Szatmár és Vidéke, 1904 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1904-11-08 / 45. szám
✓ Huszanegyedik évfolyam. ' 45-ik szám. Szatmár, 1904. november 8. TÁRSADALMI ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. MEGJELEN MINDEN KEDDEN. — AZ ELŐFIZETÉS ÁRA:— Egész évre ... 6 kor. I Negyedévre I kor. 50 filL Fél évre .... 3 » | Egyes szám ára 16 » Községek, községi jegyzők és néptanítók részére egész évre 4 korona. SZERKESZTŐ ÉS KIADÓHIVATAL, hová a lap szellemi részére vonatkozó közlemények, továbbá előfizetések és hirdetések is küldendők: ss* Morvái János könyvnyomdája Eötvös-utcza 6rik sz. alatt. = TELEFON-SZÁM : 78. A Szerkesztő lakása: Eötvös-utcza 19-ik szám. HIRDETÉSEK o lap kiadóhivatalában a legolcsóbb árak mellett fllvileink. Nyilttér garroond sora 20 fillér. Hirdetések UJJti előre fizetendők. ---A hivatalos város és a gőzmalom. — A polgármester ur szives figyelmébe. — A 60-tis években örökre meghalt absolutismus sírján nem csak nemzeti szabadságunk kezdte kibontani rügyeit, de közgazdaságunk is uj életre ébredezett. A 67-ben megkötött- kiegyezés mig egyfelől alkalmas volt hitelünket kifelé biztosítani, másfelől önbizalmat ébresztett bennünk. A nyűgtől megszabadult, nemzet gyorsan igyekezett pótolni a hosszú két évtizedes tétlenséget s egymásután jönnek létre pénzintézeteink, iparvállalataink. A töke még bizalmatlan u^yan, de jóval több önérzettel, — mondhatnám apostol kodással — segít a vállalatok létrehozásában, mint ma. Ebben az időben még ismeretlen valami az állami támogatás és városi hozzájárulás telkek ajándékozása, vagy adók elengedése képében. 1867-ben fogtak az úttörők a szatmári gőzmalom társulat létesítéséO — / ■ hez. Az alapítás munkája sok hajótörés és más vészek miatt 1874-ig tartott. 1875-ben már működik a malom. Szűk keretben alig 40—50 munkásnak ad kenyeret, mig ma 120—130 munkás s 12—15 intelligens ember, jobban mondva ugyanannyi család szerzi ^neg Jétfentartásának eszközeit városunk egyetlen számottevő ipar- vállalatánál. Nem is kért, nem Í9 kapott sem ingyen telket, sem egyéb jótéteményt sem a várostól, sem a mindenható államtól. Pedig úgy vagyok meggyőződve, hogy ha nem voina ez az iparvállalatunk: létesíteni kellene, még áldozatok árán is; mint ahogy más városok I szinte a könnyelműségig ajándékoznak j ingyen telket; engednek el közterheket stb. stb. S a mint városunk is tenni fog a közel jövőben, ha alkalma lesz rá! Miért? Mert igen sok nagy érdek fűződik az ilyen vállalatok létesítéséhez és fentartásához. A régi időkben a szatmári gőzmalomnál a minimális bér összege napi 1 K volt, ma már 1 K 40 fillér Megjegyzem azonban, hogy ilyen munkás alig van, hanem az egyszerű munkás is 2 koronán felül keres a malomnál, ha némi szak- képzettségre tett, szert. Tessék már rno9t, elképzelni, hogy 120—130 család állandó keresettel idekötve a pénzét itt költi el, adóját itt fizeti; hogy 15 intelligens család szintén itt éli fel keresményét s városunknak adózik, hogy mit teszen ez a közforgalomban, és városunk háztartásában ?! A kezemben levő mérlegek alapján azt látom, hogy a szatmári gőz malom fizetésekben és munkabérekben 29 év alatt közel 2 millió 300 ezer koronát adott ki. Óriási összeg ez, a mely itt produkál közöttünk ! Egy másik nagy összeg a malom mérlegéből az adók fizetése. Néhány vesztességgel záruló év leszámításával csaknem fél millió koronát fizetett, eddig. S talán nem csalódom, ha azt mondom, hogy ebből a községi adó körülbelül 300 ezer korona. S mégis csodák csodája, a város mintha ellenszenvvel viseltetnék e vállalat iránt; nein hogy támogatásban részesitené, de szinte keresi a módot és alkalmat, hogy — enyhén szólva — borsot törjön orra alá! Vagy nem ágy van e? A gőzmalomnak van egy saját iparvágánya, mely a városon kiviil néhány méternyi hosszúságban szeli az országutat. Az iparvágányon behordott termékek után kövezetváinot fizettetett | város éveken keresztül. Tehát a saját sínéin, a melynek alépítményeit is a malom tartja rendben kövezetvámut fizetett; kövezetvámot ott, a hol nincs kövezet csak sínpár! Per is lett ebből, még pedig áldatlan; legalább is a városra nézve az. Mert mint. köztudomású dolog a városnak a jogtalanul, illetéktelenül beszedett vámot 5671 korona értékben vissza kel le fizetnie? Az ember azt hinné, hogy a város megelégelte a kudarczot, az esztelen antagonismust és végre valahára jobbik eszéhez tér. De nem! A mi eddig természetes volt, t. i. hogy a malomból a város polgárai a fát | hidonf keresztül vámmentesen hordhatják, most szekerenkint 50 fillérrel sujtatnak. Hangsúlyozom, hogy ez az intézkedés csak azóta áll fenn, a mióta a közigazgatási biróság a várost a kövezetvám visszafizetésében elmarasztalta. Ez olybá tűnik fel előttem, mintha cine mintye! Váljon illik-e egy hivatalos városnak bosszút, állani? Nem tudom, hogy • mi az indokolása a behordott fa után beszedett hidvámnak, de ha az, hogy a fa idegen területről jött termék: akkor ez elég hamis indok; mert a búza, melyből a liszt készül, az is idegen területről jön. S ha én pl. Krassór^l hozatnék a magam — tehát városi — fuvarjával fát, akkor szintén nem kellene érte hidvámot fizetnem. A közúti hid, ha jól tudom törlesztések kölcsönből épült, mely kölcsönnek hasznát és törlesztési terhét a város polgárai egyénenkint a jogi személyek — mint a gőzmalom Társulat is — közösen viseljük. Nem vagyok jogász ember, de ezt a fentebb vázolt non senst nem tudom megérteni. Én a ki a fát veszem városi adófizető polgár vagyok, a fuvaros, a ki szállítja,szintén városi adófizető polgár, a gőzmalom egymaga több adót fizet a városnak, mint 20 virilis . együtt véve, a városi adófizető polgárság a hídon keresztül vámmentesen fuvarozhat, a gőzmalom is szállíthat, minden egyebet — csak fát nem! Mire való hát ez az újabb megadóztatás ? Kiknek használt ez az intézkedés? A városnak? A város tudtommal a gőzmalom társulat legnagyobb részvényese § mint ilyennek 125 drb. — most már — igen jól kamatozó részvénye van s befektetése nemcsak biztosabb, mint a Pannóniában, de jövedelmezőbb is! Világos dolog, hogy TÁECZA. —« na—•• A szép Regináid. Irta: SZÖLLÖSI ZSIGMOND. Regináid, a szép Regináid csak úgy ropogtatta az asszonyi sziveket, mint a gyermek a czukrot. Vagy hogy méltóságo- sabb hasonlattal éljek, úgy bánt velük, mint vihar a falevéllel; csak rájuk fújt és már lesodorta őket. Nem mondom, hogy hivatásos nőcsábitó voltamért nem is fáradozott azzal, hogy csábítgassa őket. Egyszerűen hagyta őket csábulni. Ha valamelyik szép asszony ilyenformán rimánko- dott hozzá : — Kedves szép Regináid, legyen szives csábítson el engem I — a szép Regináid gúnyos mosolyra vonta ajkait és igy válaszolt: — Maga egy kicsit el van bizakodva, pintyőkém. Azon már túl volnék, hogy én csábítsam el magukat: de ha az a malheur érte, hogy beléyn méltóztatott bolondulni, hát hsak csábítson el maga engem. Nem vagyok rossz fiú és megígérem ezennel, hogy nem fogok túlságosan védekezni. Mit tehettek a szegény asszonyok: ha őket nem akarta ostromolni a szép Regináid, hát ők ostromolták a szép Re- gináldot. Mert Regináid szép volt és ellenállhatatlan. Regináidba bele kellett bolondulnia minden asszonynak ; ezt érezték az asszonyok és tudta Regináid. Regináid tehát csak mosolygott és hagyta, hogy szeressék, amig csak birta a szerelmet. Sokáig birta, de mikor már a soknál is több volt a jóból, megunta a dolgot. 'Egy kicsit megcsömörlött a szép Regináid és_ kétségbeesetten fakadt ki: — Örökké ez igy nem mehet! Az én türelmemnek is van határa. Nagyon sajnállak benneteket szegény szerelmes asszonyok, de én megszököm. És a szép Regináid megszökött. Elment a hegyek közé, ahol volt egy mohos kastélya, négy lapos toronynyal. Ebben lakott egy öreg kulcsár. Az öreg kulcsárnak volt egy, öreg felesége, meg egy fiatal leánya. Az öreg kulcsár a kastélyt őrizte, a felesége a leányt őrizte, a leány pedig kecskéket őrzött. A szép Regináid bezárkózott a négy- tornyu kastélyba és fáradhatatlanul pihent. Minden tejet megivott, mit a kecskék adtak és minden tojást megevett, amit a tyúkok tojtak. így aztán volt annyi ereje, hogy a levelekre, amelyek kosárszámra jöttek utána, szépen ráírhatta a borítékukra. hogy „Vissza.“ És boldogan mosolygott, mikor készen volt valamennyivel. Hogy múltak a napok, valamivel kevesebb dolga lett a szép Regináidnak. A levelek megfogyatkoztak és egy hónap múlva már olyan kevés jött, hogy a szép Regináid igy gondolkozott: — Talán el is olvashatnám őket. Természetesen egyazon tartalma volt valamennyinek. — Keserű szemrehányás, majd enyhe hangja a bocsánatadásnak, végül pedig lázas sürgetése a türelmetlen vágynak. __________________________ El einte bosszankodott rajtuk a szép Regináid, utóbb csendes részvétté enyhült a bosszankodása. — Szegények ! — mormogta. Egyszerre aztán elfogytak a levelek. Egy szép napon egyetlen egy se jött, se rózsaszínű, se sárga, se fehér. A szép Regináid kétszer is megkérdezte a kecske- őrző leányt, aki a leveleket szokta kihozni a faluból: — Nem jött levelem? — Nem jőve instálom. Ekkor már boszus volt a szép Regináid és amint telt a nap, egyre nőtt az elkeseredése. Mély megvetés töltötte el a lelkét és szenvedélyesen ismételgette: — Hálátlan népség! De másnap megint nem hozott levelet1 a leány. A szép Regináidnak most már ökölbe szorult a keze. Nagy lépésekkel járt fel és alá a négytornyu kastélyban és nehéz léptei alatt dongott a talaj. Délután már azzal foglalatoskodott, hogy olvasgatta a régi leveleket, amelyeket véletlenül elfelejtett elégetni. Alkonyaikor pedig kitört kebléből a sóhajtás: — Csak még egy akadna, aki hivna! A szép Regináid ezután busán járta a/, erdőt, a hegyet. Immár nagyon egészséges volt és a szive szörnyen szomjazta a szerelmet. De ő a szép Regináid volt, aki ostrom nélkül meg nem adhatta magát és hivás nélkül vissza nem mehetett. Várta, várta, mikor jön a levél, amely epedö szóval édesgeti vissza, de az idő telt, levél nem jött és mennél több idő telt, annál kevesebb lett a reménysége, b°gy jöjjön. Majd belehalt már a bánatba; de a sors kedvelte a szép Regináldot, — hisz a sors is csak asszony 1 — és egy napon ujjongva jött a kecskeőrző leány: — Levelet hoztam 1 Hosszúkás, finom, szerelmes formájú levél volt. Halaványzöld, az Írás pedig kék rajta, az is hosszúkás, finom, szerelmes formájú. A szép Regináidnak kis diák korában se dobogott jobban a szíve, amikor az első ilyenfajta levelet kapta. Piros lett az arcza, csillogóvá pirult a szeme, amikor olvasta: „Most irok neked szép Regináid, mikor tudom, hogy rajtam kivül senki se ir többé neked. Bevártam, amig mindenki elfelejt és amikor mindenütt be van már töltve a helyed. Bevártam, amig senki se emleget többé. Nehéz volt a várakozás, ámbár nem volt nagyon hosszú. Most már tudom, hogy egyedül vagy és ime, fölkereslek. Én vagyok az, akit lázas szenvedéllyel szorítottál a szivedre és akinek égő'csókok között esküdted a fülébe, hogy „örökkéj“ És azt is, hogy „senki más rajtad kivül soha!“ — Én is megesküdtem és ime állom eskümet. Várlak, hogy jöjj és ha hívsz, megyek. Ha férfi vagy igazán, akinek egész a lelke, szent az érzése és a szava, tudnod kell, ki vagyok. Ezért nem irom meg a nevemet. Ha nem találnád ki, nem érdemlenéd meg, hogy megtudd 1“ A szép Regináid elolvasta a levelet egy, kétszer, tízszer, százszor. Egész nap FEHEUCZ JÓZSEF KESERÜVIZ az eg'37-ecS.iJLl elismert 3sel- lQjsaes iziö. természetes -—*■>« liasliajtószer. 2-3