Szatmár és Vidéke, 1906 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1906-10-02 / 40. szám

és tehetséges fiatalságért, kik idővel a reájuk háramló nagy feladatok betöl- tötésére képesek is lesznek. Aki nem ilyen céllal adja gyermekét polgári iskolába, az nagyot botlik. Ezt pedig jobb előre tudni, mint elkésve.

A polgári fiu-iskola növendékeit első sorban és főként ipari és kereskedelmi pályára nevelje. Ha ennek a céljának nem felelhet meg, hanem a középiskolák selejtes anyagának „úrrá“ nevelésére vállalkozik, úgy polgári jellegét és létjogosultságát elveszti.

Ha az egyes polgári fiu-iskolák tanévvégi „Értesítődének statisztikáit olvasgatjuk, arra a vigasztalan tapasztalatra jutunk, hogy a IV. osztályt végzett növendékek nagy számmal a tanít ó-k épző intézetbe mennek. A mai ferde viszonyok közt, mikor az intelligensebb elem az ipari és kereskedelmi pályát érthetetlenül lealázónak tartja, a tanító-képzőbe menő ifjakat csak a gimnáziumokból kellene befogadni, hogy legalább ennek alsóbb osztályaiban ne legyen elválasztva a leendő tanító a tehetségesebb szülők nagyobb jövőjű gyermekeitől, kikhez magas állásukban a tanulótársi kötelék fűzné a tanítót akkor is, amikor, mint régen elmúlt dolgok fognak a tanulói kor szép emlékei lelkében felujulni. Az ebből származó fölemelő érzés lehetőségét a polgári iskola ma nem adja meg.

Az ipari és kereskedő pályával szemben mutatkozó lekicsinylés is éppen az iskolázási tendszer következményeinek tekinthető. Ma még a gimnázium az egyedüli legcélszerűbb középiskola. Ennek négy alsóbb osztálya csekély módosítás után az összes többi középiskolák alsóbb négy osztályát körébe fogadhatná a polgári iskolák tantestü- tületeinek felhasználásával. Sőt az összes középiskolák négy alsóbb osztályának — gimnáziummal ellátott városokban — gimnáziumi igazgatók vezetése alatt „polgári iskola“ nevet kellene adni, hogy a testvériség, összetartozandóság

már. Régóta kutatok titokban utánad s most végre megtaláltalak. A más felesége vagyok, tudod. Neked a régi Magda vagyok... a leány... Ne érts félre... Emlékszel egyszer megesküdtem neked az édesanyám emlékére, hogy hü maradok hozzád... hogy szeretni foglak mindig. Es aztán mégis férjhez mentem máshoz. Ne ne szólj közbe, ne vádolj, szenvedtem én is, most is szenvedek, gyötrődöm. Pedig nem csaltalak meg. Hü maradt a lelkem hozzád... Es mégis az az eskü ... rettenetes vád alakjában minden álmomat pokollá változtatja. Gyermekem van. Igen, fiú. Es én úgy féltem. Gondold meg, ha annak valami baja lenne ? Örökké remegek, hogy megver az ég... érted, az esküért ... Istenem, de hát mit tehettem volna? Mégis sokszor azt hiszem, hogy én vagyok a hibás. Hallottam rólad, hogy hogy éltél, mint tetted tönkre magadat és ha a kis fiamnak megfájul a torka, már azt hiszem, hogy itt az ég csapása. Szeretném már, ha valami nagy csapás érne, vesztenénk el minden vagyonúnkat, éheznék szívesen, csak tudhatnám, hogy a bosszúálló sors megkapta a magáét s én koldulhatnék... a fiamnak. Kétségbeesett lelkem csak ezt az egy megoldást látta, hogy jöjjek el Hozzád. Hogy ne én nyugtassam meg, vagy vádoljam magamat, ne az álmok gyötörjenek, de Te moodd szemembe a vádat. Lálod a férjem csendes, becsületes ember. A munkájának s a családjának él. Nem követel tőlem hevülő szerelmet és nem neheztel, bár tudja, hogy becsülésemen kivül egyébb méltatást nem kapott a lelkemben. Én becsülöm és tisztelem, mert jó, becsületes és nem hagyom el, mert szereti a fiamat. Pedig nem tudja kimutatni, de én látom, hogy hányszor elnézi lélekzetét visszafojtva, ha alszik a kicsi. S milyen halkan jár, beszél olyankor. Újságját leteszi, hogy a papír zörgése fel ne költse. Tudnék vele nyugodtan élni, oh csak ne álmodnék olyan kiérzése a serdülő ifjak lelkét a szeretet kötelékével minél inkább egymáshoz kapcsolja.

Kívánatos, hogy ennek útját egyengesse egy Szatmár-Németiben szervezendő polgári iskola.

Mihály Ferenc.

Nyelvöltögetés.

A „Szatmárvármegye“, ez a hazafiság- ban utazó tulipán újság, mely program- mul tűzte ki, hogy Nagykárolyt a világ központjává teszi, legutóbbi számában referálván a szatmári lóversenyről, városunkra vonatkozólag a következő kedvességeket mondja el:

•

„Most fordítsunk az érem másik oldalára, a melyre Szatmár város szereplését írjuk, mig eddig a vármegyéről beszéltünk. Ide legelőször is ezt jegyezzük fel, hogy a városi közönség mint rendesen valóságos tüntető közönnyel maradt távol úgy a versenytől, mint az azzal összefüggő minden mulatságtól. Ezt a távolmaradást szeretik a szatmáriak bizonyos polgári önérzet nyilvánulásnak feltüntetni, szemben az őket „ebenbürtignek“ el nem ismerő gentry által látogatott mulatsággal, voltaké- pen azonban csak spiessbürger korlátoltságukat jelenti, melyet feszélyez az együttlét olyanokkal, kiknek társaságában nem érzik magukénak az egész mindenséget, hanem a szatmárhegyi bor okozta mámorban is észre kell venniök, hogy más ember is van a világon, nem csak szatmári és németi.

Mindezekről azonban nem volna szükséges és érdemes Írni, ha ilyen modor mellett nem lépne fel e város közönsége a lehető legarrogánsabban és a legkövetelőb-' ben a vármegyével szemben abban az irányban, hogy az Ő gazdasági érdekeit támogassa, ha nem tartaná természetesnek, hogy ugyanazon vidéki földbirtokos osztály, melyet ő annyira ki nem állhat, hogy még egy terem levegőjét sem tudja vele szívni, mint iparost, kereskedőt, ügyvédet, orvost őtet gazdagítsa, az ő egzistentiájá- nak alapját képezze.

Nem tudott a derék város annyi figyelmet tanúsítani a nagy számú idegen közönség iránt, hogy a déli órákban a térzenét megszólaltatta volna, mely pedig rendszerint szokott lenni, e helyett azonban kedveskedett á vendégeknek'városi

nős gyötrelmeket. De mondd ki már most a szót. Mondd, mondd... hát... megcsaltalak én?... elhagytalak... hütelen lettem... az édesanyám emlékére tett esküm meg van szegve...? mondd...! Oh Jenő szólj, ne hallgass. Egyszer már kérdeztem tőled álmomban ugyanezt, s akkor is igy hallgattál...

Már egészen besötétedett. A férfi felállt, meggyujtotta a lámpát. Most nézték meg egymást. De csak lopva, futólag, hogy a tekintetük ne találkozzék. A férfi észrevétlenül le vett a falról egy fényképet s elrejtette. Azután az asszony előtt a kis szobában fel alá járva, beszélt.

— Most már későre jár az idő, menjen haza Magda szépen, elkísérem az utcájuk szegletéig. Aztán nyugodjék meg: Lássa öt év nagy idő. Hát hiszen én ezalatt gondoltam néha magára is, de azt az esküt . . . hm ... ne vegye rósz né; ven . . . én . . . igazán . . . elfelejtettem. A maga bohó lelkében él az csak. Nem csalt meg, nem lett hütelen, hisz én nem is vártam azt. Éltem, szerettem azóta oh hányszor már? Most már meguntam azt a vig életet. Keresek magamnak egy jó gazdag leányt s nőül veszem s élek nyugalmas, kényelmes életet. Ámde magának nem szabad most már rosszakat álmodni.

Az asszony könnyein keresztül nézte a férfit, hallgatta, aztán felkelt ő is induláshoz készülődött. A férfi elkísérte ameddig lehetett. Zuhogó esőben mentek s váltak el. Jenő sietett vissza haza. Amint belépett, megérezte azt at illatot, ami az asszony hajából áradt ki s ami még betöltötte a kis szobát.

Szíttá, szíttá magába . . . azután kezébe vette a revolvert, nézte, forgatta, megtörölgette, felhúzta aravaszát, majd leengedte és szépen becsusztatta vissza a fiókba, jó mélyen, egy nagycsomó irat alá . . . hogy valakinek álma ne legyen nyugtalan soha ...

I szálloda“ dupla szobabérekkel és 3O*/0-al felemelt étel- és italárakkal. Úgy látszik a város a vármegyével szemben a szabad nyuzás rendszerét léptette életbe, a mi egészen természetes ott, a hol a vármegyei gentryt úgy szeretik, mint Szatmáron, mert a kit valaki nem szeret, azt szívesen meg- nyuzza A felemelt árak ellenértéke szokott lenni rendszerint a nagyobb kiszolgáló személyzet beállítása, de erről szó sem volt, arról pedig hogy Márkus vendéglős ur a panaszok melleit mily flegmával huszon- egyezett, csak az bir fogalommal, aki ismerve a viszonyokat, tudja, hogy a városi közönség nagy része lelkében még örül azon, hogy a „gentry urak“ lehető sok bosszúsággal távoztak vendéglátó városukból.

Szolgáljon e szives látás újabb indokául a Lóversenyegyletnek arra, hogy végre szüntesse meg azt az igazságtalanságot, hogy a vármegye másik városát Nagykárolyt mellőzi. A természetes az volna, hogy a versenyek felváltva rendeztessenek Szatmáron és Nagykárolyban, mely esetben az a magyaros vendégszeretet, melylyel a mi városunk fogadná a vármegyei urakat, követendő például szolgálna Szatmár városának és az egészséges versengés, a mely igy kifejlődne, jelentékenyen fokozná a lóverseny és a vele összekötött mulatságok sikerét. Ha egyszer érezné Szatmár város, hogy a vármegye nincs épen reászorulva, változna a modor és megszűnne az a sok kellemetlenség, a mivel ma szolgál a szabadkirályi város a vármegyének.“

*

A ki ismeri városunk polgárságát, s itt első sorban hivatkozhatunk magára arra a gentry közönségre, a melynek érdekében a Jakab-verő fiatal óriások lapja a fakardot felkötötte, az tudja, hogy hiábavaló minden olyan igyekezet, mely a városi és vidéki közönség között bármiféle ellentétet is akar feltüntetni. Hogy más volt a fejlődése a múltban a városi polgárságnak és más a gentrynek, s ebből származtak akkor félreértések, az ténvdolog, ce idők folyamán ezek a félreértések megszűntek, s ma már, mikor kölcsönösen rájöttek, hogy egymásban nem a hibákat, de a becsülendő jó tulajdonságokat kell keresni, zavartalan egyetértés van közöttük. Ott, a hol a közért dolgozni kell, együtt vannak, s ha mulatságról van szó, nem feszélyezi egyik a másikat.

Ha nekünk is lett volna egy grófi családunk, a mi polgárságunk is valószínűleg főbb simaságot tanult volna el és jobban értene az alkalmazkodáshoz, de miután a mi gentrynk sem a grófi palást árnyékában nőtt fel, a polgárság igazán demokratikus, magatartását nem látja olyannak, mintha az bármi tekintetben is ellene irányulna, épen azért szívesebben időzik körünkben, a hol ugyan nem veszik körül hajbókoló alakok, de a hol neki sem kell senki előtt hajbókolni. Nem vendégnek tekinti, hanem idehaza érzi magát, ez okból igényt sem formál arra, hogy itten ünnepeljék.

Megmosolyogni való naivitás a térzene elmaradását és a Pannónia vendéglősének eljárását a város számlájára Írni, mert hiszen tudnivaló, hogy-a lóverseny napján, de már jóval azelőtt, a honvéd- zenekar nem volt idehaza, a mi pedig a vendéglős eljárását illeti, ez hasonló alkalmakkor ilyen szokott lenni az ország minden részében, s azért soha sem szoktak szidni mást, de nem is lehet, mint az illető vendéglőst.

Nem tudunk róla, mikor és hol lépett fel a város közönsége a megyével szemben, hogy az ő gazdasági érdekeit támogassa, mert a mátészalkai vasút, habár a városnak is érdeke, de ép olyan érdeke a megyének illetve az illető vidék birtokos osztályának, a mikor tehát a megye erre a hozzájárulást megszavazta, nem épen a mi városunk érdekét akarta előmozdítani. Hogy pedig a város fellépése arrogáns és követelő lett volna, ez csak a tulipán újság szemüvegén nézhetett úgy ki, a mely újság mindent sötét színben lát, a mi Szatmár- nak kedvező.

A mi pedig azt illeti, hogy a Lóversenyegylet a versenyeket ezután felváltva Szatmáron és Nagykárolyban rendezze, erre csak annyi a megjegyzésünk, hogy ez tisztán az egylet dolga lévén, bizonyára a legjobb belátása szerint fog cselekedni. S ha netalán akként határozna, hogy a versenyeket felváltva fogja tartani, hát mi abba is bele fogunk nyugodni és nem fog eszünkbe jutni hasonló nyelvöltögetéssel támadni rá a nagykárolyi közönségre. D.

Apróságok.

Egy falusi vendéglőben a vendég fog- piszkálót kér.

— Nincs 1 — mondja a vendéglős.

— Hát nem tartanak?

— Nem lehet kérem, mert senki sem teszi vissza.

*

— váljon ki irta azt a szép cikket rólunk a Szutmárvármegyében ?

— Hogy ki irta, nem tudhatom, de hogy nem gentry volt, arra mérget veszek.

— S honnan gondolod ?

— Mórt az igazi gentry oda se néz neki, ha a pincér egy pár krajcárral többet számit.

*

Nem tudom kikből áll a hegyközségi választmány, s épen azért nem értem, hogy miért ragaszkodnak oly makacsul a vasárnaphoz, mikor milyen szép lett volna a szüretet hétfőn kezdeni. Erre már el lehetet volna mondani:

— No ez a hét igazán jól kezdődik!

*

Kérdik Bögre úrtól, hogy a szüret hány napig fog tartani.

— Minden az időjárástól függ, — válaszolja az öreg — mert ha esni fog az eső, ükkor nem mozdulok a hegyről, mig jó idő nem lesz, ha pedig nem fog esni, akkor eo ipso ott maradok.

*

—•• Hát te az idén hol fogsz szüretelni?

— Barátom, nehéz 9orban vagyok. A hol szüretelni szoktam, olt a jég a szőlőt elverte, oda tehát nem mehetek, a hol pedig van mit szüretelni, oda még meghívást nem kaptam. De hát azért van a m. kir. ész, hogy az embert kisegítse!

Demeter.

HÍREINK.

— Lapunk jelen számához egy iv melléklet van csatolva.

• — Püspökünk fölszentelése. Boro mi sza Tibor szatmári püspök fölszentelése vasárnap délelőtt ment végbe Egerben. A fölszentelést Sumassu bíboros érsek vér gezte Párvy és Szmrecsányi püspök segédletével. Az ünnepélyre a szatmári papság köréből is sokan elmentek, igy: Pemp Adtai káptalani helynök, prelátus-kanonok, Ratkovszki Pál főgimnáziumi igazgató, dr. Fechtel János, Fölkel Béla, Fásztusz Elek I főgimnáziumi tanárok, dr. Irinyi Tamás, dr. Wolkenberg Alajos theologiai tanárok, dr. Kováts Gyula tanitónőképző-intézeti igaz- I gató, Gopcsa Endre dr. tanár, Zahoránszky István egyh.-megyéi tisztviselő stb. A föl- I szentelés után, déli 1 órakor Samassu bibo- I rosnál díszebéd volt, melyre a szatmári papság is hivatalos volt. Az ebéd alkalmával az első pohárköszöntőt a bíboros mondta uz uj szatmári püspökre.

— Megérkezett a püspök! B oromisza Tibor dr. szatmári püspök a tegnap este háromnegyed 9 órakor érkező gyorsvonattal városunkba érkezett. Kerülni akarva . minden ünnepélyes fogadtatást, érkezésének időpontját senkivel sem tudatta, úgy, hogy i azt még a püspöki palotában sem tudták. Az volt különben uz elterjedt bir — fővárosi lapok közlése nyomán, — hogy ma ór- - kezik a püspök székkeljére, azonban már tegnap is minden vonatnál várt reá a püspöki hintó 8 a püspök — teljesen inkognito tényleg tegnap jött meg. Installációja — mint különben lapunk legelőbb jelentette, — 7-ikén lesz.

— Dr. Boromisza Tibor búcsúztatása. Dr. Boromisza Tibor szatmári püspök távozása alkalmával a múlt hó 27-én vacsorát adott Városy érsek az érseki kastélyban, melyre hivatalos volt, u főszékesegyházi káptalan s jelen volt Hámon Róbert püspöki titkár is Szatmárról. Az érsek pohárköszöntőjében megemlékezett Boromisza püspök nagy érdemeiről, melyek őt a szatmári püspökség méltó betöltésére képesítik, mire a szatmári püspök hálájának adott kifejezést az érsek jósága iránt. A káptalan nevében Schweitzer József nagyprépost búcsúztatta a püspököt és biztosi - tóttá a káptalan állandó ragaszkodásáról és őszinte tiszteletéről.

________________

I .

1 MF Folytatás a mellékleten.

Róth Fii lop kárlsbádi czipöraktárát

ajánljuk' % t. vevő közönségnek mint a legolcsóbb bevásárlási forrást. i-r-r - ■:

Közvetlen a Pannónia szálloda mellett!

Szatmár és vidéke legnagyobb czipőraktára.

ü£GERfiEZTEK!!! az őszi és téli idényre megrendelt összes nri-, női- és gyermek valódi chevro és box bőrből készült czipők a legjobb és legdivatosabb kivitelben