Szatmár és Vidéke, 1904 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1904-03-29 / 13. szám
TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. MEGJELEN MINDEN KEDDEN. = AZ ELŐ FIZETÉS ÁRA: = Egész évre ... 6 kor. I Negyedévre I kor. 50 fill. Fél évre .... 3 » | Egyes szám ára 16 » Községek, községi jegyzők és néptanítók részére egész évre 4 korona. SZERKESZTŐ ÉS KIADÓHIVATAL, hová a lap szellemi részére vonatkozó közlemények, továbbá előfizetések és hirdetések is küldendők: =.- Morvái János könyvnyomdája Eötvös-utcza 6>ik sz. alatt = TELETOIT-SZÁM : 73. A Szerkesztő lakása: Eőtvös-utcza 19-ik szám. ===== HIRDETÉSEK = ^ • lay kiadóhivatalában a legolcsóbb árak mailett Wvételnek. Nyilttér garmond sora 20 fillér. = ■ Hirdetések díjjal elére flxeteadfk. =sbsf Emlékeztetés. Szatmár városának ősidőktől fogva az a* * szerencsétlensége, hogy nem akadt hatalmas pártfogója. Jóra való, törekvő, értelmes polgárságának még a jobb időkben sem sikerülhetett többre menni annál, hogy önmaga a tűrhető megélhetés bizonyos fokára eljusson. Ahhoz azonban, hogy ezt a várost, amelyet kedvező földrajzi és etnográfiái helyzete az ország legkiválóbb vidéki központjául hivott, el, a valóságban erre a magaslatra emelje:, már gyengének bizonyult. Mert, hogy ez megtörténhessék, az állam segitő kezére volna szükség, amely pedig előttünk ember, emlékezete óta mindig zárva maradt. Puszta véletlen, bogy a hatalom kegyeltjei, előkelő és befolyásos mágnáscsaládok nem kerültek e városba Baj volt az is (amelyről persze senki sem tehet), hogy országos ember nem nőtt ki innen, legalább azóta nem, hogy az állam jótéteményeit ezek szokták megszerezni. ' Ezt-a kedvezőtlen helyzetünket a politika hosszú időn át alaposan kihasználta olyanformán, hogy a választásoknál járószalagra vette a várost azzal a biztatással, hogy • a kormány támogatásáért ellenértékét fogunk kapni. Tudvalevő azonban, hogy ez sohasem történt, meg. A történeti hűség kedvéért meg kell vallanunk azt is, hogy egyetlenegy alkalommal megtettük az ellenpróbát, mikor egy> (abban az időben nagytekiutélyü) ellenzéki képviselőt választottunk. Ez a kísérlet is balul ütött ki. A kormány kegye ugyan nem fordult el emiatt tőlünk, akik fölé úgy sem fordult addig sem ; de az a nagy ellenzéki férfiú éppen a mi mandátumunk birtokában (1894- ben) vedlett át a szabadság és felvi- lágosodottság bajnokából a reakció elöharczosává. Hosszú időn át messze hires püspökünk volt nem rég, akinek nemcsak a kormánynál, hanem az udvarnál is nagy volt a befolyása. Ez sokat tehetett volna a város föl lendítése érdekében, ha nem törődött volna inkább önmagával, mint Szat- márral és az egész egyházmegyéjével. Hathatós támogatónkul lépett fel annak idején a vármegye, mikor óriási lelkesedéssel és többséggel elhatározta a székhely áthelyezését Szat- márra. De nem érhettünk czélt ezzel sem, mert az egész vármegye serpe- nvöjét lenyomta a másik, amelybe egyetlen nagy ur dobta belé — a grófi koronáját. Deezentrálizálták a királyi táblát, és jutott. Debreczen mellett a közelfekvő Nagyváradnak egy tábla, de nem jutott Szatmárnak. jóllehet öt vármegyének a legnagyobb városa és minden tekintetben uralkodó főhelye. ~ Volt pénzügy igazgatóságunk és elvitték innen, mert a díszpolgárunk, aki itt. jártában remek ékesszólással magyarázta, hogy a nagyobb városokat, mint szellemi gyújtópontokat emelni elsőrendű állami feladat, ez a nagy demokrata államférfim egy önfeledt pillanatban odaígérte a pénz- ügyigazgatóságot----egy grófi barátjának. Nekünk nincs protektorunk. Es mégis halálos vétek, hogy igazságos érdekünkben, amely egyúttal érdeke az ország egy nagy darabjának, nem történik semmi. Eszünkbe jut ez most, mikor a régen várt beruházási törvényjavaslat került az országgyűlés elé. Ez a javaslat azt a benyomást kelti, mintha csakugyan a közjót czé- lozná. Sok fogyatékossága daczAra benne van a törekvés, hogy az ország több vidékén a gazdasági jólétet ejnelje. A székelység, a fel- és.alvi- dék, sőt Horvátország is érezni fogja a beruházási törvény hasznát. Rólunk azonban véletlenül ismét megfeledkeztek odafönn. Pedig ha valaha, úgy most lett volna az ideje Szatmár és vidékének a fejlődése érdekében valamit tenni. * Nekünk évtizedek óta nincs más gazdasági politikánk, tán nem is lehet más, mint vicinális vasutaink szaporítása és különösen az olyanok kiépítése, amelyek az átszelt területek anyagi helyzetének a javításával uj forrásokat nyissanak meg az iparunk és kereskedelmünk számára. Ilyen vasútvonal kettő van most tervezve városunk felé, a mátészalkai és bikszádi. Ezek közül az utóbbinak az ősz- szes élőmunkái már évek óta befejezettek. Jegyezvék a törzsrészvényei, készek az épitési tervek, sőt (szintén évekkel ezelőtt) a vállalkozó már az óvadékot is letette, és azt hittük, hogy vágyunk nemsokára teljesedésbe megy. Tudtunkkal csak elenyésző csekélységek állják ennek az útját. Olyan jelentéktelen akadályok, amelyeket a kereskedelmi miniszter jóakarata köny- nyen elháríthat. De föltéve, hogy az értesüléseink tévesek, és hogy a bikszádi vasút kiépítéséhez tényleg néhány százezer korona állami áldozat kivántatnék. Hát miért legyünk ennek a jótéteményéből kizárva? és a hasonló helyzetű vidékekre elköltendő sok millióból miért, ne esnék éppen mireánk egy csekélyke rész? Szatmár vármegyének egy nagy, elég süriin lakott része valóságos Ázsia. Az Avas, amely kiaknázatlan TÁRCZA. _ ijiWniPOwDi' A Zárazbereky uram lovai Irta: DÉNES SÁNDOR. A história históriája Ha unalmas, nyári vakációban az országúti akácosban bámulom a poros utat, valahányszor sallangos, tüzes pej lovak repülnek el mellettem, furcsa gondolatok kavarodnak fel az agyamban. Az imbolygó porfelleg mögül minth-e régi történet bontakoznék ki és mely tovaszáguldott, a négy paripa, eszembe juttatja egy percre a Zárazberky uram lovait. Azt a nemes négy paripát, a melyhez öröm is, szomorúság is, dicsőség is, pusztulás is fűződik bőven: szóval egy egész história. Pedig én sohasem láttam valóságban a Zárazberky uram lovait, megelőztek ők engem vagy hatszáz esztendővel és én már csak a fakó krónika hátára kapaszkodva nyargalhatok utánnuk. Bele, a messze múltba, századok homoksivatagján keresztül: abba a nagy, bizonytalan, régmúlt világba, a melyikben nemcsak a lovak voltak tüzesebbek, szilajabbak, mint manapság, hanem az emberek is délcegebbek, féktelenebbek valának. ... A Zárazberky uram lovaival egy csillagos nyári es’én történt az ismerkedésem. Akkor, mikor a tikkadás valami tunya révedezésre hajtja az embert és valami ismeretlenebb világba vágyódunk erről a kopott, csömörlésig ismert sártekéről. A mikor ásitozva nézzük a kiolvasott újságok' hirdetési rovatait, a már csaknem kívülről tudott könyveket. És a mikor valamely fakó pergamen látására egyszerre éled fel bennünk ismét az addig bóbiskoló érdeklődés. Hát ilyen körülmények közt fedeztem én fel az öreg Gereben Kovács Ábris uram sublótjában, annak is a legisleg- fenekén, az ifj’ asszony vasárnapi selyem keszkenőjébe gondosan beburkolva azt a két rengeteg, sárga papiros, börbehuzott, rettenetesen elavult kódexet, a melyekből elém trappoltak a Zárazberky uram történetes és nevezetes lovai. Csakhogy persze nem olyan egyszerre, a mint én azt itt elmesélem. Mert az öreg Ábris szomszéd eleinte bizony vonakodott, huzgálta a vállait: egyszóval, — hogy úgy mondjam — „aggályai voltak az öregnek. Hogy hát a régi biblia, nem is könyv, hanem valósággal családtag, féltett tagja a családnak, nem arra- való, hogy elkótyavetyéljék. — Ejnye, ejnye — mondok — Ábris bácsi, nem is azért kérem tán, hogy bitangjára eresszem . . . Hisz úgy vigyáznék én rá, akár a halmii biró az oldalbordájára.. (N. b. A halmii biró arról volt hires, hogy az egyik oldalbordáját a szatmári vásár után úgy forrasztotta össze három doktor, a másiknak pedig, a ki odahaza, piros babos kendővel járkált a faluban, ezalatt az egész vármegyei közigazgatás tette a szépet.) Az öreg elértette és elmosolyodott. — Jó-jó, hiszen hát — engedelmes — me& is bizotn én a léns’ifiurban, hanem hát . . . izé . . . mégis kék tán valami, . , . izé . . . no . . . ’álognak. Abba is beleegyeztem hát. Hamarosan1. felcsaptunk az alkura, hogy eb, .aki bárija: ha valamelyes baja esik a drága portékának, egy tehén az ára. Szép ar, nagy ár, gondolám, ennyire még nem is igen taksáltak tán könyvet Magyar- országon. Ábris gazda még most is aggódva nézett utánam, mikor a könyvvel kiléptem a kis ajtón, mint a kinek a féltett gyereke megy el a szülői háztól. Hanem hát, ha Gereben Kovács gazd’wram nem is jutott hozzá, hogy a tehénkét megfejje, én megfejtem a vén, sárga kódexet. Imliol vágtatnak ni a Zárazberky ura^rn tüzes jószágai! . . . * * * A história. Történt pedig az Urnák 1339-ik esztendejében, hogy nemes, nemzetes és vitézlett Zárazberky István, ^Szatmárvár- megyének Sima nevű községében örök álomra hunyta szemeit. Elsiratták, eltemették hozzá illő tisztességgel, . annak rendje és módja szerint. Négy szép szál legény fia, kettő már feleségestől kisérték utolsó útjára a megboldogultat és részt vett a szomorúságban a környékből össze- sereglett nemeseknek és pásztoroknak nagy gyülekezete. A temetés után tort ült a szomorú gyülekezet, melynek végeztével összeült a Zárazberky uram négy gyermeke és tanácskodának az. elhunyt után maradt nagy vagyon felosztása fejői,. Mert nagy birtokai maradtak az örökösöknek két falu határában is. Zárazberek községnek a fele és Sima községnek szintén a fele. Békességgel megegyeztek tehát, hogy László és Jakab a zárazberki gazdaságot kezelik, Mihály és János pedig Simában maradnak és őszszel közösen osztozkodna^ az esztendei munka gyümölcsén. * Hires nevezetes négy állat volt a vármegyében a Zárazberky László ui$in négy pej csikója. Gyönyörű négy táltos volt, sötétpej, karcsú derekú, vékony lábú, hibátlan és tüzes jószágok. Maga nevelte, becézte őket László gazda, saját szénájáp, zabján s maga ügyelt fel mindennap, hogy por ne maradjon a négy táltos fénylő, selyem szőre között. Ez a négy csikó húzta szomorú, lassú lépésekkel a Zárazberky István koporsóját az udvarházból a simái temetőbe, ejtek röpítették villámsebes vágtatással Zárazberky Lászlót, mikor angyal szép fiatal asszonyát a nászházba hozta és ez a négy pejkó táncolt az előtt a ciíjfa szekér előtt, a melyen László gazdának első szülött fiát, a kis Jánost a szent keresztvíz, alá vitték. Nem adta volna Zárazberky László őket a környék legszebb birtokáért sem. Pedig ha tudta volna, hogy ez a négy csikó lesz az ő szomorú, gyászos halálának okozója, dehogy abrakolta, dehogy gondozta volna őket. Lebunkózva,a kutyáinak dobta volna inkább a négy nemes állatot. . . . Mint ahogy később úgy is lett ... * (Folyt, köv.) Róth Fiilöp kárlsbádi czipöraktárát Közvetlen a Pannónia i — szálloda mellett i ajánljuk a t. vevő közönségnek mint a legolcsóbb bevásárlási forrást. Szatmár és vidéke legnagyobb czipőraktára. megérkeztek!!! a tavaszi és nyári idényre megrendelt összes úri,női és gyermek czipók. Valódi Schervaux bőrből készült czipök a legdivatosabb kivitelben.
