Szatmár és Vidéke, 1903 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1903-03-17 / 11. szám
TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Minden évben ünnepet ülünk e napon. A kegyelet oltárán raeggyujt- juk az emlékezés fáklyáját s annak fényénél végig tekintünk nemzeti történetünk legdicsőbb korszakán, az 1848— 49 diki eseményeken. A nemzeti öntudat e napot választotta ki, hogy ünnepeljen, s mig magyar lesz e földön, a márczius 15-dike ünnep marad. Visszatérni a múltba mipdig haszonnal jár. A körültünk forrongó élet nem kedvez az ideáloknak, önzetlen hazaszeretet, rajongó lelkesedés a szabadságért csalt a múltból tekint reánk, s a hol annyi magasztos példáját lehelne találni a hősies önfeláldozásnak, az egyetemes önzetlenségnek, fényes dicsőségnek és sötét gyásznak, nincs egyetlen korszak sem hazánk történetében, mely az 1848—49-et megközelítené. Hálával kell eltelni minden magyar szívnek, mikor ez időkre visszagondol, hálával azok iránt, a kik e korszakot annyi nemes küzdéssel előkészítették, s még nagyobb hálá- val azok iránt, a kik életüket és vérüket hozták áldozatul, hogy a kiküzdött vívmányokat megmentsék a nemzetnek. És e hála meg is van minden magyar ember lelkében. De legyen is meg, mert a nemzet hálája egy hatalmas erőt képvisel, s jövője csak annak a nemzetnek van, a melyik múltját megbecsüli. Legyen a márczius 15. a fogadalom napja, hogy a hazát önzetlenül fogjuk szeretni, s ha veszedelem fenyegetné, életünket és vérünket hozzuk áldozatul épen úgy, mint azok, a kik 1848—4g-et oly fényes korszakká avatták. Ha igy ünnepelünk, a haza élni fog! Egy megjegyzés az esküdtszéki tárgyalásokhoz A ki ezt a czimet elolvassa, boszan- kodni fog, Hogy hogyan kerülhet egy társadalmi s főként helyiérdekű lap élére egy oly czikk, mely a czime után Ítélve jogi szaklapban foglalhatna helyet. Azért tartozom előre is a kij -intéssel, hogy hogy semmi szándékom jogászi disertatióba bocsátkozni, nem czélom az esküdtszéki intézmény mellett és ellene felhozott s mások által, illetékes helyen megvitatott érveket felhozni, — egyáltalán nem szándékom az intézménynyel magával foglalkozni, hanem a most lefolytatott esküdtszék i-cziklus kapcsán egy-két általános J érdekű megjegyzést akarok mondani, a mely semmikép sem lesz jogászi, hanem j tisztán társadalmi, vagy mondjuk morális kérdés. Ha valaki mostanában a törvény- széki palota előtt elment, napról-napra tapasztalhatta, hogy a palota előtt nagy emberlömeg áll. Férfiak, kinézésükre úri dámák tolongtak a palota nagy kapuján be és ki s odabent az esküdtszéki termet a földszinten a férfi-közönség, a karzaton szép hölgy-közönség töltötte meg zsuffo- lásig. És ez igy ment az esküdtszéki czik- lus egész tartama alatt s a komoly szemlélőben valósággal azt a benyomást keltette e különös érdeklődés, hogy abban a nagy komor teremben nem is emberek élete, halála és szabadságáról van szó, hanem hogy ott talán valami érdekfeszitö színjáték játszódik le s azok a komoly fekete ruhás urak a bíróság, az ügyész, a védők, az esküd ek a bábtánczoltatók, — a bábok pedig a szuronyos őrök között ülő vádlottak, a tanuk, a szakértők, egyszóval az összes szereplői a bűnügyeknek. S a jó közönség híven követi a játék minden fázisát. Hol elkomolyodik, hol fojtja a sírását, hol mulat, hol kaczag, .hol tapsol, sőt még éljenez is s megnyugodva, már 1. i- a szerint, hogy | tragi- cus hős, — a kit közönségesen terheltnek nevezünk, — elbukik vagy sem, vagy meg nem elégedve távozik a színházból s kritikát mond a költői igazságszolgáltatásról, — mert hiszen a gyakori tapasztalat, az ilyen színházba való járás okvetlenül routint ad az Ítéletekben, okvetlenül élesíti az ítélőképességet s szélesíti a lát- kört. Valóban ilyen gondolataim voltak nekem nap-nap után, midőn láttam a törvényszéki palotából kitóduló ember-áradatot. Hát ilyen nagy jogász-közönsége lenne Szatmárnak ? Bírók, ügyvédek, az e pályákon működők vagy orvosok-e azok, kik napról-napra órák hosszat ülnek uz esküdtszék tárgyaló termében, figyelemmel csillogó szemmel kisérve a bűnügy minden fázisát ? Mert ezt érteném. A jogász ember különböző, nagy eseteket lát és hall, élesedik jogászi kritikája, tágul a jogi látköre, tanul emberismeretet, az orvos tanul lélektant, tesz megfigyeléseket az elmeállapot, egyszóval minden körül. Mit tudni, minél jobban tudni, minden jogásznak, különösebben annak, ki a jogi tudomány legszebb ágával a crimina- I listicával behatóan foglalkozni akar, ala- I -posan kell. D» ez az állandó publicum — a mely I hasonlatos a színházi páholy bérlőkhöz, — nem komoly érdeklődök, hanem tulnyo- I móan kiváncsiakból áll s elenyésző csekély azoknak a száma, akik az eeküdlszéki tárgyalásokra tanulni mennek. Tudatosan használtam a kifejezést: állandó publicum, mert a ki, ha mindennap csak egy perezre is ment fel, az esküdtszéki teremben a hallgatóságot megfigyelte, napról-napra 1 ugyanegy publicumot fedezett fel s úgy látszik a férfiak között kezd egy uj foglalkozás lábra kapni': esküdiszéki tárgyalások hallgatása. Hangsúlyozom ismételten, hogy ha ez az állandó tárgyalás hallgatóság komoly tanulmány czéljából jár el, meghajtok előtte, respectálni tudom, de mikor azt látom, hogy dologkerülö, munkanélküli, mindenféle existentia lesi a tárgyalás minden fázisát s képes étien, szomjan órák hosszat várni a verdictet, akkor valóban aggodalmaim vannak, hogy a tárgyalások nevelő iskolává váltnak. TARCZA. Márczius Idusán. Irta: Imlauer Vilmos VIII. oszt. tan. Mi zaj riad, mi szózat száll az égre, Titáni harcz támadt talán megint ? Vagy ünnep van ma s annak sz. zenéje Zeng, mint szeráfi karnak éneke ? Úgy van! Valóban ünnep nap van máma: A szent szabadság áldott ünnepel Légy üdvöz. márczius dicső idusa 1 Te nékünk mindenkorra szent maradsz. Merengő lelkemben sz. érzelem kél, Ha rád emlékszem óh te áldott napi És értem, hogy mért nem volt ott hosszú tél, Hol a szivekben oly szent nap lángolt. Ah, hallom Tyrtaeusnak harczi lantját, Mely hősi harezra szólit szép hazám I S hallom, mint zúgja bérczen és rónán át, Szent esküjét a lelkes ifjúság! Ébredj hazám és halld zaját a harcznak; Melyben jogért küzid minden szolga-nép. Ah nézd, körülted már miként vigadnak A szent szabadság győztes népei! Ébredj tehát és fogj fegyvert kezedbe; Szent lesz harezod, mert sz. a jelszavad. E ji-lszó a „szabadság“ szent igéje, A mely szivet, lelket sz. lángra gyújt. De nem, mégsem 1 Rejtsétek el fegyvertek’, Ne fürösszétek vérben e napot! Vér nélkül áldozni inkább, óh jertek A szent szabadság tiszta oltárán! De hát mért is nem éltem én, még akkor, Hogy zengtem volna azt a szózatot, Melyhez hasonló nincs e nagy világon És tán nem is lesz már többé soha. tí dal hevitse a mi keblünk is ma Midőn ünnepre gyűltünk össze itt, És menydörögve int a múlt példája: Szabadságunk nekünk óh mily drága! És márcziusnak idusára jöttek A hősi harcznak véres napjai S minden nép bámult e maroknyi népen A mely jogáért úgy tudott küzdeni. Munkára fel hazám szép ifjúsága Nem harcz mezőn, de béke szent ölén, Hogy mindenkor dicsőségben találja Hazánkat márcziusnak idusa ! A Littvayék zenei tehetsége. Irta : Szűcs Miska. Kellemesebb családot a Liltvay Györgyénél rittkán láttam, örült a 1 lkem, ha a szobaleány ily tartalmú levelet hozott: Kedves Uram Öcsém 1 „Ma este szívesen látom vacsorára“. Nem annyira a vacsorának előre gondolt jó ize derítette mosolyra sunda képemet, mint az, hogy egy hosszú téli estét a szeretetre méltó, kellemes társaságukban tölthetek el, a hol az én legjobb barátaimmal találkozom. Volt azonban e vacsoráknak egy árnyoldala; ugyanis Littvay György uramnak, felesége Ninuska önagyságának, de meg leánya Sári kisasszonynak is rögeszméjük volt, hogy ők mindhárman született és hivatott fuvóhangszer művészek, úgy látszik rröklött családi betegségük volt ez, 9 vacsora után lett légyen az bármily érdekes ihóma, a miről beszélgettünk, félbe kellett szakítani, mert György gazda egyet igazított mellényén, s előkapta klarinétját, az asszony feleségnek kezébe nyomta az okarinát, Sári kisasszonynak elő kellett venni tilinkóját, s Littvay György jelentős pillantása után megkezdődött a concert. H-j komám még ilyet nem hallottál! Láttam én már sok csodát, láttam éjjeli őrt nappal meghalni, láttam lámpa gyújtót lámpát oltani, de ily összhangot még se nem láttam, se nem hallottam. Azt állították rólam, hogy jó zenei érzékem van, s mikor befejezték állítólag Szulamith andalító danáját, vas tapsom után Sári kisasszonyhoz fordultam, szívből jövő őszinte graiulatióm után azt mondtam neki, hogy én már sokszor hallottam a „Pécsi hegyeken“-t játszani, de ily elragadóan soha. Kérem, kérem hisz ez Sulamith volt, válaszolt ő kicsinylöleg végig nézve rajtam, kétségbe esett zavaromban aztán azzal iparkodtam magamat kivágni, hogy bocsásson meg nagysád, akármi volt, de remek volt. Kezdődött egy újabb darab, de már ekkor odasugtam barátomnak: Gyurka te, mi ennek a darabnak a czime ? Te szamár, hát nem ismered ? — de azért nem mondta meg, valószínűleg ő sem tudta I megállapítani, — szóval egyik darab a másikat követte mindaddig, mig bocsánatot kérve, s megköszönve a szivts vendéglátást, szívélyesen kinyilvánítva zenei tehetségük irámi őszinte hódolatunkat, el nem búcsúztunk. November 29-én történt, hogy ismét beállít a szobaleány a kártyával. Kedves Uram Öc»ém 1 Szívesen látom ma este vacsorára. Tekintettel a hónap előrehaladottságára és kasszabéli állapotunk gyenge voltára, nagyon jól esett volna a vacsora és meleg szoba, de Gyurka barátom erősen feltette, hogy többé a legjobb vacsoráért sem teszi ki magát annak, hogy zenei érzékét teljesen elveszítse, mégis sok rábeszélésem után, s szentül fogadott Ígéretemre, hogy a concertet megakadályozom, — rá állott Gyurka, s mi 7 órakor beállítottunk ; a vacsora mint rendesen kitűnő, a diskurzus nagyon kellemes volt, de elérkezett a mellény igazítás ideje is, amikor ismét jelentős pillantást vetett Littvay György uram a família hölgy tagjaira és a koncert kezdetét vette volna. Gyurka dühös pillantásokat szórt felém, de én megnyugtatóig intettem, azzal a művészek elébe állottam, kivettem zsebemből a magammal hozott czitromot, ketté haraptam, iszonyú mohón kezdtem falatozni, a hangszerek azonnal elnémultak, s mindhárman zsebkendőt vettek elő becses szájuk megtörlése végett. De többé aztán nem is hívtak vacsorára soha. ■ — I
