Szatmár és Vidéke, 1902 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1902-10-14 / 41. szám

TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. jegyében társadalmunk legkülönfélébb elemei; mert templom volt az Ezres, az emberszeretet hajléka, ahol nem kér­dik az ájtatoskodótól, honnan vette a jogczimet a belépésre ? Áldozni tértek be az emberek Bacchusnak is, a jóté­konyságnak is. Volt is látatja mindakét irányban; mert a sűrűn körülült asztalok mor­zsáiból minden ősszel egy sereg gyer­mek kapott meleg ruhát, hogy a tél dermesztő ereje ne tartsa vissza Őket az iskolától Milyen öröm volt nézni e szegé­nyek boldogságát! Lassankint megváltozott a helyzet. Ritkultak az Ezres összejövetelei, meg lankadt a vezéremberek buzgósága, és ezzel lépést tartva lohadni kezdett a nagy közönségben a lelkesedés. Ello­bogott, a magyar szalmatüz; sötétség lépett a helyére, és csend váltotta fel az asztaltársaság pohárcsengését. Kol­dus lett a koldusok pártfogója : az Ezres. ' * Kihalt volna, kihalhatott olyan hir­telen keblünkből a szánalom, amit a fázlódó gyermekek iránt még nem ré­gen éreztünk ? vagy elhervadt a kedé­lyünk minden - virágszála, hogy barát­ságos beszélgetésre néhány órai együtt- létet nem kívánunk és nem bírunk el a most már velünk összeszokott vig czimborák körében ? Lehetetlen. Suttogva szól ugyan a fáma arról a bizonyos rákfenéről, amely mindenütt rágódik a társadalom testén. Szégyen­kezve rebesgetik, hogy itt-ott az osztály- J különbség férge esett belé az Ezres i tagjai némelyikébe, olyanokba is, akik I kezdetben lelkes hívei voltak. Igaz-e, nem igaz? csak azok tud­ják, akik érzik. Hinni is lehet, ha az ember akarja, mivelhogy mindig akad­nak olyanok, akik csak azért nagyok, mert legyűrt emberek testére állanak. Olcsó dicsőség, csak gusztus kell hozzá De a mi Ezresünknek nem lehet ez a főbaja. Hisz elvégre is néhány válogatós ember a mi jó polgári töme­günk erkölcsét nem ronthatta meg, aminthogy ez eddig sem merítette azok­ból a hajlamát a helyes cselekedetekre. Nem ez az oka, hogy pusztulni indult szép társaságunk. Állítom, hogy közönségünk fogé- gony a jóra és — ha akad is egyné­hány rossz ízlésű ember köztünk — még mindig el lehet vezetni a társa­dalmunkat a nemes czélokhoz. Csak aztán legyen aki vezesse. Verjük inkább a mellünket bün- bánólag mi primipilusok (ha szabad magamnak is a vezeklők közé állani) és valljuk meg, hogy bennünk van minden hiba. Mi bennünk csappant meg a lel­kesedés az áldásos eszme iránt, és a hidegség rólunk szállott át az ártatlan közönségre. És azért a mi, egyedül a mi feladatunk feléleszteni a társaságot, amely kezeink közt dermedt meg. Nem hagyhatjuk elveszni az Ez­rest, amelyen mosolyoghatnak és — ha úgy tetszik — gunynyal rágódhat­nak is azok, akiknek a szívok csak ön­magukért tud dobogni, de amelynek fölséges czélját könnyen átérzi az, aki­nek fázik a lelke, ha dideregni látja tehetetlen embertársát. Temérdek körülöttünk a nyomor és kevés a segítség. Az Ezres szerény alkatához képest derék munkát végez az emberbaráti szeretet szép mezején, ahol kezet fogva, vígan törülhetünk le sok könnyet. Ha a magunk életének ezer baja elzsibbasztja kedvünket a mások javára működni, vegyük fel a harezot a gyen­geségünkkel, és ujult erővel meg új erőkkel állítsuk helyre az Ezres veszen­dőbe induló becsületét. Ne vádoljunk másokat olyan hi­báért, amit tán csak mi követtünk el, de amit még akkor is magunk tehe­tünk leginkább jóvá, ha a más részé­ről történt volna. Szervezkedjünk újból, és hevítsük föl ismét a közönséget czéljaink iránt. Hisz az Ezres üres pénztárát oly kellemes dolog megtölteni, mikor nem kell hozzá egyéb, mint telt poharat ragadni érette. Fel a munkára, tagtársak. Mert különben ma-holnap nem ér ez . az egész Ezres — egy fabatkát. Tanódi Márton. Az Ezres. A millénium idejében nemzeti örömmámorunkban a jótékonyság lelke szállott meg néhányunkat. Egy nemesszivü barátunk az or­szág valamely pontján meglátta, hogy ott szegény gyermekek felruházása czéljára jókedvű asztaltársasággá verő­dött össze egy csomó ember, a kik vigadozásuknak komoly alapot terem­tettek, és mulatságaik közben jószántuk­ból elhullatott filléreiken ruhát vettek télire a vagyontalanok gyermekeinek. Fölszedte az eszmét, és itthon el­vetette közöttünk. A mi városunk lakossága jó talaj, ha helyesen művelik. Kedvező volt akkor az időjárás is, mikor ezer éves múltúnk dicsőségének a napja ragyogta be a lelkeket. Nem csuda hát, hogy nálunk is megalakult a „jókedvű adakozók“ asz­taltársasága, és csakhamar virágzásnak indult az Ezres, ahogy magát az év jelentősege után elnevezte. Buzgólkodtak a vezetők, és sere- gestől jelentkeztek önként a hívők. Még a hozzánk vetődött idegenek is szívesen keresték föl kedélyes össze­jöveteleinket, ahol a szerény tagsági dij fejében néhány vidám órának a kedves emlékét kapták jutalmul, no meg azt a jóleső tudatot, hogy kelle­mes időtöltésökkel nemes czélt segítet­tek előmozdítani. A dolog szép is volt, új is volt, tehát tetszett. Egyesültek a jótékonyság TÁRCZA. —»-«qwooain ...Ésszabadíts meg a gonosztól... — Falusi történet. — A forró júliusi nap már felszikkasz­totta a rét fekete földjét, letörölte a mezei virágok könnyes kelyheiből az élet harmat csepjét, befejezte hajnali munkáját s tovább siklott a végtelen égbolton, egyetlen felhő sem zavana meg hosszú útjában ... Az öreg, őszbecsavarodott harangozó fürgén lépdegélt a templom felé — bizony már régen járja ezt az utat. Úgy össze van már nőve a szive-lelke a faluval, hogy on­nan ugyan semmi ei nem választhatja. Oda lenne minden boldogsága a jámbor isten­félő embernek, ha csak egy nap telne is el, hogy nem ő konditaná meg azt az ócska harangot, az ő legjobb, legkadvesebb pajtá­sát. Nincs is háládatosabb ennél a harang­nál, ha megkonditja az Öreg, menten meg­szólal — ha tompa is a hangja, megérti azt mindenki a faluban, mert keresztvetés, Imádság rá a felelet. __Most ért fel az öreg a sötét ha­rangpadlásra. Félre tolja a templom torony zsaluit, hogy világosság jöjjön be a sötét torony vakolatlan falára. Az aranyszínű su­garak gyorsan átsurrannak a nyitáson, hogy megosszák fényüket az ő Uruknak hűséges vén szolgájával, a haranggal. S mig a ját­szi napsugarak körülveszik a harang kari­máját, addig az öreg harangozó kitekint a zsalukáteren, végig néz az egész falun — messze elbámul a szántóföldek végtelen ró- náján. Jóleső megelégedéssel nézi a termé­sze tet, a mely az imént született meg a jó­tékony napnak egy uj tekintetére. Most megfordul az öreg s megkonditja a haran­got, hogy tudtára adja a falu népének, hogy Istenhez fohászkodjék a napi munka előtt. .... Lassan, csendben jönnek a hívők áldását venni az Urnák — most nagy szük­ség van Isten segítségére; vásári nap lesz bent a városban s a gazdaembernek sok függ egy ilyen naptól, hogy szükséget ne lásson pénzben, — jó meleg ruhában. Egyre jönnek a hívők — igaz lélek­kel hintik meg magukat szentelt vízzel a kereszt jelében. Az öreg asszonyok térdelve mondják az olvasót a hideg templomkövön, a férfiak állva hallgatják a misét, a gyer­mekek pedig a mellék oltárok lépcsőfokán üldögélnek, onnan bámulják összekulcsolt kezekkel az Ur házának díszes mennyezetét. Az orgona hangja is belevegyül a misébe lágvan, csendesen, édes összhangba vonva buzgólkodó lelkek fohászát... __ A mise véget ért, lassan szétoszla­nak, ki-ki indul hazafelé, hogy holmiját rakja fel a szekerére, mások mezei munká­juk után néznek. Az egész fajú népe moz­gásba van ; az öregek segítenek a batyukat felrakni, az asszonyok elemózsiáról gondos­kodnak, s a gyermekek ujjongnak örömük­ben — már előre gondolnak a vásárfiára. íg y készül minden nagy sürgés-forgás­sal a házakban. Toroczki Istvánnak a jó^ módú parasztgazdának is útra készen állott a szekere. A felesége az ajtóból várt az elmenetelre. Az ura oda lépett hozzá, még- egyszer magához ölelte s megcsókolta halovány arczát, aztán felpattanta szekerére, közibe vágott a két szürke lónak s meg­indult a szekér csendesen, lassan, csak egy porgomolyagot hagyva maga után.... Az asszony betért a házba, rávetette magát a hűvös vaspántos ládára. A kis fiú még aludt, még mint egy kis angyal pihent ott a tulipános hinta bölcsőben. Igaz, hogy kinőtt már abból az időből, hogy bölcső­ben háljon, de nagyon szereti ezt az ingó jószágot. Minek szegjék a kedvét, úgyis mindenki csak egyszer boldog ezen a vilá­gon, abban az aranyos, napsugaras, áldott gyermekkorban.... Csendben teltek a peretek a kicsiny falusi házban, mintha kihalt volna, hogy nincs itthon a gazdája — pedig sohasem volt az zajos, mindig a szeretet csendje ho­nolt benne, A nap már körülfutotta ivpályáját, le­menőben volt, utolsó sugaraival áldását hintve a kicsiny házikó ablaktábláira. S mig lecsendesül minden a kisfalu határán, addig emberek jönnek-mennek ka­szával kezükben áldásos munka után édes nyugalomra térni. Jóságosán köszöntenek be a házak udvarára, hol hangos beszéd közt ülnek az asszanyok a tornácz fel­járatánál. Végre elnémult minden, a teli hold szép ezüst fényban úszott s mint valami apró mécsesek gyultak ki körülte milliárd csillagok. S inig bent a jó asszony ölébe ültet­te a kis porontyot és szép aranyos mesé­ket mondott el neki, addig kint a sötétben, elszánt merészséggel szőtte tervét egy falu­si legény Bokotán János. Fiatal legényem­ber volt még — gesztenye szinü haja majd­nem a vállára omlott, nagy széles karimá­ju kalapját a szemöldökére húzta. Régen várt már ilyen alkalomra, hogy egyedül találhassa azt az asszonyt, hogy számon kérhesse tőle Ígéretét. Bosszút akar állni azon a hűtlen asz- szonyon, a ki olyan könnyen elfeledte. Felforrt a vére, az a tüzes vér, a mely már oly sokszor megrontotta élte boldog­ságát. A faluban sem igen szerették, kerülte mindenki, a lányok is csak kurtán csinyján bántak vele aztán otthagyták, elfektették. Kinek is kellett volna az ő szeretete, az istenháza helyeit a korcsmát járta, gyakran virradt ott rá a fényes nappal. De évek előtt még jobb világot látott, mert volt mégis egy valakije ezen a széles világon, a ki szerette; — egy leány, a ki megosztotta a szivét vele. S most már ez is elfeledte, — elfeledte három év alatt, mig ő messze falujától bent katonáskodott a városban. Elfeledte s a szivét szereiét is meg­osztotta már egy másik legénynyel. Pedig régen hányszor ölelte, hányszor csókolta meg ezt a leányt, a kiről azt gondolta, hogy hű lesz ígéretéhez, a mit sok holdvilágos esté­ken fogadlak egymásnak a szabad ég alatt. És mig ő bent szolgált a városban, kányszor kereste fel a kaszárnya udvarán, hogy emlékeztesse arra, a mit a szivében rejteget s hányszor üzente a falubeliivei, hogy már alig várja, hogy kiszabaduljon, levesse azt a mundért, hogy felcserélje av­val a patyolat tiszta ruhával, meg darutol­las kalappal. Az idő lejárt — s egy szép napon már kiszállt minden régi emlék a leány szi­véből. oda adta a szívéi, boldogságát egy Róth Fiilöp kárlsbádi czipöraktárát ajánljuk a t. vevő közönségnek mint a Kozvetlöli ä FöllOlllllä legolcsóbb bevásárlási forrást. ~ -------- Szálloda mellett! W S! zatmáiL-ás__EÍdáke legnagyobb czrtoőraktára. -""MH

Next

/
Thumbnails
Contents