi szabadság napjának első ébredését. Mi­kor ez a nemzet olyan akar lenni, mi­lyennek ők akarták. Várták. S ha koporsójukra hajolva, ömlenek -könyeink, őszinte vallomásra nyílnak sziveink: haji csak akkor hall­ják ők meg, mi fáj 1 Csak akkor tudják meg igazán, mi vihar dúl itt közöt­tünk? Mi tépi lelkünket, mi viszi ten­geren túlra véreinket? Mi ver éket, fájó, szaggató éket saját magunk közt. Hamvadó szivetek is megdobban tán e vallomásra! Mert soha jobbkor nem jöhettetek volna, mint most. Soha jobbkor nem TÁEC2A A nagy temetés napján! Irta: Vályi Nagy Gusztáv. Szatmáron 1906 okt. 29-én tartott ünnepélyen a városháza erkélyéről elmondotta dr- Pirkler Emi. Tárogató harsan ... rézdob szava perdül... Ragyog a napfényben ezer zászló szárnya, Gyűlnek-gyűlekeznek. nyugatrul-keletrül Hangos hadi népek Kassa piacára I Talpon a magyarság, nyeregben a nemzet, Csa'k. azt lesi-várja, hogy a jelszót haltja, Ami tör, zúz, rombol, sziklát, bércet renget, Azt, a csodás két szót: rajta magyar ! rajfal Haj, de más most minden, nem úgy, a hogy Beb szomorú, csöndes a vezéri sátor, [régen, Fekete koporsó áll a közepében, Körötte virasztó, bús, szótalan tábor. A mire úgy vártunk, az idő bétellett Sigy kell viszontlátni lelkünk szép reményit ? Villámot' reméltünk s gyászravatal melleit Mint haldokló csillag, halvány gyertya fénylik. Hát a magyar máskép már nem ünnepelhet Csak ha Nagyjainak van hallotti napja? Diadalkaput máskor nem emelhet Csak ha koporsókat visznek-el alatta? Hát nem adhat máskor életjelt magáról Csak ha temetésre öltözködik gyászba?' Félnek e hazában a bátrak szavától Vagy talán az élőt ünnepelni gyávái? De csalódnak azok, kik azt hiszik, hogy a Porladó csontoknak nincsen már hatalma, Az erő azokból el nem pusztul soha, Örökli a fűszál s az utódok karja. Ez a csodás erő oltalmazott minket, A hősök csontjait azért hordjuk össze, Mint messze időknek népei a kincset Gyűjtjük .egy rakásra a szent anya földbe. Zugn alt a harangok... temetnek ... temetnek! A bujdosók itthon!... Hozsánna, hozsánna! Szegény, szegény nemzet, mig örül ezeknek, Addig ezer másik bujdösik világra. ” Temeti reményét, temeti nagyságát, Dicső Fejedelmét, fejedelmi fénnyel, Lerakja a sirba minden gazdaságát, Aztán betakarja koldus köntösével. De n^muljon el most a .kárhozat szója, Odázzuk el lelkünk megszokott panasszát, A múlt és a jelen keserű valója Meg ne háborítsa ünnepünk magasztját. Legyen e nap drága Nagyjainknak szánva Könny s panasz nem méltó Rákóczi porához Legyünk büszkék, mint 0 — s ha szó jön [a szánkra Egünk felé törjön: magyarok — imához! Árpádot vezérlő Istene e népnek Kinek jóvoltából ezer évet számlál Kinek intésére támadtak vezérek Hozzád fohászkodunk most a koporsóknál. Hintsd meg hamvaikkal a hazai földet Édesítsd folyóját, ékesítsd a rónát Ko?zoruzd meg dúsan a haLmot, a völgyet, Hogy vésztől a Kárpát bércei megóvják. Önts erőt,, kitartást minden unokába Gyámolitsd előre az ősök példáján Hogy hona mesgyéjét soha át ne hágja S hogy szerencse, áldás legyen a munkáján. És ha megfujnák a harci trombitákat Az az átkozott sas szomjuhozná vérünk, Az ősök porából teremts' daliákat S Rákóczit, Bercsényit óh, add vissza nékünkl Vecsey. (És még valami). Térjünk vissza hozzá egy kissé, mert szép volt a Vecsey-este. Az volt nemcsak' az élvezetért,, amiben akkor részünk-volt, hanem sok más érdekességért - is, ami ahoz az eseményhez fűződik. Magyar betegség, hogy elröppenni engedünk minden mozzanatot, amelyből vatamilyes okulást meríthetnénk,1 amiért' aztán holnap csak ott vagyunk, ahol teg­nap voltunk, és újból kezdjük tanulni azt, amit már régen tudhatnánk. A Vecsey hangversenye nálunk ese­mény volt. Természetes, mikor valamennyi európai és amerikai világvárosban is ilyen számba ment eddig. Sót ott még inkább, mert nálunk a zene még csak zsenge pa­lánta, amit emberi palántáinkkal kezdünk'' ápoltatni néhány év óta, mig külföldön századok óta diszlö óriás növény, mely-' nek milliókra menő ember élvezi az áldá­sait. Persze olyanok, akiknek szemében nem csak az az érték, amiért haszonbért vagy betéti kamatot fizetnek. . # . „Kérjünk határozotton.... AZ EGYEDÜL ELISMERT KELLEMES IZU TERMÉSZETES HASHAJTÖSZER. Ferenoz József keaerüvizet 111 nagy temetés ■u.tsun. ___ Ir ta: BÓBITÁÉ <3--Á.SI=,-Á-ie.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents