Szatmár és Vidéke, 1901 (18. évfolyam, 1-53. szám)
1901-10-22 / 43. szám
Tizennyolczadik évfolyam. 43-ik szám. Szatmár, 1901. október 22. TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. MEGJELEN MINDEN KEDDEN. = AZ ELŐ FIZETÉS ÁRA: = Egész évre ... 6 kor. I Negyedévre I kor. 50 fill. Fél évre .... 3 » | Egyes szám ára 16 » Községek, községi jegyzők és néptanítók részére egész évre 4 korona. SZERKESZTŐ ÉS KIADÓHIVATAL, hová a lap szellemi részére vonatkozó közlemények, toyábbá előfizetések és hirdetések is küldendők : = Morvái János könyvnyomdája Eötvös-utcza 6rik sz. alatt. = TELEFON-SZÁM : 78. A Szerkesztő lakása: Eöivös-utcza 19-ik szám. HIRDETÉSEK e lap kiadóhivatalában a legolcsóbb árak mellett fölvételnek. Nyilttér garmond sora 20 fillér. A pótadó. Az elmúlt héten megtartott közgyűlés tárgyalta az 1902. évi költség- előirányzatot és elfogadta azt úgy, a mint a gazdasági szakosztály és a tanács elfogadásra ajánlotta. A mf a költségvetésnél első sorban érdekli a közönséget, az a pótadó. Ha ez emelkedik, akkor növekszik a közönség terhe, ha pedig lejebb száll, akkor a teher* is kevesebb lesz. Ebből a szempontból tekintve a mostani költségelőirányzatot, azt a múlt évihez hasonlítva kedvezőnek mondhatjuk, mert e szerint a pótadó 86 százalék, mig a múlt évben 93 százalék volt előirányozva, a javulás tehát 7 százalék. Ha a költségvetés reális, vagyis, ha úgy a bevételi, mint a kiadási tételek helyes kombi- náczión nyugosznak, akkor az előirányzott pótadó, feltéve még azt is, hogy a jövő év folyamán valami előre nem látható kiadás közbe nem jön, nem fog emelkedni. Ellenben ha az egyes bevételi és kiadási tételek megállapításánál ez a realitás hiányzik és a főszempont az, hogy a végeredmény kedvező legyen, akkor csak szemfényvesztés az egész, a kimutatott pótadó csak papiroson annyi, de valóságban egészen másként fog kinézni, sőt meg- eshetik, hogy magasabb lesz, mint az előző években volt. A költségelőirányzat helyes voltát a zárszámadás mutatja meg, mint a mely beszámol a valóságról. Abból tudjuk meg, hogy az előirányzott bevétel csakugyan befolyt-e, s hogy a kiadás nem volt-e nagyobb, mint a mennyit előirányoztunk. Az általános tapasztalat után mondhatjuk, hogy olyan eset, a mikor a bevétel több, a kiadás pedig kevesebb lett volna, mint a mennyi előirányoz- tatott, még nem fordult elő, a minek aztán következménye rendszerint az volt, hogy a tényleges pótadó mindig magasabb volt az előirányzottnál. Azt hisszük, hogy ez az eset lesz a mostani költségvetésnél is, s bár örvendeni lehet rajta, hogy a pótadó kisebbe- dést mutat, mindamellett készen lehetünk arra, hogy^ 86 százaléknál bizonyosan többet fogunk fizetni. Sőt hozzá tehetjük, hogy képtelenségnek tartjuk, miszerint a pótadó lejebb szállhasson s egész bizonyosra lehet venni, hogy az a jövőben is emelkedni fog, a minek. főoka nem épen a rossz gazdálkodásban, bár ennek is meglehetős szerep szokott jutni, hanem inkább a folytonosan fokozódó szükségletekben van. Egy város és egy magánember háztartása nagyban hasonlít egymáshoz Úgy az egyik, mint a másiknál az igények növekedése a kiadások növekedését vonja maga után, a külömb- ség a kettő között mégis az, hogy a magánember lejebb szállíthatja igényeit és esetleg fokozhatja bevételeit, mig a város, ha egyszer a fejlődés útjára lépett, csak nagyon szűk határok között teheti úgy az egyiket, mint a másikat. Az igények mindig növekednek és ez igények rendszerint olyanok, a melyeket kielégíteni a közérdek parancsolja. Hogy a mi pótadónk az elmúlt években nem emelkedett az tisztán annak tulajdonítható, mert az eladott erdő vételára az elmúlt években folyt be a városi pénztárba. Eddig e czimen bevett a város egy millió 200 ezer koronát, a mi óriási összeg, hatása azonban csak abban nyilvánult, hogy a pótadó emelkedését megakadályozta. De ha ez nem lett volna, ma már a pótadó régen messze túl volna a 100 százalékon. Még kapunk az erdő árából 540 ezer koronát, s mig ebből tartani fog nincs okunk félni a pótadó emelkedésétől, de ha ez is elfogy, akkor aztán el lehetünk rá készülve, hogy búcsút fogunk mondhatni a ioo-on alóli pótadónak s paradicsomi állapotnak fog feltűnni a mostani idő, amikor a pótadó csak 86 százalék volt. Hogy a város szükségletei minő óriási arányokban növekednek, legékesebben az erdő vételára mutatja, a melynek befizetett része — 1 millió 200 ezer korona —■ épen az ilyen szükségletek fedezésére fordittatott. Akármiféle kiadás adta elő magát, fedezetnek mindig ott volt az erdő vételára, s akármi féle kiadás fogja a jövőben előadni magát, fedezetnek ott lesz a befizetendő utolsó részlet — 540 ezer korona —, a mig tehát ebből tartani fog, addig rendben lesz a dolog, a költségelőirányzatot nem fenyegeti veszedelem. Mert ha az előirányzatban felvett bevételek nem folynak be a megfelelő összegben, vagy ha a kiadások többet tesznek ki az előirányzott összegnél, az minden esetre nagy baj, mert deficzitet eredményez, de még nagyobb baj az, mikor újabb és újabb szükségletek állanak elő, a melyeket okvetlenül ki kell elégíteni, és a költségvetésben hiányzik rá a fedezet. Ez a baj van elhárítva, mig az erdő vételárából tartani fog, s addig arra nézve is biztosítva vagyunk, hogy az előirányzatban megállapított pótadó, bárminők legyenek is a bevételi és kiadási tételek esélyei, nagy változást nem igén fog mutatni. A jövő évben tehát 86 százalék pótadót fizetünk és mindaddig, mig az erdővételárából lesz, az előirányzott pótadó összeg nem változik, mert ha az előirányzat nem válik is be és deficzit mutatkozik, ezt az erdő árából TAUCZA. —o- -ogMQOQae»-»— Egy római temetőben. Irtn: Bodnár Gáspár. Sok temetőt láttam már! A mi fővárosi nagy temetőnk, a kerepest is megragadja figyelmünket. A nagy élővárosnak e bus ellentété, a csendes, néma liget ezer és ezer sirhalmával vegyes érzelmeket fakasztott mindannyiszor lelkemben, valahányszor sirhal mai közt bolyongtam s kerestem azok nyugvóhelyét, kik hazám történelmében annyi nagyot és szépet müveitek. De az a temető, bár hatalmas emlékkövei, sirkápolnái, terjedelmes fekvése és csinos berendezése méltó a büszke fővároshoz, még mindég hagyott lelkemben valami kívánni valót. Mintha kissé kopár volna s homokos hantjai fölé az ember dusabb lombozatot óhajtana. Voltam a lembergi temetőben. Gyönyörű temető ez is! Egy hazáját, szabadságát vesztett népnek nyugvó helye, hol a sírok fölött minduntalan ö'szefoly az egyéni és hazáját sirató közfájdalom. Gazdag lengyel nemesek nyugvó helyei hatalmas emlékkövekkel, a sironfekvő életnagyságu alakokkal, melyek a földben porladoznak, hű és jellemzetes képmása. De a római temető, ni^ly a San- Lorenzó mellett terül el, messze felülhaladja a tőlem eddig látottakat. Midőn a temető kapuján beléptem, soha el nem feledhető érzés támadt lelkemben. Az emberi kegyelet találékonysága, a természetnek ily méla odaillő képe, a művészeti remekeknek ekkora változatossága egy pillanat alatt ragadták meg figyelmemet. A kaputól hosszú, jó tágas ut, mint valami élő városnak utczája fut végig a temetőn. Paloták és házak helyett nagy, hatalmas oszlopok, keresztek, alakok állanak a sirhalmokon. Oldalt, mint valami mellékutczák ismét hatalmas utak húzódnak jobbra és balra, nem kevésbé szép síremlékekkel, meglepő családi sirkápol- nákkal, melyek közül többekben oltárt is láttam, hogy ott szent misét lehet mondani és hallgatni. Április közepén a természet már meglehetős pompájában volt s igy elképzelhető, a szép Itáliának milyen kedves és jól gondozott virágai boriták a sirhalmo- kat, melyek előtt ha megállottunk, mintha lábunk gyökeret vert volna, alig tudtunk tőlük elbúcsúzni. Valóban, ha most, midőn e sorokat írom, visszaemlékszem az ott látott és megbámult szobor-művekre, alig tudom melyiket válasszam ki, hogy olvasóimnak legalább halvány vonásaiban bemutathassam. .......Ott állok most is lelkemben egy sz obormű előtt, újra és újra felveri lelkemben azokat a gondolatokat, melyeknek rabjává tesz minduntalan. Egy még életének viruló éveiben lévő anya karos székében ül. Arczán már ott van a halál lehellete, sorvadó életének búcsúzó fénye. A nem rég’ villogó szemekben az enyészet sötét leple borong. A ki ránéz tudja, hogy egy kevés idő és a kedves lény elmúlik mint a virág, letörik mint az ág az élet fájáról. Mindenki tudja, mi lesz vége, mindenki arról suttog, arról beszél... csak kis leánya borul reménynyel anyja nyakába, mintha csak e kedves, ártatlan gyermek gyönge kezei tartanák azt a szálat, mely a jó anyát még az élethez köti. Reá nézek az anya képére és látása megrendit. Tagjairól patyolat fehér ruha omlik le, melynek redöi a hajszál finomságáig kivehetők. E ruhából bontja ki elasszott karjait, meleg szeretettel öleli át ő is gyermekét, ki még mindég reménykedő ábrázattal -néz reá, s e képben... egy utolsó, szivet rázó jelenet tárul elénk, midőn két szív, melyek egymást legjobban szeretik e földön: anya és gyermeke búcsúzik 1 Merengve és e gondolatok .hatása alatt mélyen busongva mentem tovább. A sirköveken olvashaló feliratok is (számos helyen latinul) meg-megállitják az embert. Mily megható például az a hant, mely felett a sírjából kilépő Megváltó áll, a szobor talpazatán csak ennyi felírással: — „Feltámadunk 1“ De az elébb leirt szép szoborhoz még hatalmasabbak csatlakoznak. A művészek a halottak e csendes birodalmában mélyen bele tudnak markolni az emberek szivébe s ihletlségűk egész erejével testesítik meg a válás fájdalmának legmeghatóbb mozzanatait. Egy másik sirhoz értünk. A hant egész hosszában fekszik fehér lepellel borított ágyon egy kiszenvedeit nő. Kezeiben, melyek mozdulatlanul nyugosznak mellén, feszület van. Egy kedves-képű ártatlan kis gyermek, mint máskor, mikor még jó anyja élt... mit sem sejtve jön anyja ágyához mintha mondaná:-— „Édes mama kelj fel már, hiszen reggel van! De az anya nem mozdul, arcza nem mosolyog, kezei nem tárulnak ki ölelésre mint máskor. Még egy másik remek műről kell megemlékeznem. A jelenetnek mit e szobor ábrázol, sokszor szemtanúi leheltünk a temetőben mi is, de művészi fogásban valóban úgy lepi meg az embert, mintha e pillanatban láttuk volna először életünkben. A szobor csoportozat a következő: A sirban porladó apának domborművű képe a síremlékre van illesztve. A síremlékhez lépcsők visznek fel s e lépcsők legfelsőjén fiatal özvegy nő térdel, kicsike kis leánykáját karjain emeli fel atyjához, hogy a kicsike megcsókolhassa annak ajakát. Nem fönséges egy gondolat ez ? És minő kidolgozásban ? Megfelelő távolságból nézve e szobor csoportozatot, valóban csalódásba ejti az embert. Mintha a temető útjáról mentek volna fel a gyászolók, oly hü és a megszólalásig' természetes helyzetben láthatók az alakok. De lehetetlen egyenként leírnom azokat az allegorikus csoportozatokat, melyek folyton-folyvást lekötve tartották figyelmemet. A Fájdalom angyalát például, ki a sir felett sir, a Hitet mely bizodalom- mal emeli fel a sirhantra roskadt nőt és kezében levő keresztjével az égre mutat, a Szeretet, mely legyőzi a halált és gyöngéd kezekkel törli az omló könnyeket. Régen tudtam és tapasztaltam azt, hogy a szeretet találékony, de itt e temetőben valóban egész hatalmával tárul elém a szeretetnek és ebből fakadó kegyeletnek I nagysága. S midőn búcsút vettem e csöndes ligettől, szivemet ellenállhatatlan erővel zaklatta létünk titkának egyik legnagyobb kérdése: a halhatatlanság! Hát ha az ember megsemmisül, porladozó hamva összevegyül a földdel és egyéb semmi sincs... mit keresünk mi a temetőkben? Minek vagy kinek szól a kegyeletnek e fönséges nyilvánulása ? A semminek ? Az elporladt ós földdel összevegyült hamvaknak ? Óh ne verjen meg az Isten senkit e gondolattal. A halál nem megsemmisülésül A koporsó egy más és szebb élet bölcsője. A temetők némaságukban is azt kiáltják felénk: „Feltámadunk!“ Tényleg csak szabóüzletében szerezhetjük be hazai gyártmányú gyapjúszövetből csinosan kiállított, legjobb szabásu őszi felöltőinket és öltönyeinket, hol papi öltönyök és reverendák a legszebb kivitelben készülnek. Készit sikkes szabású mindennemű egyenruhákat, raktáron tart mindennemű egyenruházati czikkeket, Szatmár, DDeáls-tér. "VárosiiázépTj.let.
