Szatmár és Vidéke, 1906 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1906-09-04 / 36. szám

Huszonharmadik évfolyam. 36-ik szám. Szatmár, 1906. szeptember 4. SZATHAR VIDEKL B TÁRSADALMI ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. ^ MEGJELEN MINDEN KEDDEN.------AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: =^= Egé sz éyre ... 6 kor. 1 Negyedévre 1 kor. 50 fill. Fél évre .... 3 > | Egyes szám ára 18 » Községek, községi jegyzők és néptanítók részére egész évre 4 korona. SZERKESZTŐ ÉS KIADÓHIVATAL, hová a lap szellemi részére vonatkozó közlemények, továbbá előfizetések és hirdetések is küldendők : = Morvái János könyvnyomdája Eötvös-utcza 6-ik sz. alatt. = TELEFON-SZÁM : 78.. A Szerkesztő lakása: Eötvös-utcza 19-ik szám.---------- HIRDETÉSEK---------­e lap kradéhivatalában a legolcsóbb árak mollett fölvétetnek. . I Nyilttér garmond sora 20 fillér.----------Hirdetőnek díjjal élőié fizetendők. A kivándorlás korlátozása. A kormány, mint a lapokból ol­vashatjuk, a kivándorlási ügyet újból tanulmány tárgyává tette, s miután sokalja az évről évre mind nagyobb mérveket öltő kivándorlást, feladatul tűzte ki, hogy azt megfelelő módon korlátozni fogja. E végből egy külön ügyosztály szerveztetnék a belügymi­nisztériumban, a mely aztán a kiván­dorlási ügyeket ebben az irányban vezetné.. A belügyminiszter ugyanis abból indul ki, hogy a kivándorlókat általá­ban két csoportba lehet sorozni. Az első csoportba tartoznak azok, a kik azért vándorolnak ki, mert idehaza nem képesek megélni, nem lévén semmi kereseti forrás számukra. A második csoportba pedig azok tartoznak, a ki­ket tisztán a meggazdagodási vágy visz ki Amerikába, s főleg ez a csoport az, a melyiknek kivándorlása szabályo­zandó volna. Nem tudjuk elképzelni, honnan vette a belügyminiszter a tapasztalati alapot ehhez az osztályozáshoz, de úgy vagyunk meggyőződve, hogy ez semmiképen sem felel meg a kérdés valódi állásának, mert ha az tény is, hogy a megélhetési feltételek nagy részére a kivándorlóknak idehaza TÁRCZA. Eszter levelet kapott. — Irta: Kemény József. — Hrenkó, a vén szolga meghozta az esti postát. Az irodafőnök asztalára tesz egy csomó levelet, újságot, a többit meg szétosztja a két teremben dolgozó hivatal­nokok közt. Szélesre nyúlt ábrázattal kö­zeledik Eszter felé, aki serényen kopogtat gépép. — Kisasszony kának is gyűlt le­vélke. — S a szomszéd üres asztalra hu- myorit. Eszternek arcába szökik a vér, de nyugodtságot erőltetve, • olvasatlan a. fiók­jába rejti a levelet. A szolga odébb áll. Mindenkit a posta foglalkoztat; ki levelet olvas, ki a lapokat futja át, mások a po­litika állásáról váltanak néhány szót, az­tán újra tovább sercegnek a tollak. Esz­ter remeg az izgatottságtól, mégis van ereje a körülötte levőket megfigyelni, váj­jon vettek-e észre valamit? Ujjái bizony­talanul sürgölődnek a billentyűkön, s minduntalan a vissza-váltóra kell ülni, hogy egy-egy elvetett betűt kiigazítson. Végre elkészül a levél; aztán a többivel együtt átadja az irodafőnöknek. Mire fölbúg á gyári kürt süvöltése, betölti a völgyet, minden rendben van. Künn a telep zaja más jelleget ölt, a gépek kattogása, csörömpölése szünő- ben, ki^óduló munkások kiáltozása hallat­szik imitt-amott. Később mintha énekel­hiányzanak, merő abszurdum azt állí­tani, hogy a kivándorlók bármilyen tömegét is a meggazdagodási vágy mozgatná. Amint közvetlen környeze­tünkben láthatjuk, s bizonyára úgy van ez többi részében is az országnak, a kivándorlók vagy olyanok, akik egy­általán nem tudnak itt boldogulni, s rokonaik segítségével megszerzik az anyagi eszközöket, hogy kimehessenek magoknak egzisztenciát teremteni, vagy pedig olyanok, a kiknek idehaza van némi vagyonuk, de az adósság, a sú­lyos közterhek és mostoha gazdasági viszonyok miatt előre látható, hogy vagyonilag tönkremennek, hogy tehát ezt kikerüljék, veszik a vándorbötot a ke­zükbe, s az Amerikában megtakarított keresetet küldik haza, hogy az adós­ságot fizessék, birtokukat tehermentessé tegyék és ily módon vagyonilag lábra álljanak. Nagyobbrészt a falusi kis bir­tokos gazdaemberek azok, a kik mos­tanában kivándorolnak, s a szomszéd falvakból tudjuk, hogy meglehetősen nagy összegű pénz az, a mit időkö­zönként hazaküldenek. Ezeknek az em­bereknek kivándorlása nemzeti szetn- pontból valóságos áldásnak mondható, mert a helyet, hogy tönkre mennének, vagyonilag talpra álllanak, ezeknek ki­vándorlását megakadályozni tehát any- nyival inkább bűnös cselekedet volna, mert ezek azok, a kik a hazára nem nének valahol, a gyári leányok vonulnak haza, hegynek föl a faluba. Az irószobá- ban is mozgás támad lassankint. Hrenkó a másoló préssel erőlködik. Könyvek csa­pódnak be. A hivatalnokok hangosan be­szélgetnek, a gyakornok ur bajszát pödör- geti s tükréből Eszter felé sandít. A leány azonban mit sem vesz észre, valami hosszú lajstom fölé hajlik, mintha számolna. Az urak távozóban meg-megállanak egy szóra asztalánál, de enyelgésük hideg fogadta­tásra talál. Eszter számol... ­Végre egyedül marad. Kezében a le­vél. Ismerős kéz irta rá az ő nevét; a be­tűk mintha barátságosan köszöntenék. Sej­tést ébresztenek benne, édesen fájót. Az olló csattan. Szeme az Íráson: „Édes Eszterem, úgy e megbocsát, hogy igy szólítom ...“ Nem bir tovább olvasni. Elrejti a le­velet. Kis kalapját a fejére teszi, aztán siet ki a levegőre. Hrenkó már a folyo­són várja a nagy kefeseprüvel. — Kezeit csókolok, kisásszonyka. — Isten vele, Hrenkó bácsi. Eszter végig siet a gyár hatalmas, zegzugos udvarán, igyekszik haza. Ott la­kik a telep végén egy kis dombon, ahol a művezetők családi házacskái mosolyog­nak ki a vidék komor színei közül. A kertből kicsiny húga fut eléje : — Jó, h°gy jösz, Eszti. Kinyílt a harmadik bimbó. Megcsókolja a gyermeket, aki kezé­nél fpgva vezeti a későn virágzó tőhöz. Behunyt szemmel szívja magába a legif­jabb rózsa illatos lehelletét, öntudatlanul súgja: — Boldog vagyok. vesznek el, miután a kitűzött célt el­érve visszajönnek az elhagyott fészek­hez, a melyet épen a kivándorlás se­gítségével szebbé, melegebbé és biz­tosabbá tettek. Annyi bizonyos, hogy ezeknek az a vágyuk, miszerint helyzetükön javít­sanak, vagyonilag rendezzék sorsukat, de ezt a vágyat, bárha anyagi az alapja, a meggazdagodási vágygyal azonosítani nem lehet, s. az állami gyámkodásnak nem szabad odáig fajulnia, hogy sa­ját polgárait ily nemes és igazán di­csérendő működésében akadályozza, esetleg azoktól a boldoguláshoz vezető egyetlen utat elzárja. Elég baj az, hogy a régi mondás: „extra Hungá­riám non est vita, si est vita, non est ita“ — ma már megfordítva értendő, de ezen semmiképen sem lehet úgy segíteni, ha az embereket erővel vissza­tartjuk Hungáriában. Úgy áll tehát a kivándorlási kér­dés, hogy sok ember kimegy, mert nem tud idehaza megélni, még több pedig kimegy azért, mert vagyoni tönkre- . irtását csak a kivándorlás által tudja megakadályozni. Ha már most akár az egyik, akár a másik csoportját vesszük a kivándorlóknak, nincs elfogadható ok a kimenetelét akadályozni egyiknek sem, mert a kinek hiányzanak a meg­élhetési feltételei, annak vagy adjuk meg e feltételeket, vagy bízzuk reá, A tornácon anyja varr, behallatszik a szobába, a mint dudol a munka mellett: „Megálmodtam réges-régen, hogy te léssz az üdvösségem..A gyermek leült a leckéjét írni. Eszter alig ízleli meg az asz­talra készített uzsonnát, vissza surran a kertbe, Égő arcát még egyszer a rózsá­hoz simítja, megáll egy almafa alatt s olvas: .I „ ... Itt ülök a Stefánia ódon épü­letének egy kis szobájában. A kora dél­utáni nap égetően tűz a leeresztett zsa­lukra. Körülöttem csönd, a hatalmas szálló zsibongó vendégserege ébédutáni álmát szundítja. Pihennék én is, de már úgy ér­zem: lehetetlen. Az agyamban zsibongó gondolatok nem engednek, Fölugrottam. Ide kellett ülnöm az asztalhoz. Csodálatos világosság támadt bennem. Eltűnt a láz, mely hónapok óta gyötört, az a nyugta­lanság, mely otthon már orvoshoz kerge­tett, az a kimerültség, mely ellen a derék öreg ui; — áldja meg az Isteni — a Ba­laton vizébe küldött gyógyulni a mi ko­pár bérceink, hűs fenyveseink közül. Örö­mest jöttem, mégis nehezén. Tudtam is, nem is miért? De most világos előttem minden. Édes, jó Eszterem, ön miatt sza­kadtam el oly nehezen erre a kis időre is ami hegyeinktől, völgyeinktől. Szeretem azt a görbe országot és benne Önt vég­telenül ...“ Eszter nem látott tovább. Föl kel­lett szárítania könnyeit.- Mikor úgy r.eggelenkint moto­ros csónakomat • neki szalasztóm a gyön­géden fodrozó habóknak és végig hevere- dem a deszkákon, a sugárzó égbolt vég­telenségébe vész tekintetem, mig a nap hogy keresse ott, a hol biztosabban fel­találhatja,; a ki pedig azért megy ki, hogy magát vagyonilag rendbehozza, az ilyet nemhogy megakadályozni, de arra nézve az államnak, épen odahatni kellene, hogy utjából minden nehézség elhárittassék. Elég sajnos bizony az, hogy Magyarországon az emberek nagy része nem képes boldogulni, s kényte­len magán kivándorlás által segíteni, de ha már igy van és ha az állam ezen bajt nem tudja olyformán meg­szüntetni, hogy az embereknek a bol­doguláshoz szükséges feltételeket meg­teremtse, akkor ne álljon útjába, mikor maga indul azt felkeresni. Az embernek végtére is veleszü- lete.tt joga, hogy saját sorsát úgy intézze, a mint jónak látja, s hiú erőlködés az állam részéről minden olyan törekvés, mely a kivándorlást úgy akarja meg­szüntetni, hogy annak útjába akadályo­kat gördít. Nemcsak nálunk, de egész Európában napirenden van ez a kép dés, s ha pl. Németországban, a hol a megélhetési viszonyok nem rosszak, s tényleg nagyon sok embert a meg­gazdagodási vágy késztet a kivándor­lásra, e miatt akadályokat állítanak fel, az még érthető, de nálunk, a hol a meggazdagodási vágynak nincs semmi szerepe, hasonló intézkedést tenni értel­metlenség volna. Ha megszűnnek azok a mélyre­fénye el nem vakít... Ily végtelen az én szerelmem, melynek napját az ön szemé­ben látom) mig csak el nem vakulok..." A szellő elhozta a harangszót a hegy felöl, a faluban hét óra volt. A tornácon megszűnt a varrógép berregése, á kony­hából csakhamar vacsoraillat áradt ki. Eszter hallotta néhányszor a nevét, húga kereste, nyilván a terítéshez. „Kenese mészpartjai, Siófok csillogó tornyai, a kopár Tihany ősi monostorával, a távol kéklő Fülöp, Badacsony, mind eltűnnek előlem, amint a hullámok közé vetem magamat. Az a gyönyörű viz bár­sonyként simul hozzám, lelkem azonban messze jár, fenn északon. Megpihen üresen álló asztalom előtt s onnan lesi szorgos kis kezét, arca ragyogását és féltékeny gonddal őrzi. A tündöklő viz játszik velem, de im nyugtalanság fog el egy pillanatra: röpülni szeretnék; hogy megvédjem ösme- retlen veszélyektől; aztán megnyugszom, ki is bántaná?... Ha reggelenkint a tér­zene fölébreszt, első gondolatom önt kö­szönti, képe elkísér mindenfelé: a sétány bájos társaságába, a park csöndjébe. Hű­séges társam, mig csak Morfeusz gondjaiba vesz és az marad az álmok tarka birodal­mán át — ébredésig ..." Alkonyodon. Eszter alig látott már a sűrű lombok alatt. Nagy óvatosan á sövény egy nyílásához osont. . Azt mondhatnám, mióta ösme- rem, él bennem ez az érzés. Élet van a föld alatt rejtőző magban, <*sö és nap kell hozzá, hogy kihajtson. Sokáig jártunk el egymás .mellett idegenekként, mig el nem jött a tavaszi eső és sugár, melyben rösteUem leírni a banális szót — szerel­. .. Kérjünk hat&rozottan .... .. -----:---------------------------------------------------------------:------------- . .. JverjunK na AZ EGYEDÜL ELISMERT KELLEMES*IZU TERMÉSZETES HASHAJTOSZER. rere»««.„f keserüvizet! I!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents