Szatmár és Vidéke, 1903 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1903-01-20 / 3. szám
Huszadik évfolyam. 3-ik szám. Szatmár, 1903. január 20. TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. MEGJELEN MINDEN KEDDEN. = AZ ELŐ FIZETÉS ÁRA: = Egész évre ... 6 kor. I Negyedévre I kor. 50 fill. Fél évre .... 3 * | Egyes szám ára 16 » Községek, községi jegyzők és néptanítók részére egész évre 4 korona. SZERKESZTŐ ÉS KIADÓHIVATAL, hová a lap szellemi részére vonatkozó közlemények, továbbá előfizetések és hirdetések is küldendők: = Morvái János könyvnyomdája Eötvös-utcza 6 ik sz. alatt. = TELEFON-SZÁM : 73. A Szerkesztő lakása: Eötvös-utcza 19-ik szám. HIRDETÉSEK %N; ■ lap kiadóinvatálában a lepelasébb árak mellett fölvétetnek. NyiHtér gat mond sora 20 fiHér. ===== Hlrdetéaek díjjal alSre flietullk. a SsaiMti Visszavett pályadij. A Kölcsey-kör legutolsó közgyűlésén, mikor a nyertes pályamunka jeligés levélkéjéből a Mátrai Lajos nevét olvasták fel, nagy meglepetéssel néztek egymásba a választmány jelenlévő azon tagjai, kik a választmány legutolsó ülésén résztvettek, a hol t. i. a pályadij kiadása felett határoztak. Ezen az ülésen ugyanis élénk vita folyt a felett, hogy kiadják-e a pályadíjat, és e vitában a leghevesebben harczolt a mellett, hogy a dij kiadassák, épen — Mátrai Lajos. Érthető tehát a meglepetés, valamint az is, hogy az illető választmányi tagok véleménye már akkor is az volt, miszerint ily körülmények között a pályadij kiadása érvényesnek nem tekinthető. Egy másik pályamunka is lévén a kitűzött kérdésre, annak szerzője Fodor György városi levéltárnok szintén meglepetéssel értesült az eredményről, s miután azt magára nézve sérelmesnek találta, egy beadványt intézett a Kölcsey-kör választmányához, a melyben sérelmeit felsorolja és elégtételt kér. Ez szolgáltatott alkalmat arra, hogy a kör választmánya tárgyalás alá vette a kérdést és abban határozott. Olyan természetű az ügy, hogy azt a nyilvánosság elől elvonni nem szabad, s midőn ebbeli kötelességünknek eleget teszünk, tartózkodunk minden megjegyzéstől. Közöljük a Fodor György beadványát és a választmánynak erre TÁRCZA. öten egy bokorban. I. Dotya ur. Keltő kint játszott a kávás-kutnál a homok-csomón. Pinczét ástak. Került egy szellő, közibük esett a fejük felől a fáról egy alma, bele a Petur ölébe. — Ebből gabajodás támadt, mert Bangyi látta az almát leesni: Tehát az övé „Hogyisne.“ „Nem adod ide.“ „Nem a tiéd.“ — Egy kéz, egy láb, hömpörö- dés, bele a kacsa-tócsogoba, ott is folytatták. Jól megpüfölték egymást. Az alma a Peturé lett. A szeme is dühedt úgy harapta, hogy Bangyi el ne vehesse, mert nagyon sóváran nézte. — Nem adsz egy kicsit, — Csak egy kicsi van. " — Megállj, megbánod. — Úgy se. — Úgy is megbánod. Ne félj lesz még nekem almám. — Ezt a csutkáját neked adom. — Kell is nekem. — Ni hogy hen- czeg a rongyos, a csutkájával. — Lesz nekem körtém is ne félj, majd kérsz te akkor. — Úgy se. — Én nem is játszom tovább. így Bangyi és nézte a levegőt. — Éljen, csillag-sárkány, én látom azért is te nem látod. És ugrált hozzá. —- De látom, a Bigyi Gyurié, — tudom is hogy hun vette a nádat. hozott határozatát, ez a kettő teljesen elegendő, hogy magának mindenki tiszta képet alkosson a történtekről. A beadvány igy szól: Mélyen tisztéit Választmány! A Kölcsey-kör 1902. évi pályakérdésére : „Adassanak élő Szatmár-Németi sz. kir. város főbb törvényhatósági. alkotásai 1872-től fogva napjainkig. Jelöltessenek -meg ezzel kapcsolatban oly irány élvek, mélyek a jövőben törvényhatóságunk intézkedéseire nézve fontosságai birnaku — beérkezett pályamunkák felett történt döntés kényszerit arra,, hogy — mint a dicsérettel kitüntetett — de nem jutalmazott: „A milyenek alkotásaid, olyanok érdemeid“ jeligéjű pályamunka szerzője, ezen beadványnyaí forduljak az igen t. választmányhoz. Szokatlan valami, hogy a nem nyertes pályázó rekriminác/.iókkal álljon elő egy alakilag szabályszerű döntés ellen, de oly páratlan dolgok fordultak elő a pályázatnál, a melyek nemcsak mentik eljárásom szó katlanságát: de egyenesen kötelességemmé teszik, hogy azokat biztos kutforrásból megismerve, a t. választmánynak tudomására hozzam, hogy egy részt a rajtam esett sérelem megorvosoltassék ; másrészt a választmány tévedésbe ejtése megtoroltassék. A pályadijat nyert pályamunka szerzője, — bírálója — s igv ismerője -volt a/, én pályamunkámnak, midőn a pályakérdés 1899-ben kitüzetett. Véleményem szerint már ezen körülmény az irodalmi tisztesség szempontjából is kizárta Őt abból, hogy résztvegyen olyan pályázatban, melynek a kérdés főanyagát a történelmi anyag képezi, — s melyet ő hivatalos utón ilyen módon készen kapott, a nélkül, hogy legkevesebbet kellett volna érte fáradnia. Én ugyan a nyertes pályamunkát nem ismerem — mert nem olvastam, — de tu— Mit tudsz te. — „Hazudsz te. — Hallod mán Mikó ez a kis uyomadt tudja, hogy Bigyi Gyuri hun vette a nádat. A kis" nyomadt. — Hun a sárkány ? rontott ki a két nagyobb. — Az a. — És nézték erősen, sóvárogva, akár Bangyi a Petur szájában az almát. Én megyek oda; a pázsit utczában vannak. Ez jelszó volt, mind elszaladtak. — Elől a két nagyobb mint kalitbói ' kiröppent madár, egyik a könyv mellől, másik Dotya ur mellől, a ki r.á volt bízva. Jött ám Dotya is, de későn. A kicsi lábán csak az egyiken czipö, a másik ki tudja merre marudt. Visított és megállt. Az udvar üresen maradt a Péter és Bandi összegázolt pinczéivel, a közepén a porban az uj ruha-kefe. — A levegőben a szellővel zizegett a sárkány, — a Bigyi Gyurié. — Dádá, mondta Dotya ur és ő is sováran nézte a sárkányt. Ő azt megfogja, nyúlt utánna lelkendezve: persze hogy lebukott. Most sirni kéne gondolta hasmán fekve, de nem érdemes, mert nincs a közelben senki. Inkább úgy maradt, kényelmesen kapargálni a földet. Vajon jó-e a föld és megkóstolta. — A föld keserű biztosan, mert piszkos, ha piszkos, akkor Dotya kikeféli, mert a kefe is itt van. Az ám, milyen szép kis udvart kefélt már magának, bele fog ülni a közepébe, vájjon milyen lehet ott ülni. És bele ült a kefe kellő közepébe, ap mitől úgy megijjedt, hogy sirni is elfelejtett. Vajon dóm azt, hogy nem éppen irálya miatt nyerte el a babért: hanem szerzője erőszakoskodó oktrojálásával. Azt is tudom, hogy levéltári adatokra, melyeket nem is keresett — nem támaszkodhatott, legfejebb a nyomtatásban levő jelentéseket használhatta, a melyek csak vázlatosan és általános vonásokban tárgyalják a város alkotásait — s mégis érdemesebbnek Ítéltetett — fel kell tennem, hogy pályamunkám első részében feldolgozott anyagot, — a mely levéltári lelkiismeretes kutatás alapján fáradságot nem ismerve ösz- szegyüjiöttem nem csak a pályadijért, hanem hogy a város e korbeli történetét is erőmhöz képest megörökítsem — O, mint saját f .radsága eredményét más elrendezéssel összeszerkesztette — s az ökörszem meséjét utánozva — könynyüszerrel jutott czélhoz. Hogy ezen feltevésemben tévedek-e? — az igen t. választmány a két pályamunka újból való összehasonlításával meggyőződhetik. Hogy a bírálók e körülményt nem vették figyelembe a munkák átolvasásánál — azt természetesnek találom; mert nem tételezhették fel, hogy az egyik mű szerzője már ismerte a másik munkát, mint annak volt bíráló ja; — legfeljebb azt gondolhatták, hogy közös forrásból dolgoztak. E véleményt eloszlatta a jeligés levél itófontása7 mely a jóhiszeműséget teljesen kizárta, midőn az előbbi pályázat egyik bírálóját mutatta be, az uj pályázat nyerteséül. A roszhiszemüséget még inkább megerősíti a nyertes szerző egy olyan cselekedete, melynek (motívumát csak a jeligés levél felbontása magyarázta meg. Bátor leszek azért röviden e pályázat történetét összefoglalni. Midőn a pályatételt először kidolgoztam, későn értesültem a pályázatról; másrészt I fütetlen nagy levéltárbani kuiatámi történt most, tapogatta magát. — Na hisz ez csak a kefe. — Még pedig csúnya goromba kefe, megfogja büntetni, — mint a hogyan a múltkor is megbüntette a kamara kulcsot: bele vele a kútba. Platy, — szólt a kefe a kutban. Na ez egészen szép hang ide lehetne még valamit beledobni. Talán a czipőt. Egészen jó lesz. — Platy, — szólt a czipő a kutban. — Laty, — szólt Dotya ur elmélázva. Na most a merítő csuprot az esövi- zes kád mellől. Igen, ha bátyjai nyomán ő is be nem vágódott volna a pocsolyába. De bele vágódott,' onnan nagyon szomorúan és szepegve kászolódott ki, mert hogy a füle hegye is csupa sár lett. A fal mellé ült a napra búsulni. — Na te kötő fehér kötő (akkor nap a hatodik) csakugyan vastagon becsavarodtál. Ebből nem is. lesz jó, —- érezte a bűnösségét. És csak busult tovább némán, behúzódva a futó szőlő lombjába, némelykor kikandikálva. Egyszer jött egy játszi szellő és meg- lebbentette a futó szőlő lombjait. A napsugár ahogy bele sütött az itató vályúba épen a Dotya. szemébe verődött vissza. Nini viz, lelkendezett nekL — Kifogja mosni a kötőjét. Pompásan ment. Mosta, kavargatta, facsarta, a hogy a mosónétól látta. — De szappan nincs, — igy nem ér semmit. — Enyje szólt sajnálkozva. Vajon milyen szappan a paradicsom? Ott érlelődik a deszkán nehány. saim folytán közbejött nagy betegségem is akadályozott abban, hogy a kérdés második részét bővebben kifejtsem. Ennek daczára a 3 bíráló közül kettő, Csomay Imre és dr. Fejes István méltányolva a történelmi rész kidolgozására fordított munkámat, az egyetlen pályamunka részére a pályadij kiadását javasolta; de a 3-ik bíráló, a mos- tanLnyertes pályamunka szerzője, a választmányi ülésen, melyen a másik két bíráló nem lehetett jelen, miután a választmánynak tagja egyik sem volt, — s igy véleményüket nem védhették — keresztülvitte, hogy a pályadij ne adassék ki, hanem felemelt összegben ugyanazon pályakérdés újból tűzessék ki. Hogy mi indította a bírálók többségének leszavaztatására — akkor nem tudhatta senki; de annál inkább megérthető most. Mert, hogy semmi kétség se maradhasson fenn arra nézve, hogy már akkor a jövőre gondolt, megmutatta második tettével, a pályázat eldöntésénél. A bírálók véleménye ekkor is megoszlott, s igy nem egyhangú volt a döntés; sőt a bírálók egyike azt hangoztatta, hogy a pályadij ne adassék ki, mig a szerző munkáját át nem dolgozza, miután annak irálya annyira rósz, hogy egy irodalmi kör magát blamirozná, ha attól eltekintene. S ekkor szerző — megfeledkezve a két év előtti elveiről, a választmányi ülésen a mellet kardoskodott, bogy a bírálók többségének véleményét respektálni kell, s a dijat ki kell adni. E ténye annyira jellemző, hogy ezt figyelmen kívül hagyni nem lehet. Megvagyok győződve arról, hogy a választmány a legjobb meggyőződéssel fogadta el az érvelést; mert egyik tagja se jöhetett arm a gondolatra, hogy egy irodalmi társaság választmányának lehessen olyan tagja, a ki anynyira megtudjon feledkezni a tisztesség legelemibb követelményéről, hogy a saját munkája megjutalmazása Egészen szép szappan; evvel az ar- czát is megmossa, sőt a harisnyáját is, de a fehér falat is még fehérebbre. — És mosta. A fal ugyan mindég pirosabb és pirosabb lelt, sőt némely helyen barnás piros is, a mitől a tarka eziezu jutott a Dotya eszébe azon felháborító mellékgondolattal, hogy miérj nem piros a eziezu. — Cziiicz, kiáltott Dotya naivul és meggyőződéssel, nem tudván, hogy ezen hangtól épen hogy a harmadik határba menekülitek az éplábu cziczák. Aztán hallgatódzott, hogy nem-e jön már a czicza. így ütötte meg a fülét a sárkány papír rezegése, magasból, a levegőből. — Hihi, kaczagott fel ravaszul, tudja ö, hogy hol a Pétur eldugott párgája. Sárkányt fog ereszteni. Mit is ereszszen fel hirtelenében. A hol a czicza, azt fogja felereszteni és rácsapott a macskára, mint a kánya az egérre. Szegény czicza, két macskanemzedék fogailan és tüzes mamája, szomorú a te sorsod. Tűrte némán, hogy Dotya ur felspárgázza vagy kétszer azt is, hogy fellökjék a levegőbe s csak meglapult utána felhúzott fülekkel, de már mikor aztán Dotya ur huzni kezdte a nyakára kötött spárgát, többre vettemint tréfa: nézte, •merre tűnhessen el hamarább. Bele a futó szőlőbe, fel az indáján, még Dotyát is elrántotta a spárgával, a mitől az iszouyu dühbe jött. Mit, a czicza nem akar repülni, mikor ő akarja. Ő megüti a cziczát bottal. Róth riilöp»kárlsbádi czipöraktárát Közvetlen a Pannónia szálloda melletti ajánljuk a t. vevő közönségnek mint a legolcsóbb bevásárlási forrást. m • Szatmár és vidéke legnagyobb czipőraktára.
