Szatmár és Vidéke, 1900 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1900-08-07 / 32. szám

TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP.

Szép történet.

A szatmárnémeti iparos ifjak köre vasárnap tartotta uj otthonának felszentelését Saját házába költözött be és ezen alkalmat fényesen megünnepelte. Díszközgyűlést tartott, a melyen beszámolt a múltról és megállapította a jövő programmját, azután pedig közvacsorát rendezett, a hol a közönség együtt örvendett a boldog ifjúsággal, a melynek immár saját lakása van, megfelelő kényelmes otthon, a hol a kitűzött szép czélok elérésén nagyobb buzgósággal működhetnek.

Nem először és nem is utoljára foglalkozunk a ifjúsági körrel, a melyet mi nagy áldásnak tartunk az iparos ifjúságra nézve, de magára városunkra is, épen azért megragadunk minden alkalmat, hogy a közönség elébe hozzuk, mert azt óhajtjuk, hogy a közönség megismerje működését, s megismerve azt, anyagi pártfogásával siessen segélyére. E czélnak szolgálunk most is, mikor egész terjedelmében ide iktatjuk az ifjúsági kör történetét, a melyet a díszközgyűlésen Thurner Albert titkár olvasott fel:

A mit a pillanatban elmulasztottunk, nem hozza vissza azt egy örökkévalóság sem — mondja a költő.

S mily soká késett annak pillanata, hogy e kör megalakulhasson 1 A nagyszámú lelkes alapítók mellett sokan voltak, kik rossz szemmel nézték, többen kik ellenezték; s még többen, kik ellenséget látva az intézményben, a bölcsődal helyett szívesen vállalkoztak volna a halálcsengő meghúzására.

Mily rövid idő az a 9 év egy boldog embernek, ki járt utón járva gyorsan haladhat czélja felé, — nekünk hosszú

TÁRCSA.

A perdita.

Irta i. Marosán János.

Talán sokkal jobb sorsot érdemelt volna szegény Bulky Mariska, mint a minő neki osztályrészül jutott. Tisztességes intelligens úri családból származott, édes atyja hivatalt viselt, Mariska pedig, jó leány volt; elragadó szép, szeretetreméltó modorú, egy kissé talán nagyon is pajkos, de — szerencsétlen. Szencsétlenné pedig bohókás, szerelmes szive tette. Nem ismerte az életet, annak ezer nug ezer baját, vészt hozó sikamlós utait. Szerető szülői védszárnyai alól a világot, az életet pompásan ragyogó színben látta és az volt a hite, hogy az élet utai mind rózsákkal vannak hintve, de megfeledkezett arról, hogy a rózsáknak tövisük van...

Egy fiatal bölcsész otthagyva a x-i egyetemet a fővárosba inentfel tanulmányainak folytatására. Ismerős barátai között jól érezte magát, felkeresték a főváros szerényebb szórakozást nyújtó helyeit, ismerős családokat stbit. no meg az igazat vilijük be — habár a ritkaságok közzé tartozik — egyszer-máskor tanulgattak is. Egy őszi lóverseny alkalmával ifjúnk is nehány jó barátjával kiment a versenyt nézni, te- hát nem fogadni a favoritokra, hisz a fővolt! Mennyi előítélettel kelle leszámolnunk, mennyi gúnyt, lenézést kelle keresztényi türelemmel zsebrevágnunk s bizony — mint az Arany költeményében, a gyermek futva a szivárvány után, mely mint aranytűd kapcsolja össze az eget a földdel: megvérzette lábunk a tüske s megsértette a kő I

Kitartással párosítottuk erős akaratunkat s nem a szivárvány aranyhidját igyekeztünk elérni, hanem csupán azt az egyszerű fahidat akartuk megépíteni, mely eléggé nem becsült iparos osztályunkat a társadalom többi elemei közzé bevezesse s neki ott az őt megillető helyet biztosítsa! Nagy volt az ür, rohanó az ár, meredekek a partok s nem eléggé megbízható az alap. De vállat vállnak vetve vívtuk a béke nemes harczát s mig kitartásunk közbe- csülést szerzett munkánknak, erős akaratunk leküzdötte a nagy akadályokat s ma már czélunkhoz jóval közelebb érve, önbizalmunkban az eredmények által megerősödve dicsekvés nélkül, de megelégedéssel nézünk vissza a hátrahagyott utral Tudva azt, hogy városunk társadalmi életében kivivott positionk, jó hírnevünk a a becsületes kitartó munka eredménye, e szép uj „Otthoniban felgyürt karokkal és ég felé emelt tekintette! szólunk: „A mi házunk, a mi várunk 1“

Nem lehet szándékom ez alkalommal részletesen Írni le múltját a szatmárnémeti, iparos ifjak körének, mert időm és szereplésem szűk korlátok közé van szorítva. Csupán a leglényegesebb dolgok felsorolásával s azzal sem aktaszerüleg fogok foglalkozni, hogy a kép helyett egy vázlatot nyújtsak mindazok számára, kik j körünk múltjáról nem igen sokat tudnak.

1891. év tavaszán Fábián Károly akkori németi ref. s. lelkész, mostani f.-gyar- mati rendes lelkész, Nagy-Károly szatmári | ref. s. lelkész és Kerekes Dániel — Fábián \ kezdeményezésére beszélgettek először egy ! olyan intézményről, mely városunk szá- j zakra menő iparos-ifjainak szabad idejét hasznosan és kellemesen foglalja le.

Mint mikor az Alpesek égig nyúló |

ormán pihenő sirály repülésével megindít egy parányi havat s az a lejtőn lefelé haladva egy áradattá növi ki magát: úgy szaporodtak lelkes hivei a Fábián Károly magasztos eszméjének is. Tabajdi Lajos, kit azóta elragadott tőlünk a végzet, Hermán Mihály akkor tiszti főügyész, ma városunknak érdemeltben dús polgármestere, Tankóczi Gyula városi aljegyző, most tanácsjegyző s körünknek kiváló érdemeket szerzett elnöke, Jármy József, stb. stb.

Az eszme hamar érlelődött s polgárságunk java része, értelmesebb része, rövid idő alatt sorakozott a kibontott zászló alá. Rövid két hónap alatt az alakulást előkészítő bizottság már megtarthatá 1891. augusztus 16-án legelső nagy értekezletét a Vigadóban. Ezen értekezlet meghívójából legyen szabad egyet-mást idéznem, nem azért, hogy közbecsülésben álló polgármesterünket, mint a meghivó szövegezőjét az úttörő munkának egyik tántoríthatatlan előharezosát feldicsérjem; de a magam részéről tartozom annak elösmeré- sével, hogy az ő nemes lelkének sugallatától kiadott felhívásnak oroszlánrésze volt a sikerben. így kezdődik a felhívás:

„Városunk jövője iparára van alapítva. Érdekelhet e hát valami bennünket jobban, mint az iparnak városunkban való fejlődése ? Ezen fejlődésnek alapfeltétele kétségtelenül azon kérdésnek helyes megoldásában rejlik, hogy iparos ifjúságunkból milyen iparosok válnak.“

„Az iparos ifjúságnak önképzés által való művelése teszi lehetővé azt, hogy szellemileg fejlett és erkölcsileg tiszta, becsületes iparosok kezében legyen városunkban letéve az ipar fejlődésének sorsa.“

S midőn tovább a létesítendő intézmény czélját, nemes és hasznos voltát élénk színekkel festi, igy fejezi be: „Ne zárkózzunk el ezen igen nagy horderejű mozgalom elől — hiszen kézzelfogható bizonyságát a szükségességnek annyira egyetlen mozgulom sem hordta magán, mint ez 1 A létesítendő intézmény méltán sorakozik azon nagy alkotásokhoz, melyek a jelen nemzedék emlékét városunk történetének legfényesebb lapjára fogják beírni!*

Ez volt az a kiáltvány, melynek hangjára 600 érdeklődő ment el az értekezletre. S ha Hérmán Mihály ideiglenes elnök ur e kör érdekében soha semmi egyebet nem is tett volna — már ez is méltó az érdem koszorújára I

Az értekezleten Tabajdi Lajos indítványára „hogy a felekezeti jelleg legkevésbé se látszassák“ világi ember Hérmán Mihály elnökölt, a jegyzői tisztet Tankóczi Gyula tölté be. Csak egy heti idő volt kitűzve a tagok gyűjtésére s mégis augusztus 23-án már az aláiratkozottak száma felül volt 200 an. Első alapítókul jelentkeztek: Hérmán Mihály, Tabajdi Lajos, id. dr. Farkas Antal, Losonczi József, Bossin József, Regéczi Sándor, Halmi János. Legelső pártoló tagul a nemes eszmének föl- kenyt bajnoka, felszínre hozója: Fábián Károly iratkozott fel, kit érdemei elismeréséül a végleges megalakulás után az első közgyűlés tiszteleti taggá választott meg.

A legelső közgyűlés 1891. okt. 25-én tartatott meg, mely alkalommal a visszalépett ideiglenes elnök helyett Regáczi Sándor ref. főgymn. tanár, alelnöknek Kerekes Dániel, ki azóta körünk érdekében tett fáradozásaiba beleőszült, Tankóczi Gyula titkárnak, ki ez állását 1895-ben az elnökséggel cserélte fel s Thurner Albert főjegyzőnek választattak meg. Szándékosan nem sorolom fel az akkori többi tisztviselő nevét, mert csaknem mind rövid egy-két év alatt változtak a többi állásokban. Az én főjegyző- ségem sem volt hosszabb idejű, mert jobbnak találtam beevezni a házas élet csendes kikötőjébe a viharos tenger küzdteréröl. Azonban itt sem hagytak nyugton s előbb a választmányi tagsággal, később az elnök ur által üresen hagyott titkársággal boldogítottak I

Csak most veszem észre, hogy ezé- lomtól eltérve ismert szerénységemmel beszélek magamról a helyett, hogy a kör fontosabb dolgait szedegetném elő.

1893-ban Regéczi Sándor visszavonulván, helyét dr. Kölcsey Ferenőz foglalta el, ki szintén alapitó tag. Lemondása után

városi diákok legtöbb része „szegény ördögök“ „Princes“ „de Gal“ akkor tájban mindig elsők voltak, a ki erre a két lóra tett, biztosan nyert. De nem azért diák a diák, a fátumra is lehet számítani, hogy mikor az ember a favorittól legtöbbet vár, akkor jön be utolsónak.

Ez őszi lóverseny alkalmával ismerkedett meg ifjúnk is Bulkyékkal, kik szintén künn voltak a versenyen. A kis társaság, mely Bulkyék és nehány jogász, bölcsészből állott igen kedélyesen társalgóit. Különösen „filozopter“-ünk érezte magát boldognak a szép Mariska társaságában. Habár eddigelé nem igen udvarolgatott a hölgyeknek és igy az udvarlás terén valami nagy érdemeket nem szerzett magának, mindannak daczára ez alkalommal szerepét kitünően kieálta, elég tárgyilagos volt és igyekezete odairányult, hogy lehetőleg a legkellemesebb benyomást gyakorolja hallgatóira. O maga is meg volt elégedve magával, különösen akkor, a midőn a bájos kis Mariska elválásuk alkalmával egy édeskés mosolylyal és meleg kézszoritás- sal látszott megköszönni a kellemes szórakoztatást. Az ifjú bölcsész igen boldog volt és arra a tapasztalatra jutott, hogy hölgyek társaságában lenni s azokkal csevegni nem is olyan kellemetlen állapot, hát még, ha az ember ily bájos kis leányokat szórakoztathat, mint a minő Mariska is.

Egy napon a bölcsész lakásán egy hordár kopogtatott.

— A nagyságos urnák hoztam ezt a

j kis virágcsokrot és ezt a levelet — feltétlen diszkreozió biztosítva — mondá a hordár és azonnal távozott.

A bölcsész, ki ilyesfélékhez még ■ nem értett, egészen meglepődött mert e I kedves meglepetésre nem számított, A levelet izgatottan bontotta föl s a levél Mariska finom kezevonásairól tettek tanúságot. Sokáig gondolkozott az ifjú, hogy most j már mitevő legyen? Örömében, vagy talán nagy izgatottságában megfeledhezett jó barátairól, szórakozásokról, bizony még az egyetemről is. Kiment a Dunapartra ' sétálni remélve, hogy az öreg Duna méltó- ságos hömpölygéséből, hátha kitud valamit olvasni, hogy mitévő legyen ? Végre sok gondolkozás után arra az eredményre jutott, hogy megköszöni a küldött kis virágot. Hiszen abban nincs semmi, ez talán egy jónevelésü ifjúnak kötelessége is. Úgy is lön. A bájos kis Mariska finom levélkéjében jelezte, hogy esetleges választ csak „poste restante“ fogad, miután szülői til'ják, hogy bárkivel is, fiatal emberrel, levelezzék.

A bölcsész leült asztala mellé, tollat ragadt és — gondolkozott. Igen, mert most vigyáznia kell roppant, hogy mit ir és hogyan ir. Igaz, hogy gymnasista korában elég gonddal fordította Cornelius Tacitus t, vágy Homeros liiasál, de az semmi sem a jelen rövid pár soros levélke megírásához képest. Egyik pillanatban boldognak a másikban oly szerencsétlennek képzelte magát. Egyik perezben azt gondolta, hogy ő világ legboldogabb embere, az

szabó üzlete Szatmár, Deák-tér, a városháza épületében. Készítek legjobb szabású polgári- és papi öltönyöket, reverendákat és katonai egyenruhákat. Mindennemű öltönyök saját műhelyemben készülnek. Műhelyemben csak gyakorlott fővárosi munkások vannak alkalmazva*

egész világ az övé és a többi emberek csak épp tengődnek, mert ki Bulky Mariskának irhát az a boldogság ura. De a másik perezben meg az keserítette el végleg, hogy e kis levélke megírásától függ talán jövője boldogsága és bizalmatlan volt maga-maga iránt. Minden szót alaposan meggondolva, fontolóra véve egy órai fáradságos munka után sikerült concipiálni levelét, melyet minden késedelem nélkül postára tett.

Mariska megkapta az ifjú bölcsész levelét. Talán említenünk sem kell, hogy végtelen örvendett a pár sornak, melyre válaszolni most már Mariska tartotta illőnek. No nem sokáig kellett várni a bölcsésznek, mert nem sokára jött újra egy finom hajtású rózsaszínű kis levélke. Aztán jött a másik, harmadik stb. stb., melyekre a bölcsész híven válaszolt mindig.

Később valamivel, miután a chablo- nos levelezés unalmassá kezdett válni következtek a „rendez-vous*-ok, melyekre Mariska egyik nagynénjénél özv. Belcseghy- nénél jöttek össze, kinek fia ügyvéd volt. Hogy a „rendez-vous“-okon a két fiatal mint érezte magát, azt hiszem, ahhoz külön kommentár teljesen szükségtelen. Boldogok voltak nagyon, titkon szerették egymást forrón. Es ezen rózsás bodog idő repült gyorsan-gyorsan, mint a futó gondolat. Elérkezett az idő, a mikor a bölcsésznek vizsgázni kellett. A vizsgákon nagy nehezen túl esett és most már szülőinek látogatására haza kellett mennie. Ezt megtudva Mariska nagyon elszomor-