Szatmár és Vidéke, 1903 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1903-06-30 / 26. szám
Huszadik évfolyam. 26-ik szám. TÁ USA DALMI, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Rákóczy-Unnep. Megye és város fényes ünnepre készül. Emlékoszlopot emel Rákóczy Ferencznek, a dicső szabadsághösnek 1703. julius 14-én e megye területén Tisza-Becs határán kivívott fényes győzelme emlékére, a melyet nagy ünnepélyeségek között fog leleplezni. Nincs semmi kétség benne, hogy a megye és város minden polgára egyr forrna lelkesedéssel fog abban részt venni, s anyagi tehetségéhez képest hozzá fog járulni mindenki, hogy úgy az emlék, mint az ünnepély minél fényesebb' legyen. Az emlékoszlop helyének megjelölésére kiküldött bizottság tegnap járt a helyszínén és annak legalkalmasabb helyéül a tiszaujlaki balparti hídfő tengelyében az ott felállított kereszt háta illegett a dr. Kóródi Kálmán t.-ujlaki lakos tulajdonát képező föld azon pontját jelölte meg, mely a szatmár—tiszaujlaki törvényhatósági ut. és^ az ott lévő mezei ut között fekszik. A bizottság egy pár tagja azonban tekintettel arra, hogy az ütközet színhelye Tisza-Becs volt, a melyről el is neveztetett, azt javasolta, hogy az emlék -a község határában a Batár hídfőnél állíttassák fel. A mozgalom minden irányban megindult, s a kitűzött czélt szolgálják a megye alispánja és a város által kibocsátott alábbi felhívások is, a melyeket szó szerint közre adunk: Kérelem a vármegye közönségéhez! A vármegye közönsége folyó évi június hó 12. napján tartott rendkívüli közgyűlésében egyhangúlag elhatározta, hogy II. Rákóczi Ferencz nemzeti szabadság- harczának 200 éves évfordulója alkalmából Rákóczi emlékére ünnepet szentel, II. Rákóczi Ferencz 1703. évi julius 14-ilci tisza- becsi győzelmének emlékére emlékoszlopot állít. Midőn a vármegye ezen határozatát meghozta, nemcsak a múltak nagy emlékeinek akart adózni, hanem a jövő nemzedék előtt is bizonyságát akarta adni annak, hogy a kik a hazáért küzdenek, harczol- nak, azoknak emlékét még századok múlva is szent tisztelettel említi. A vármegye közönsége nem fogja megtagadni anyagi támogatását sem, de szebbnek illőbbnek tartaná, ha lakosainak áldozatkészsége emelné fel nagyobb részben legalább ezen emléket, mert ebben látja a hazaszeretet lobogásának bizonyságát az egyesek lelkében, mely mellett a hivatalosan emelt emlékek semmi értékkel nem bírnak. A vármegye közönsége a vármegye fiainak és leányainak nemes szivére támasz- kodik^-midőn -méltó emléket akar állítani Rákóczinak, s azt rendelte el, hogy az emlék felállításához szükséges összeget gyűjtés utján hozzam össze. . Azt mondja vármegyénk halhatatlan fia, Kölcsey Ferencz: „Minden kő, régi tettek helyén emelve; minden bokor, régi jámbor felett plántálva; minden dal, régi hősről énekelve; minden történetvizsgálut, régi századoknak szentelve: megannyi lépcső magasabbra emelkedhetni; - . . azért keressetek alkalmat a hajdanra visszanézTÁROS A. A külvárosban. — Rajz. — Mostanában estefelé, mikor már belefáradok a munkába ; nagy sétákat szoktam tenni. Érdekes nézni a főváros nyüzsgő tömegét, dologtalan, dolgozó munkásokat, amint kiki megszabott utján czélja felé siet. Minél nagyobb utczán találja az ember magát, annál tarkább a tömeg, — színesebbek a/, ellentétek. A zugutczákban, a külvárosban ellenben igen egyhangú az élet: a nyüzsgő tömeg jellemzéke egyforma. Valamennyien szürke arczszinüek, kopott, rongyos ruhát hordanak, a czipőjük sarka félre törött. De legtöbb közöttük mezitlábos; különösen az asszonyok, kartonruhás cselédlányok járnak igy. Az épületek, lakások, ha még emeletesek is, — bár itt a külvárosban ritka tíz emeletes ház — ridegek, unalmas, szürke szinilek. Az alsó népréteg a pinczelakáso- kat tölti ki, a felsőkben a jobbmóduak bérelnek szobát. S ezekben a szobákban egyben-egyben öten, tizen is elférnek. Ez a külvárosi embertömeg csak arra törekszik, hogy ágy legyen a szobában. Ók a szobát csak a hálásért,: alvásért használják. Egész nap munkában vannak, némelyik nappal dolgozik s éjjel alszik. Mások éjjel vannak ébren: a szolgálatban, s a nappalt használják az alvásra. Sokan az ágyrajárók közöl, ketten bérelnek egy ágyat, mások egyedül, a saját ágyneműjükre hajtják le a fejüket. A szoba levegője fojtott, egészségtelen, de azért életet hozó. Legtöbb gyerek itt van a külvárosban, legtöbb élet itt fo- gamzik a nyomor, a szegénység tanyáján. De nincs is itt ezek között egészséges színű, vagy halványak, mint a viaszbábok, vagy határozatlan barnás szinüek. S ha megnézzük, megvizsgáljuk ennek a nagyváros külső rétegének az erkölcseit, — megundorodunk tőle. Itt a nyomorban, az örökös küzdelemben, az élethalálharczban terem a legtöbb bűn, itt fogamzik a legembertelenebb gonoszság, undorító ajjas«ág. A ki csak ritkán téved be ilyen ut- czákba, véletlenül avagy öntudatosan, szegényes fogalma sincs arról, hogy mi foly- hatik ott bent az egymásba épített házak között. Mert ennek a külvárosnak, a külső színe nagyon is egyszerű s ezért becsületes. Az idegen, nem ide-tartozó, nem itt lakó, egyszerűbbnek látja a képet, mint amilyen eredetileg. Elvan takarva előle a bűn, az állati-erkölcs. De ki is merészelne, idegenül itt botorkálni alkonyaikor vagy sötétben ? Akkor amikor már szabadon szárnyal a bűn s egyre nagyobb tért hódit magának a sötét éjszakában. De mi legyünk bátrak, legyünk erkölcsösek, erkölcstelenek, aszerint, amint hetni, s érte melegülni. Nem költői ábrándozás ez: hanem fenmaradás, folyvást emelkedés érzelme.“ Az ő szavait idézem emléketekbe, midőn hozzátok szólok, hogy adakozzatok a szent czélra. Rákóczival szemben nagy adósságunk van. E tartozást leróni szólok hozzátok. Es én érzem, hogy hangom nem lesz a pusztába kiálló szó. Mondjam e nektek, hogy ki volt Rákóczi? kiről a költő király Petőfi igy énekel: • „óh Rákóczi, szabadság vezére, Sötét éjben fényes csillagunk 1 Kinek emlékére lángolunk Es sírva fakadunk.1* Hisz hatalmas indulója nemzeti dalod : annak csodás, szivet rázó hangjai lelkesítenek örömödben, vigasztalnak bánatodban 1 Rajongó, szeplőtlen honszerelme intő példa életedben! Mert van-e csodásabb honszerelem, mint a Rákóczié? Nála nem üres szó az, ‘4 tnit az „Örök Igazsághoz“ ajánlott „Emlékirataidban mond, midőn azt Írja: „Egyedül a szabadság szeretete és a vágy: hazámat az idegen járom alul felmenteni, volt czélja minden tetteimnek.“ S hogy ez igaz, igazolja, hogy a felajánlott lengyel koronát is visszautasítja, következőleg indokolva meg „Emlékirataidban e nemes lemondást: ^Minthogy azonban a háborút enhazám szabadságáért kezdettem, s láttam az ország mindn rendéinek ily nagy mozgalmát és izgatottságát: sem czélszerünek, sem becsületemmel megegyezőnek nem tartottam, idegen ország koronájáért és en- hasznomért hazám ügyét cserbenhagyni, s elhagyni hazámat, kitévén azt a legnagyobb veszélynek, t. i. a németek jármának, hogy szabadságának még annak árnyékát is elveszítse, mely eddig megmaradt.“ Ennek a csodás, rajongó honszerelemlátni akarjuk a külváros jó — rossz, becsületes és becstelen erkölcseit. Mindjárt alkonyodik Várjuk meg mig egészen sötét lesz. Aztán belopózunk a legközelebbi házba, lemegyünk a pinczelakásba és belebámulunk ebbe az ismeretlen világba, amely létezik, él, mozog, cselekszik, s amelyről mi csak annyit tudunk, hogy: van. Amint mindinkább sötétebb lesz, az utczák népesebbekké válnak. Munkából jövő, munkába menő munkásemberek: elcsigázva avagy felfrissülve haladnak előre. Valamennyiök arcza otromba, kiduzzadt kékes erektől fakó szinü, érzéketleneknek látszók, — emberi mivoltuk öntudata nélkül sietnek: aludni, vagy dolgozni, álmodozni vagy pedig izzadni az állati munkában. De én nem hiszem, hogy ezek az emberek álmodoznának, nincs ezekben fantazia, olyanok mint az igás állatok, — egyik napjuk úgy múlik el, mint a másik. Életmódjuk pontos, beosztott, vágyaikat elnémitje az otromba munka, amelynek fejében megkapják a jó, fehér kenyeret, néha puhán, máskor szárazon, benne minden gyönyörnek, minden jónak kutforrá- sát, s egyszersmind minden vágyaiknak véghatárát is. De íme már besötétedett. Menjünk és lássunk mindent ami látható úgy, a hogy van : leplezettlenül. Sötét kapun keresztül menve, a melyben egy petroleumos lámpa pislog, — egy araszra sem lát el az ember. Itt csak nek akarunk mi emléket állítani; emléket, mely hirdesse az ö nagyságát időtlen időkig; emléket, mely intő jeléül szolgáljon a késő unokáinak is, hogy „a hazáért mindent áldozni kell, de a hazát feláldozni semmiért nem szabad.“ Midőn az egész ország ünnepel, Midón egy ország egy napot szentelve, Dicsánekével éltet égy nevet, £ név nem ember, föld tűnő lakója, £ név csak eszme, gondolat lehet. Ez eszme, e nemzeti gondolat Rákócziban testesült meg. „Istennel, a hazáért, és a szabadságért" húzta ki azt a bűvös kardot, melyet a diadal első napjától a Golgotháig csak ez a gondolat vezet. A nagy idők legendás fénykorát Szat- márvármegye fiainak és leányainak megünnepelni kétszeres kötelessége; mert az a fényes nap, melyből a haza, a szabadság szeretet löveli szét fénykévéit, itt a mi földünkön sütött ki, itt a mi földünkön áldozott le. A tiszabecsi győzelemmel kezdődő nagy tragoedia Kis-Majtény mezejére viszi Kis-Majtény mezején a leáldozott nap emlékét ott hirdeti az emlékkő. A Golgothán ott a kereszt, mely a nagy tragoedia bevégeztét hirdeti. Hát az első győzelem napja hogy maradjon akkor em- léktelen ? A határkőt jelző emlékkő mellé el kell helyezni a kuruczok földjén az első győzelem emlékét hirdető emlékjelet is, hogy „Álljon e kő, míg csak anyag állhat, Szelleme éljen, mig magyar él 1“ Én hiszem, hogy nem hiába szóltam. Ismerem vármegyém fiainak és leányainak lángoló honszerelmét s szivük verésével együtt érezve fordulok hozzátok, hogy állítsunk emléket Rákóczinak, mert illő, hogy a Golgotha keresztje utján jöjjön el a feltámadás, s ez az apotheosis a tiszabecsi harczmezőn hirdesse a hazaszejetetet. az léphet biztosan, aki ösztönszerüen be van rendezve a viszonyoknak. Oldalt egy grádics vezet lefelé a nagy, a mély sötétségbe, a pinczeszobákba. Lentről nagy zaj, beszélgetés, gyermeksi- rás hallatszik. Amint belép az ember hir- teleniben szinte káprázik a szeme a világosságtól, tarkaságtól, amit egyszerre lát itten, érez és hall. Az ágyak egymás tetejére rakva majd a plafonig emelkednek. Rozoga kasz- lik középen egy asztal néhány székkel, szerte-széjjel cókmókkal, — ennyi a szoba berendezése. Nők, gyermekek, férfiak, nem és kor- külömbség nélkül összevissza, némelyik ágyban pihenve, nyújtózkodva, más ingbe, szoknyába, mezítelen lábbal ott sürög az asztal körül. Mindenik tesz vesz valamit. Lehetnek vagy tizen a gyermekeket is bele véve. Ha az ember sokáig vizsgálódik itt közöttük látja, hogy ki kihez tartozik, ennek ez az ura, ez magányos személyiség, azok ketten testvérek stb. összesen öt ágy van a kis zugolyban, három egymás felett az ablaknál, a másik kettő az ajtó mellett. A szobák és az ágynemük tulajdonosa egy jó képű jól táplált öreg asszony, aki megvárja minden este mig minden lakója lefekszik s ő maga oltja el a petroleum lángot, nehogy valami módon baj keletkezzék. A legrégibb négy lakó a két munkáspár. Mindkét férjnek a távoli villany-
