Szatmár és Vidéke, 1901 (18. évfolyam, 1-53. szám)
1901-08-13 / 33. szám
TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Városi közgyűlés. A tegnapi közgyűlést nemcsak a rövid tárgysorozat, de főkép az jellemezte, hogy talán soha oly kevesen nem voltak, mint ez alkalommal. Most van a cséplés ideje és más külső dolgok, s sok városatya úgy gondolkozik, hogy elébb való az ő dolga, mint a városé, mert az övét nem csinálja más, de a közgyűlésen még mindig akad elég okos ember, aki a városét nyélbe üti. Az elnöki tisztet a polgármester töltötte be, miután a főispán akadályozva volt a megjelenésben. Első sorban kirendelte a közgyűlés a jegyzőkönyv hitelesítőket, azutáu felolvastatott a polgármester havi jelentése, mely tudomásul vétetett s ezzel kapcsolatosan polgármester indítványára kimondatott, hogy br. Fejérváry Géza honvédelmi minisztert jubileuma alkalmából feliratilag üdvözli, a melyet esetleg egy küldöttség fog átnyújtani. A következő tárgy a dr. Fechtel János indítványa _yolt. hogy a közgyűlés festesse meg érdemekben gazdag néhai Böszörményi Károly polgái mesternek arczképét és a tanácsteremben függesztesse fel. Az indítványt egy szép és nemes hévvel előadott beszéddel indokolta meg, s közgyűlés egyhangúlag hozzájárult és az arczkép megfestés iránti teendőkre nézve a polgármester elnöklete alatt egy bizottságot küldött ki. Az elhangzott szép beszédet, hogy azok is élvezzék, akik jelen nem lehettek, egész terjedelmében ideiktatjuk: M. t. közgyűlés! Emelkedett érzelmekkel ragadom meg a szót e közgyűlési teremben, midőn az igaz érdem nemcsak belső, hanem külső elismerésének is javaslatát szándékozom megtenni. Én úgy érzem, hogy e komoly és ünnepélyes pillanalban, midőn egy jelesünk, egy kimagasló vezéremberünk emlékének újból méltányoló, kegyeletes hálával áldozunk, midőn lelki szemeinket az érdemek mindig előttünk ragyogó fényes sugárzására szegezzük: lelkünk szinültig teljk meg azokkal a gondolatokkal, melyek az élet hétköznapjaiból ünnepeket csinálnak, az eszmények, ideálok, a tökéletes, a szép cultuszára serkentenek, mert az ember, ha a léiért való küzdelemben, a keserves gondokkal való örökös és meddő harczban a föld rögéhez is van lánczolva, lelke sohasem vesztette el szárnyait | csak jelszóra, verőfényre vár, hogy hirtelen a magasba emelkedjék s levetkezve a lenyűgöző gondokat, megfeledkezve az élet versengő pártöfekodásai- ról s szenvedélyeiről, bűneiről, mintegy átszellemülve áldozzák annak az eszmének,, a melyet a maga tisztaságában, fényében mindig megbámul, előtte tisztelettel meghajol s hódolata minden ékes szólásával magasztal. És ez az ösztön a szívben az isteni eredet és származás bizonysága, valósága, s az érvényesülés pillanatában az irigység, gyülölség tüze elalszik s helyet enged az örök erények térdre intő harangszavának. Uraim 1 felfelé a szivekkel, felfelé a a szunnyadó elismerés nemes érzelmével! Törjön ki elemi erővel az ajkokon a lelkesedés örömkiáltása, mely kipirult arcz- czal üdvözli a remek eszmét, s egyhangú hála kifejezéssel állitja fel az emléket a nagyoknak ezekben a termekben, hol a közjó, közboldogulás, a haladó cultura művelődés, fejlődés érdekében annyi magas szárnyalásu tartalomdus, lángszavakkal mennydörgő beszéd hangzott el, a hova elköltözött elődeink árnyékai az élők munkájának bírálására bizonyosan sokszor ellátogatnak, talán mindig jelen vannak. Üdvözöljük örömmel az eszmét, hadd lássa a világ, hogy becsüli jeleseit, tudja szent kötelességeit ez a testület, mely városa művelődésének, értelmi erejének, anyagi fejlődésének fokozásában csodákat művelt máig is, midőn önmagára hagyva, önmagára utalva, inkább ellenségekkel körülvéve, mint baráti segítő kézre találva, habozás nélkül, vasakarattal, aczél karokkal emelte magasra azt a zászlót, melyre e városi közvélemény éber lelkiismerete e szavakat irta reá: Előre. Előre, még akkor is, ha nem egy ember, egy család, hanem egy ország actuális hatalma rak gazokat utunkba s újabb ajándék helyett elveszi régi örökünket. Ha nincs szövetséges, van rendíthetetlen önbizalmunk, törhetlen akaratunk, s e két őserő a történenelem tanúbizonysága szerint még mindig győzött, diadalmaskodott. üdvözöljük örömmel az eszmét s Böszörményi Károlyt hű képmásában hozzuk ide vissza, hogy ő, ki nehéz időkben, viharokban, a nagy átalakulások nagy korszakában 2 3 évig vezette bölcsen, szilárdan, önzetlenül e testület tanácskozását, e város ügyeit, itt legyen közöttünk jóságos arczával, nyílt, becsületes tekintetével, gondolkodó, tervező homlokával, fékező energiájával, mindig sok igazságot hangoztató ajkával. Az érdemnek az ö koronáját 1 Böszörményi Károly hivataloskodása abba az időbe esik, midőn az általános művelődési vágy szelleme megérintette, tettekre serkentette a nagy világban és széles e hazában az embereket. Mindenki érezte az uj idők, a tudományok, óriási vívmányok hatásának vonzó, átalakító erejét, — mindenki törekedett az uralkodó homályból a világosságra, hogy csodálja az életet adó fényt, érezze a fejlesztő meleget s az uj atmospherában kettőzött szorgalommal dolgozzék a közös és magán életboldogulás szántóföldjén. — Az ügyek élén álló és kormányozó férfiak összes bölcsességére volt szükség, hogy a jótékony lelkesedés pusztító lázzá ne fajuljon s a hirtelenül feliobbant tűz a hirtelen forradalom elvakultságában éltetés, helyes és gyümölcsöző táplálás helyett oktalanul mindent meg ne emészszen. — Mert nagy lépésekkel szabad, tanácsos, sőt kell is előre haladni, a mint az nálunk is történt és ma is történik, de lélekszakadva rohanni, visszatekintés nélkül előre száguldani mindenütt esztelenség, durva merénylet a kegyeletes közhagyományok és rabló támadás az addig hiven megőrzött, növelt közvagyon ellen, melynek pusztítása a polgárok deroütja, anyagi és morális tönkretétele, szóval az a rémes csőd, melynek nemcsak a koldus bot, hanem, a mi ennél is megalázóbb, a megbélyegző szégyen a következménye. — Az utódok nem hálával áldoznak a könnyelmű elvakult elődöknek, hanem követ ragadnak ellenük s agyonsujtják emléküket. Böszörményi Károly pedig egyike volt azoknak a bölcseknek, kik a mérséklet, a józan okosság géniuszával oldalánál tett, vezetett, intézkedett. Kitárta ablakait az uj levegő áramlásnak, de mint okos gazda nem nyitá ki végre előtte minden ajtaját. Élvezte a sütő nap jótékony melegét, de nem markolt vakmerőén TÁRCZA. ii iiguMffni ii Levél a szerkesztőhöz. Kedves Szerkesztő ur! Mióta fönt valék a szatmári ^szőlőhegyen s megtékintém azt az áldásdusnak mutatknzó borierrnést, azóta valóban kétségbe vagyok esve 1. .. Látván a szőlő indáit attól az isteni nedűvel telt bogyóktól roskadozni, akkorát sóhajtottam, hogy még Erdődre is áthallották. Jöttek is át nyomban a kedves erdődi ismerősök, megtudandó a nagy sóhajtás -okát, de ott volt a közelben Náczi barátom, kinek szigorú tekintete úgy megfélemlített, hogy lehetetlen volt bővebb magyarázatot adnom. Biztattam ugyan a kiváncsiabbakat, hogy majd ozsonya után nyilatkozni fogok, de még jóformán be sem fejeztük a pompás falatozást, már az indulásra serkentett az én kedves sógorom. A nap már leáldozóban volt, midőn elhagytuk ezt a barátságos nyaralÖtelepet, hol én olyan vidám, élvezetes napokat töltöttem, mintha csak Barlangligeten vagy Tálrafűreden nyaraltam volna. Egy-egy nagyobb esővihar után, egy nagyobb viz- tócsa lát!ára, merész képzeletem ide varázsolta a sárpataki vízesést és a csorbái tavat, mellé gondolva a fenyőillatot és a Kárpátok balzsamos levegőjét, hol nem valának szúnyogok. Ó ti kis hamis szúnyogok, ti is csak oda húzódtok, hol nem csupán levegőből él meg az ember. Nektek is az a vidék kell, Tényleg csak hol a jó élelem és a jó bor terem. Vigan ugrándoztok a szatmári szőlőhegyen s szánakoztok azokon az idegenbe vágyó gazdag embereken, kik hátat fordítottak e sok jónak, ami itt található. — Csak menjetek ti nagy- urak és bújjatok az üdülő fürdők hűs árnyékába és csak fogyaszszátok ott el azt, ami nekünk itthon már nem kell!' Bizonyosan igy elmélkedett az a parányi kis szúnyog, a melyik az Önkii bácsi hófehér nyakán olyan kegyetlen nagyot csípett az indulás előtt. Hazafelé egész utón azon goudolko- zám, hogy mivel háláljam meg a kedves hegyieknekazt a határtalan sok jót, a miben engem föntlétem alkalmával részesíteni szívesek voltak. Végre egy jó eszmém támadt. Elhatároztam, hogy fölolvasást fogok tartani a kirándulók által károsultak javára. Másnap azonnal értesitém a hegyi mentőegyesület nemes lelkű titkárját, hogy „Dónát“ napjára felolvasást szándékozom tartani a fent említettek javára, mely alkalomra ki fogjuk bérelni a „Stig- linczekhez“ czimzett nagy vendéglőjének a katakombáját. Már harmadnapra meg is jött a válasz, egy kedves levél, melyben a tisztelt titkár ur a legnagyobb örömének ad kifejezést tervemre vonatkozólag. Továbbá tudatja velem, hogy a „Hegyi Tücsök“ ez. lap szerkesztőségének be fogja küldeni közleményemet, mely hivatva leend közhírré tenni a lakosok között. Ezek után lázas sietséggel fogtam hozzá a komoly munkához, melynek kidolgozása teljes három forró napot vett igénybe;, czime az: „Iszákosság.“ Mire elkészültem, olyan melegem volt, hogy még aZ agyvelöm is össze aszalódott a koponyámba. De ez most mind mellékes, a nemes czél, mely engem vezérel, nem ismer fogyatkozásokat! ....... Föláldoznék mi ndent — mindent, csak orvosolni tudnám azt a ragályos betegséget, mely hazánkban járványszerüleg grasszál! Melynek neve: Iszákosság. Lord Bacon azt mondja : A világ összes bűne nem pusztít el annyi embert és nem idegenit el annyi vagyont, mint az iszákosság! De én meg azt mondom, hogy nemcsak mint bűn fészkeli be magát az ember leikébe, hanem mint baczil- lus megy a férfiak testébe!... Először is próba fölolvasást tartottam, melyre az összes barátnéimat meghívtam. Még be sem fejeztem az egészet, már is a nyakamba ugrottak és össze-vissza öleltek, csókoltak, a legnagyobb elragadtatással mondogatták: — Hej Pipőke, most az egyszer hasznossá tetted azt a rossz tolladat, melylyel megmented férjeinket s megmented az ifjúságot egy csúnya betegségtől, melynek neve: Iszákosság I Az én lelkem is ujongott örömében, annak tudatában, hogy nem lesz többé részeg ember a vidéken. Elképzeltem a hegyi asszonyok boldogságát, kiknek ajkiról nem fogom többé hallani a keserű zúgolódást és a kitörő panaszt. Továbbá azt a fényes ovácziót, melyben a sógorném fog részesíteni engem a szüret alkalmával. De úgy látszik, hogy a kegyetlen sors korán megirigyelte tőlem a remélt babérokat... Barátnöimnak egyike besúgta tervemet a sógoromnak, ki ugyancsak dühösen tiltakozott fölolvasásom tárgya ellen és addig járt, addig kelt, míg végre „Dónát“ napján, mire már fölértünk a hegyre, elsikkasztotta tőlem a kéziratot. Hasztalan volt minden könyörgés és minden ékes szólásom, a kézirat eltűnt 1 A „Stiglinczekhez“ czimzett nagyvendéglőnek pedig már minden zege-zuga megtelt szives hallgató közönséggel, kik feszült figyelemmel várták megérkezésemet. Már most mit gondol kedves Szerkesztő ur, hogy ezek után melyikünk részesült nagyobb meglepetésben, én-e, vagy a sógorom? A jelzett időre megjelentem a kitűzött helyen, hol már türelmetlenül várt reám a kedves titkár ur. Jobbról-balról előkelő, díszes közönség foglalt helyet, kiket fölültetni lehetetlen volt! Hirtelen egy jó ötletem támadt 1 Fölsiklottam a fölolvasáshoz készült emelvényre és leírhatatlan hévvel elszavaltam Brankovics György elmefutását, melyet az iszákosságról irt 1888-ban a „Képes Családi Lapok“ számára. (Ezt még annak idejében bemagoltam arra az esetre, hogy ha iszákos uram lenne valaha.) Ezt amikor csak tetszik, el tudom mondani hiba nélkül, ha nem untatom vele, szívesen leirom: Hazánkban ugyan nem alkottak még törvényt az iszákosság ellen, mint más államokban, de ebből koránt sem következik az, hogy a „garatra fölöntés“ nálunk nem dívik, sőt ellenkezőleg, a társadalom minden rétegében találkoznak hősök, kik a búfelejtés e nyomorult eszközét valóságos vértanusággal gyakorolják. A nép alsó osztályai rongyokba burkoltan szégyenkeznek, de a pálinkamérők r szabótizletében szerezhetjük be hazai gyártmányú gyapjúszövetből csinosan kiállított, legjobb szabású tavaszi felöltőinket és öltönyeinket, hol papi öltönyök és reverendák a legszebb kivitelben készülnek. Készít sikkes szabású mindennemű egyenruhákat, raktáron tart mindennemű egyenruházati czikkeket. Sza/tnaár, IDeáűs-tér. *Váxosli.ázép-cilet.
