Szatmár és Vidéke, 1900 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1900-01-23 / 4. szám
Tizenhetedik évfolyam. 4-ik szám. Szatmár, 1900. január 23. TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. MEGJELEN MINDEN KEDDEN. AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: ZgáiM érre . 3 frí. I Negyedévre ... 75 kr. Fél étre . . I „ 50 kr. | Egyes szám ára. . 8 „ Köxeégek, községi jegyzők és néptanítók részére egész évre 2 frt. —-----—j 4 SZ ERKESZTŐ ÉS KIADÓHIVATAL, hova a lap szellemi részére vonatnezó közlemények, továbbá előfizetések és hirdetések is küldendők: Morvái János könyvnyomdája Eötvös-utcza 2-ik tz. alatt. A SZERKESZTŐ LAKÁSA: Eötvös-utcza 19-ik szám. HIRDETÉSEK e lap kiadóhivataléban a legolcsóbb érák mellett fölvétetnek. Nyilttér garmond sora 8 kr. Hirdetés és nyil'tér kincstári bélyégilletéke minden beiktatásnál 30 kr. lljabb fordulat. A Vigadó kérdése ismét napirendre került. A leendő bérlő, a ki annak idején 12 évre kötelezte magát, hogy az újonnan építendő szállodát bérbe veszi, beadta lemondását a hatósághoz és kérte a biztosítékul letett 10 ezer frtnak a visszaadását. Kérelmét azzal indokolja, hogy az idő már lejárt, a mikorra az építésnek meg kellett volna kezdődni, s igy nincs semmi kilátás többé arra, hogy a kikötött határidőre a város az épületet neki átadhassa. Úgy tudjuk, hogy ez átadásnak f. évi november i-én kellene megtörténni, Hát mi teljesen értjük, ha a bérlő nyugtalankodik, mert egy ilyen nagy arányú vállalatnál, a hol oly magas bér és felette nagy befektetés szükséges, bizonytalanságban lenni és nem tudni, hogy mi fog történni és ha történik, mikor fog beállani az időpont az üzlet megkezdésére, elég okot szolgáltat az aggodalomra, s épenség- gel nem csodálkozunk rajta, ha Már- kusz Márton meggondolta a dolgot és nem akar tovább bizonytalanságban maradni. Van-e joga neki visszalépni az ajánlattól, azt a várossal kötött szerződés mondja meg, s ha van joga, akkor visszaléphet, akaratja ellenére senki sem kényszerítheti, hogy kötelezettségben maradjon. Minket különben a kérdésnek nem ezen része érdekel, hanem inkább az a másik, hogy ha csakugyan ki kell bocsátani a bérlőt és igy hi- ányzani fog még az a látszólagos valami is, a mivel eddig az építés mellett érveltek, hogy hát akkor is fognak-e még akadni olyanok, a kik a szállodát és vigadót építeni akarják. Mert hiszen bőségesen kimutattuk a veszedelmet, a mi abból származnék, ha a majdnem 300 ezer írtba kerülő épület esetleg bérlő nélkül. maradna, vagy ha bérlője volna ugyan, de az nem fizetne annyit, a mennyit a városnak a felveendő kölcsön évi törlesztésébe fizetnie kellene, s ezt az összeget egészben vagy részben a városi pénztárból volnánk kénytelenek fedezni. A felelet aggodalmainkra mindig az volt, hogy hiszen az épület sorsa 12 évre biztosítva van a tett ajánlattal, 12 múlva pedig a viszonyok I bizonyára olyanok lesznek, hogy még kedvezőbb ajánlatra lehet kilátásunk. Fel kell tehát tennünk, hogy azok, a kik igy beszéltek, ha most tényleg bekövetkezik, hogy még csak a jövő méhében szendergő szálloda és vigadó bérlőjét ki kell bocsátani az obligóból, szintén letesznek az építésről s végre letűnik a napirendről az egész ügy, mely annyi időn keresztül tartotta izgatottságban a város közönségét. A város közönségét mondjuk, mert nemcsak a közgyűlés termében és a sajtóban folyt a harcz, de a nagy közönség maga is élénken tárgyalta e kérdést és ha a közgyűlésben sikerült is látszólagos többséget összehozni az építés mellett, annál nagyobb volt és nagyobb még ma is a többség a közönség körében, a mely az ellenkező nézetet vallja. Ha ma megszavaztatnák a város minden polgárát, hogy akarja-e a szállodát és vigadót építeni, egész biztosan mondhatjuk, hogy az összes szavazatoknak egy 50-ed részét nem tennék ki az „igen“ szavazatok. Ily körülmények között csak örvendeni tudunk ez újabb fordulaton, mely az által állott elő, hogy a bérlő ajánlatát visszavonta, mert ily módon reményünk és pedig alapos reményünk lehet arra nézve, hogy az építés elmarad, s elhárul a mi és az utánunk jövők fejéről a veszedelem, hogy a pótadó ily czimen is növekedjék. Színház. Az elmúlt hetet K. Hegyesi Mari úrnőnek, a nemzeti színház kiváló művésznőjének vendégszereplése tette érdekessé í és feledhetlenné. A bájos művésznőt, kit néhány év előtt már volt alkalmunk láthatni színpadunkon, méltó érdeklődés fogadta, szeretet és magasztaló elismerés kisérte ez alkalommal is és bár közönségünk hódolatának külső kifejezése mindössze csak két virágcsokorban nyilvánult, a művésznő mégis meg lehetett és meg is volt elégedve a szatmári közönséggel, mely őt minden este oly lelkes ovátióban részesítette, aminő színházunkban ritkán esik meg. Sörömmel jegyezzük fel, hogy a művésznő vendég- szereplése a tervezett három estéről ölre terjedt és hogy a közönség az utolsó estét kivéve, teljesen megtöltötte a nézőtér minden helyét. A vendégművésznő szerdán lépett fel először Sardou nagyhatású színművének „Fedorá“-nak czimszerepében; másnap a „Lowoodi ár.di“, pénteken „Rafaelében Stella szerepét, szombaton a „Czigány“ Rózsiját, vasdrnap- „A betyár kendőjé“-ben Orzsét játszotta. És igy három színműben, illetve drámában és két népszínműben volt alkalmunk az ő művészi játékában gyönyörködhetni s valóban nehéz volna biztosan megítélni: mint Fedora herczegnö, mint Eyre Jane (Lowoodi árva), mint Stella, vagy mint Rózsi (a „Czigány“) nyujtott-e művészibb alakítást. Épp ezért a részlteket mellőzve, csalt pár általános megjegyzésre szorítkozunk. Hegyesi Mati úrnő azon szerencsés művésznők közzé tartozik, kiket a kiváló tehetség mellett külső előnyökkel is gazdagon megajándékozott a természet s épp ezért már puszta megjelenésükkel hódítanak. Méltóságos és szerény ; remek alakjával tiszteletet kelt és bájol. Minden mozdulata plasztikus és kifejező; ajkának dallamos beszédét gyönyör hallani. Játéka csupa természetesség és épp ezért igaz és mély a hatás is, melyet bennünk kelt. Dicsérettel kell megemlékeznünk a művésznő partnereiről is, kiket az ő művészete mintegy magával ragadott, s igy TAltCZA. Egy bohém-vacsora Karácsony első napjának délutánján nagy meglepetéssel konstatáltuk, hogy É. K. művészbarátunk nincs a kávéházbín, nem billiárdozik, pedig egy ebéd után sem engedi magát ettől az élvezettől meg- fosztatni. Rosszat sejtve kirohaniunk a kávéházból s elrohantunk lakására. Kopogtatásunkra az ő kellemes baritonja g-durban mondta: „szabad“. Kissé megnyugodtunk, tehát nem veszélyes beteg, mert hogy beteg, azt már tudtuk. Ugyanis rohanásunk közben szemberohant velünk egyik barátunk — okleveles ápoló és gyógyszerszállitó — a patikából, — ki ekkor is ezen utóbbi hivatásában járt el lelkiismeretet meghaladó buzgósággal. „Torka fáj, de holnap már játszik“ s lihegve szaladt tovább a csikorgó hidegben, talán épen azért, mert hideg voU. Beléptünk s ő korholva és hálálkodva fogadott: „Ördög hozott benneteket, na hiszen szép fiuk vagytok, tognap délután óta élet-halál közt lebegek s ti gazemberek, még ide se dugjátok a képeteket, megnézni, hogy meghalt-e már az az ember, vehetjük-e már neki a gyász koszorút, készülhetsz-e (ez nekem szólt) a gyászbeszédre 1 ? Na de most nagyon örvendek, hogy , itt vagytok és....“ „Élég — kiálték szavába és pose ba vágva magam szóltam — én és a velem jött többiek tiltakozunk e vádak ellen, mert nem érezzük magunkat bűnösöknek; mi most tudtuk meg, hogy beteg vagy s azonnal költségbe verve magunkat fiákerbe ültünk s rohantunk hozzád illetve rohantak a lovak, a mennyire szegényektől kitelt.“ „Hazudik“ — akart közbe szólni egyik barátom, — mert gyalog jöttünk, láttam a szeméből, de nem mondhatta ki, mert viszont egy tekintettel meggyőztem arról, hogy nem hazugság a nem igazmondás akkor, ha abból senkinek sincs kára, legfeljebb — a bérkocsisnak. Kiegyenlítettük az ellentéteket, kérdezősködtünk egészségéről, elmondtuk neki a napi híreket s szemtelenül anzagoltunk, hogy az egész város részvéttel kérdezősködik legdrágább egészsége után, hogy a színház, mivel megtudta a közönség, hogy nem játszik, üres lesz, mindenki visszavette pénzét s talán nem is tartanak előadást. Túl boldog volt enpyi szeretet hallatára. Szóval oly kedélyesen beszélgettünk, hogy észre sem vettük, mint haladt az idő, csak én éreztem, hogy a vacsora ideje alig lehet egy pár kilométernyire s ezért imigyen kezdtem beszélni, felsimitván hajamat. „Bár mennyire szeretnénk melletted maradni, de tovább nem lehet, el kell válnunk.“ Szólni akart, de a szó megfagyott ajkán. „Ne ijedj meg, rövid időre távozunk, hogy vacsorázzunk.“ „Nem mentek vacsorázni I“ — dörgé barátunk oly hangon, hogy. most meg mi sápadtunk el. „Itt fogtok vacsorázni“. Éljen-t akartunk rákiálltani, de megelőzve bennünket szól: „ha ide hozzatjátok a vacsorátokat.“. „Nagyszerű eszme! kiáltja a társaság egyik kedves nőtagj?, — csapunk egy bohém vacsorát!“ Megijedtem csak én, á többiek nem, ők csak bámultak, mert bem ismerik az ilyen bohém vacsorát. Én már részt vettem egy effajta bohém-estélyen s a végén az történt, hogy még éhesebb voltam, mint előtte s több pénzembe került, mint ha egy hónapig reggeli helyett is vacsoráztam volna. Eltitkoltam félelmemet, mert a többiek az eszmét kitűnőnek találták s lelkesen magukévá tették I „Tehát — szólt újra az eszme kitalálója — állítsuk össze az étlapot s te elmégy a vendéglőbe s megrendeled 1“ Én tűnődtem magamban — én rendeljem meg, hiszen akkor én fizetek is érte, de nekem tekintve a hónap végét csak 4 frt 25 kr. adóssággal teli vagyonom van, ez pedig kopra se jut, ez elől ki kell bújni, de hogyan? „Nem jobb lenne, ha Z. barátunk rendelné meg, neki ott protekeziója van; jó barátja a szakács, s többet fogunk kapni.“ „Helyesen, — mondja ki az ítéletet beteg barátunk, — tehát Z megy rendelni 1“ De mit? Mindenki azt hozat, a mit akar, két félét, de egynek sem szabad ismétlődnie.“ Hamarosan bemondtam elsőnek a magamét: ó és uj bor. Mennyi? rohannak reám „tizenkét liter, tekintettel, hogy betegünk csak Margitvizet iszik.“ Erre már megéljeneztek. Z. busul, azt mondja, hogy nem fognak karácsonyban ennyi bort kiadni, mert a vendéglősnek is kevés van. „Nem baj hozok én“ és egy félórai távozást kérve elsiettem derék pinezér barátomhoz s elküldöttem a bort. Időm volt még a félórából, tehát hazaszaladtam s ielhuztam három éves lakkezípőmet és hat éves kaiseremet, hogy minél nagyobb fénye legyen ezen lucullusi lakomának. Visszasiettem. Már terítve volt. Négynek porczellán tányér, a többieknek cserép, kinek kés, kinek villa, de mindenkinek pohár. Az étlap következőkép volt összeállítva: Éjfél előtt: bogrács gulyás, bécsi kolbász, csirkepaprikás, czigány filée, májpástétom, töltött káposzta, zöld bab, 6 liter bor. Éjfél után: Mákos tészta, Pariser, sonka, ementáli, szardínia, czitrom, narancs, dió, megint G liter bor. Mindezekből persze csak egy adag volt és ebből mégis mindenkinek kellett ennie ugyanazon egy tányérból, melyben az első fogást elfogyasztottuk, — barátunknak konyhája ugyanis berendezve nem volt s csak azokkal' a tányérokkal teríthetett, a melyekbe a vendéglős az ételeket küldte. De igy is pompásan Ízlett minden, főleg az étlapok befejezőjét az utolsó fogást találták kitűnőnek. Én nem, nagyon drága volt. Csapongó jókedv, vidám nótázás, élez, komisz és jó, mindvégig ott tán- czoltak az asztalon. Közeledett a hajnal; mi még maradtunk volna, de házi gazdánk azt mondta, hogy most már takarodjunk haza, mert késő van s neki beteg létére holnap játszania kell. A bucsuzás érzékeny volt. Lehet képzelni — a bor megtette hatását. Sorba csókoltuk egymást azok is, kik eljöttek tőle, nem néztük a nemi különbséget s midőn barátunk kedves nejétől búcsúztam, igy szólt: „Dudukám (tisztáq emlékszem, hogy igy szólított meg) te Írsz érről egy kis tárczát, mely ismerve tolladat, nagyon jó lesz. Ugy-e megírod e bohém-vaCsorát? „Hja — válaszoltam neki — az a szerkesztőnktől függ.“ JBém. INGÜK JÓZSEF szabó üzlete Szatmár, Deák-tér, a városháza épületében. Készítek legjobb szabású polgári- és papi öltönyöket, reverendákat és katonai egyenruhákat. Mindennemű öltönyök saját műhelyemben készülnek. Műhelyemben csak gyakorlott fővárosi munkások vannak alkalmazva.
