Szatmár és Vidéke, 1903 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1903-06-02 / 22. szám
Huszadik évfolyam. 22-ik szám. Szatmár, 1903. május 31r TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. > — nem emel fel, de lealacsonyít, mert megmutatja gyengeségünké*, hibáinkat, fogyatkozásainkat. És midőn az ember ide jutott, jegyezd meg szives olvasóm, nevezetes VSluton van. Innen csak két ut vezet, egyik jobbra, a megigazuláshoz, — másik balra, a kétségbeeséshez Mert nem elég a hibát beismerni, nem elég csak csalódni magunkban, nerq elég csak látni az örvényt, mely szédít, hogy megjavuljunk! Erőre, lelki edzettségre, önbizalomra, tehetségre is van szükségünk, hogy az örvénytől távozzunk, hogy Főnixként hamvainkból uj életre ébredjünk. És itt eszembe jutnak az Ur Jézus szavai: Tüzet jöttem bocsátani a földre, és mit akarok, hanem hogy felgyu- ladjon. (Luk. 12. 49.) A tűznek hatása, hogy égvén emészt, megsemmisít, de egyúttal világit és melegít is. Hogy tehát tűzre tegyünk szert, valamit föl kell áldozni, meg kell valamit semmisíteni, le kell valamiről mondani, és ha az oltárra helyezett ezen áldozathoz heszájuthat a szikra, mely- gyújt, láng- ralobbant, akkor előáll a tűz és bekövetkezik a világosság és melegség is. Az önismeret most nem rég említett pillanataiban válutra jutván nagyon érzi a lélek, hogy magára hagyatva, nem tud megifjodni. Érzi a gyöngeséget, talán megrémül még magától is és gyarlóságai bűvköréből még sem tud szabadulni. Az az isteni szikra, . mely az akaratot helyes útra téríti, a a kétségbeeséstől elvonja, a megújhodásra vezérli, a lemondásra megtanítja, az szállott le pünköst ünnepén az Ur Jézus tanítványaira, azt hozta le az emberiségnek a Szentlélek-Isten tüzes nyelvek alakjában, hogy a szeretet tüze felgyuladjon. Ez az, a mit az anyaszentegyház malasztnak nevez. Ez az az isteni segítség, mely a szabadakarat függetlenségét nem sértve, az ember érdemszerzési képességét nem korlátozva, mégis vezet, mégis segít, mégis oltalmaz, mert az önismeret pillanataiban jóságos elhatározásokra vezérel és azok megtartására megerősít. Mindenesetre magasztos dolog volna, ha az ember saját lényéből meríthetné a megújhodást teljesen és kizárólag. De az élet mindennapi tapasztalata bizonyítja, hogy az ember nagyon könnyen bukik, nagyon nehezen áll fel, — nagyon könnyen vétkezik, nagyon sok küzdelmébe kerül azonban a megtérés. Ki volna elég vakmerő elmondani, hogy Ő elég erős, ki volna oly vak, hogy elmerje mondani, miszerint ő neki nincs szüksége Isten segítségére. Valóban a ki igy merne, igy tudna gondolkozni, a legélénkebben bebizonyítaná, hogy nem ismeri önmagát. Nincs is nagyobb talány, mint az ember Ha vizsgáljuk találunk benne annyi szépet, jót, nagyot, magasztosai, hogy bámulattal eltelve hajiunk meg Isten előtt, ki ily remekművet létesíteni tudott. De ha mélyebben megfigyeljük a dolgokat, észre kell vennünk, Pünkösti gondolatok. Valamely szabadakarattal felruházott lény tökéletesnek csak akkor és addig mondható, mig hü marad természetéhez, czéljához, rendeltetéséhez; — mihelyt attól eltér, mihelyt szabadakaratának helytelen használata által hűtlen lesz rendeltetésével szemben, elvesztette a fonalat, mely őt a tökéletességhez csatolta és vezérelte. • E tételből természetszerűleg következik egy másik alapigazság. Az t. i. hogy a tökéletességet csak az az ember érheti cl, közelitheti meg, ki ismeri czélját, rendeltetését, ismeri saját valóját, más szóval a ki ismeri önmagát. A ki előtt rejtély a czél, mely miatt él, létezik, — ki nem tudta átérteni saját valóját, az bizonyára nem fogja tudni azt sem eldönteni, mily eszközöket használjon, hová forduljon, mit hagyjon el, mit próbáljon meg, mire áldozza életét? Pedig ezeket a kérdéseket el kell döntenünk. iMielöbb eldöntjük azokat, annál jobb reánk nézve, mert az idő rohan, és az- idővel elrohan az ember élete is. Dehát az ember hogyan ismerje meg önmagát?! Valóban nagy feladat. Hisz a szem nem láthatja magát. Minden jelenségnek központja maga a szemlélő. A mint ő magát feljebb vagy le- jebb, távolabb vagy közelebb helyezi, a szerint változik a kép is, melyet szemlélve az egyes jelenségekről nyer. Ha áll ez az anyagi világról, bizon- nyára áll a szellemiről is. Képzeteink, TÁRCZA. Lemondás! Egy darabig csak léhaságból élünk Nem fáj nagyon a sorscsapás Nem is tudjuk, hogy boldog is lehetne Az élet — ez az elnyúlt ásitás. Ha rosszul megy beletörődünk Legyen bánat, ha nincs öröm, Hu semmi érdemet nem látunk Az elborult látókörön. De ha reá jövünk egy szép napon, Hogy létezik egy bűvös hajfonat, A melynek minden egyes szála Csupa üdvösség, csupa kárhozat, Hogy minden, mimlen boldogsága Szegény szivünknek, mely bus, árva Egyetlen édes, forró csókba Egy ölelésbe van lezárva; S megiudjuk azt, hogy mindez nem lehet Mert őnagysága mást szeret. ...Akkor jutunk rá egy napon, Hogy fáj az élet — fáj nagyon. Bff. fogalmaink mind saját eszünk sajátossága szerint alakulnak, képződnek. Ha már most saját benső világunkban a leghelyesebb, mondjuk az egyetlen helyes, mert csak egy lehet valóban helyes, — nézőpontot megtaláltuk és arra helyezkedve ítélünk, gondolkodunk és cselekszünk, — akkor, mert helyes az alap, egész lelki életünk helyes lesz, — de ha saját magunkban csalódtunk, akkor csalódás lesz minden, mit erre a helytelen alapra építünk és elvész az élet, anélkül, hogy annak értékét, becsét felfedeznünk is sikerült volna. Az emberben van olyan tehetség, mely önismeretre vezethet. Ezt mindenki tapasztalhatja önmagán. Az ember képes saját magával szemben magas, független, teljesen souverain álláspontra helyezkedni és saját magát megítélni. Ez az a tehetség, mely önismeretre vezethet. És miért oly nehéz mégis, megismerni önmagunkat? Mert erre a piedesztálra nem mindenkor, nem is akadályok nélkül, nem könnyen lehet feljutni, és nem gyakran lehet azt - megközelitenu .bizonyos nagyobb, lelkileg is fontos eseménynek kell bekövetkezni, mely az embert megrázza, megdöbbentse, gondolkodásra kényszerítse, független biróvá képezze. Valószínű, hogy a Gondviselés mindenkinek juttat ily alkalmat. Mindenkinek életében jönnek elő pillanatok, mikor taz ember szeme felnyílik, tisztán lát és megismeri önmagát. Sajnos, hogy ez az önismeret a legtöbbször lesújtó, — nem vigasztal, de megtör. Pohárköszöntő. — A Társaskör banketjén elmondta Veréczi Antal elnök. — Uraim I Ünnepet ül ma a mi társaskörünk, — 70 éves fennállásának ünnepét. Emberi tulajdonság, hogy az évfordulók alkalmával önkénytelenül vissza nézünk a múltba és amidőn attól búcsút veszünk, előre pil- lantunk a jövőbe s kutatjuk, hogy amit jövő fátyola takar, biztató é reánk nézve? Engedelmükkel egy pohárköszöntő szűk keretében azt akarom tenni én is. 1833 ban alakult ez a mi társas körünk, tehát olyan időben, amikor az előzőleg néhány évvel gróf Széchenyi István által alakított budapesti nemzeti Casinón kivül társaskörök még alig voltak az országban. Szatmárnémeti szabadkirályi város tehát előharczos volt azon a téren, amelyet a társaskörök részére kijelöltek a nagyok, gróf Széchenyi István és társai. Akkor uraim szomorú viszonyok voltak Magyarországon. A magyar nyelvnek nem volt meg a törvényes joga a köz- intézményekben, pangott minden és bénító tespedésbe volt sülyedve a nemzet. A társaskörök azt a hivatást kapták, hogy terjesszék a magyar nyelvet, küzdjenek ama nyelv törvényes jogainak megalapításáért s össze hozva és együtt tartva a külömböző elemeket, megalkossák az egységes, eröa magyar társadalmat s ily módon megerősödve, átalakítsák a közszellemet. Szatmárnémeti magyar város volt s igy a megalakult társaskörben magyar szó és magyar szellem honolt kezdettől- kezdve s ez a szellem a magyarorosodást, a magyar nyelv terjesztését bizonynyal előmozdította a nem magyar ajkú lakosok között, — e melleit erős támogatója volt annak az országos küzdelemnek, amely a magyar nyelv jogaiért megindult s a mely küzdelemnek egyik hős« volt társaskörünk azon időbeli egyik elnöke, nem Csak a városnak és a vármegyének, hanem az egész országnak büszkesége, Kölcsey Fe- rencz is. De különösen társadalmi téren tett sokat ez a társaskör a múltban. Vallásfelekezet, politikai pártállás és rang külömbség nélkül hozta ossz.; itt^ az embereket. — A múlt irományaiból látom, hogy a rendes tagok között helyet foglalt boldog emlékű Bíró László püspök, — ott voltak a helybeli kanonokok, római kat- holikus és ev. ref. lelkészek, főbb hivatalnokok, a polgári foglalkozás előkelői s közös erővel, egyetértve küzdöttek a kitűzött czélért. És ennek meg is volt az a fényes eredménye, hogy alakult itt egy egységes társadalom, amely erős vára volt a magyarságnak s amely hathatós befolyást gyakorolt a közszellem átalakítására 1 Ha ma széttekinlünk magunk között, fájdalommal látjuk ennek a közszellemnek a hiányát. Alakultak uj társas körök — nemes czél vezeti mindeniket, de békövetkezett a széttagoltság s vége az erős, egységes társadalomnak. Önkéntelenül felmerül a kérdés előttem, hogy az talán az idők útmutatása, mert nincs már szükség a társadalom támogatására s igy nincs szükség az együtt értő, együtt lelkesedő és együtt cselekvő társadalom közös gyülekező helyére sem. De én nem hiszem, hogy az igy lenne! Ha nemzeti támogatásra van szükség, pedig a magyar közélet férfidi erre még mindég rá vannak utalva s ha itt helyben is alkotni akarunk szépet és nemeset, azt csak együtt érző, együtt lelkesülő és együtt cselekvő erős, egységes társadalommal tehetjük, — ilyet pedig közös gyülekező helylyel tarthatunk fenn csak. És itt eljutottam uraim oda, hogy mit látok én a jövőbeli. Én a múltat látom felelevenedni, — látom ama fenn álló válaszfalak leomlását, — látom itt az egyenlőség elvének megtestesülését,.— látom az egész társadalmat együtt élni, együtt szórakozni, együtt cselekedni,- áthatva a kölcsönös szeretet és becsülés érzelmei által és látom a boldogságot* melyet ezek az érzelmek fölkeltettek és fénn tartanak, És honnan látom ezt! Onnan látom uraim, mert a magyarok Istene a veszélyes pillanatokban mindég egy táborba szóllitotta a magyar nemzetet, — Róth Fülöpa kárlsbádi czipöraktárát Közvetlen a Pannónia "1 szálloda mellett ! ajánljuk a t. vevő közönségnek mint a legolcsóbb bevásárlási forrást. . 0 Szatmár és vidéke legnagyobb czipőraktára.
