Szatmár és Vidéke, 1899 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1899-05-16 / 20. szám
Tizenhatodik évfolyam. 20-ik szám. TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. A lövészek. Az elmúlt városi közgyűlésen nagy szóharcz ment végbe a lövész-egyesület ügye felett. Egy részről a lövészek emeltek panaszt, hogy a tanács minden szó nélkül elhordatta felszereléseiket a lóvéidéból, másrészt a tanács védekezett, hogy ő ilyen rendeletet senkinek nem adott, s ha mégis megtörtént, azt nem a tanács, hanem más valaki követte el. De különben is, miután a közgyűlés kimondotta, hogy parkot létesít, önmagától következik, miszerint a lövelde ottan tovább nem maradhat, s miután ebben az esetben az egyesület és a város között létrejött szerződés szerint a város kárpótlással nem tartozik, az egyesület dolga, hol és miből fog csinálni magának egy uj lóvéidét. Hogy tisztán lássuk a helyzetet, oda kell visszatérnünk, mikor a lövészegyesület és a város, mint szerződő felek kerültek viszonyba egymással, a mi ezelőtt több évvel történt. A^város. átvette az egyesület összes épületeit, s ellenértékűi kifizette annak adósságait, valamint jogot adott neki, hogy a lóvéidét tovább is használja mindaddig, mig a lövészet jogerős rendőri vagy felsőbb hatósági határozattal arról a helyről ki nem tiltatik, a mely eset, ha bekövetkezik, a város az egyesületnek semminémü kárpótlással nem tartozik. A tény az, hogy az egyesület felszereléseit a vállalkozó elhordatta s ezáltal a lövészet gyakorlását lehetetlenné tette. A sérelem pedig az, hogy az egyesület jogától megfosztatott, mielőtt az a feltétel bekövetkezett volna, melyhez a jog megszűnése kötve volt. S a kérdés most az, hogy kinek a tevékenysége vagy mulasztása idézte elő a sérelmet. Hogy a vállalkozó nem hibás, az kétséget nem szenvedhet. O egy tervezet alapján vállalkozott a parkírozás keresztülvitelére, s ezen tervezetben a lövelde is bentfoglaltatott. Szerződés szerint járt el, mikor munkálatait a lőtérre is kiterjesztette, s önmagától értetődik, hogy a tervezetnek megfele- lőleg a felszereléseket onnan el kellett távolítania. A hibás tehát csak az lehet, a ki vele a szerződést kötötte arra nézve, hogy a tevezetben megjelölt munkálatokat elvállalja. Ez pedig a városi tanács volt. És a hiba annál súlyosabb, mert egy szerződésileg biztosított jog konfiskáltatott épen a tanács részéről, melynek feladatát különösen az is képezi, hogy úgy a város, mint az egyesek jogait védelmezze. A szerződés világosan előírja, hogy mely esetben szűnik .meg _JL. lövészeg yesület jóga, a tanácsnak tehát kötelessége lett volna, mielőtt a vállalati szerződést megkötötte, intézkedni arról, hogy a jogmegszünésnek alapját képező „jogerős rendőri vagy felsőbb hatósági határozat“ meghozassák, ha pedig nem intézkedett, utasítani kellett volna a vállalkozót, hogy a lőteret mindaddig ne vegye munka alá, mig erre a tanács külön fel nem hívja. És volt kellő idő, hogy ez az intézkedés megtörténhessék, mert hiszen a közgyűlés még a múlt év őszén határozta el, hogy a parkot létesíti, s igy a közbeeső tél teljesen elegendő lett volna arra, hogy a tanács a szükséges jogerős határozatot kieszközölje. Azonban a tanács ügyet sem vetett az egész dologra; ignorálta a lövészeket s csak a mikor ezek már a második kérvényt nyújtották be, hivta össze a jogügyi szakosztályt, a mely aztán a szerződés felolvasása után azon véleményt adta, hogy a mennyiben a lövész-egyesületnek szerződésileg biztosított jogát csak a jelzett jogerős határozat szünteti meg, meg kell tenni a lépéseket ezen határozat elnyerése végett. Ma a dolog úgy áll, hogy az egyesület pert indított a város ellen s visszahelyeztetni kérte magát jogaiba. Mit fog határozni a bíróság, nem tudjuk, de ha a per úgy dőlne el, hogy a; várost marasztalnák, kimondjuk nyíltan, hogy úgy az anyagi, mint az erkölcsi felelőség csak a városi tanácsot fogja terhelni. Az érem másik oldala, hogy mi történjék a lövészszekkel ? Bár fentebb elismertük, hogy helytelenül jártak el velük, mikor minden szó nélkül kitelepítették, mindazonáltal sem azon óhajukat, hogy továbbra is a régi helyen maradhassanak, sem pedig azon másikat, hogyha itt nem maradhatnak, a város anyagilag segítse őket, hogy másutt berendezkedhessenek, nem tartjuk teljesithetőnek. A Kossuth-kert, melyet nagy költséggel létesítünk, már rendeltetésénél fogva kizárja még a lehetőségét is annak, hogy ottan általában, de különösen vasár- és ünnepnap délutánokon, mikor a nagyközönség leginkább látogatja, lövöldözzenek. Hogy miért, ez oly érthető valami, a mit magyarázni is fölösleges. Hogy pedig a város anyagilag segítse őket, ez már azért sem Jehet- séges, mert szerződés szerint arra nem köteles, olyan méltányossági ok pedig, mely azt elfogadhatóvá tenné, eltekintve a közpénztár sanyarú helyzetét is, egyáltalán fent nem forog. A lövészet egy pár embernek szórakozása, s ha ezt a szórakozást a város anyagi támogatása biztosítaná, valamennyi egylet joggal követelhetne hasonló támogatást. A lövész-egylet ma semmiféle társadalmi jelentőséggel nem bir, azért pedig, hogy a múltban szerepet vitt és sokáig a társadalmi életet vezette, támogatást annál kevésbé igényelhet, mert még remény sincs reá, hogy valaha azt a szerepet újból visszanyerje. Ez a múlt már különben is honorálva lett, mikor a város az egyesületet a bukástól megmentette, ezzel a város eleget tett azon erkölcsi kötelességnek, melylyel a múltnak tartozott. Ha ránk hallgatnak a lövészek, akkor beszüntetik a város ellen indított pert, s keresnek maguknak egy másik alkalmas helyet, a hol szórakozhatnak, mert a mostani utón haladva azt fogják elérni, hogy elvesztik azokat a tagokat, a kik fizetnek, de nem lövöldöznek, s ezáltal az egyesület fen- állását teszik lehetetlenné, már pedig, ha kevés embernek nyújt is élvezetet, mégis kár volna, ha az a szép múlttal biró egyesület végképen megszűnnék. TAECZA. Vak a kiállításon. ) (Milloniumi emlők.) Debreczeni Kis András bácsi húsz esztendeje vak már mind a két szemére. Mióta a szemevilágát elveszítette, kétszer se mozdult ki Nagypéterfia-utczai portájáról. Van egy diákiskolákat járt fia, Mihály, az viszi a gazdálkodást, az jár ki a tanyára; felesége meg Juli a szógáló vezetik otthon a háztartást. András bácsinak nincs egyébb dolga, mint hogy kerekes székében kiül atornáczra s pipázik. Nem látja ugyan a füstjét, de érzi a szagát, meg csípi a lé a nyelvét. Ez neki elég élvezet. Mikor déltájban hallja, hogy jönnek a gyerekek az iskolából, be- kurjantja valamelyiket s elolvastatja vele magának az újságot. Mikor az újságot is tudja már, a pipa sem esik jól, az /ebéd sincs még készen, sétákat rendez a tornáczon. Eltolja magát kerekes székében a kis kaputól a kamaráig, a mi húsz lépésnyi ut; ekkor kikéi a szék bői, megfordítja, tapogatózva visszaül belé, s megint visszaguritja a kiskapuig. Ez nagyon testedző mulatság. Kár, hogy anyjuk haragszik érte, mert a két kerék mind felvágja a tornácz szépen kitapasztott, sárga agyaggal beeresztett földjét, sőt néha még a meszet is lesurolja a falról. — Eredj ki sétálni á Nagy-Erdőre — zörög ilyenkor anyjuk. *) *) Mutatvány Zempléni Árpád „Kis Emberek“ czimii sajtó alatt lévő rovellás könyvéből. — Megyek én, csak gyere, vezess! — Érek is én rá arra. — Hát akkor érj rá a tornácztapasztásra. András bácsi idylli csendes vidámságát nagyon felzavarta legutóbb a millénium. Alig várta naponként az újságot s uram bocsá5, kenyérdagasztás mellől íj előkiabálja az anyjukot, olvassa el neki, mi történt Budapesten? Királyi beszédek, hercze- gek, nagy urak, idegen nácziók járása-ke- lése a kiállításon. Hunyadi Mátyás könyvei, a szent királyok kincsei, ezer esztendő csodái ott vannak egy halomban, remekszép palotákban. Messze-idegen országokból hazahozott drágaságok, százezreket érő fegyverek, ékszerek összegyűjtve, a miket Európahirü magyar vitézek és királyok viseltek valaha. Aztán ott vannak a drága kincsnél drágább hazai iparczikkek, gépek amik mutatják, hogy Magyarország nemcsak volt, hanem van is, lesz is, ha Isten engedi, uj ezer esztendeig. Ott van az a sok könyv, a mit magyar ember irt, ott van arczképe annak a szegény jó Csokonainak is, a ki éhen-szomjan poétázott Deb- reczennek bánatban, örömben s magyar mert lenni a képzelgő filhellének gyerekseregében. — Hej, anyjuk, csak egy napra jönne meg a szemem világa, hogy azt a sok dicsőséget, sok drágaságot megnézhetném. Aztán örömest halnék. — Ne epeszd magad ilyesmiért, édes öregem. Majd megtudjuk az újságból, elmondják a kik látták. — Mégsem olyan az, mintha maga nézi meg az ember. Jó is nektek, a kik láttok. Azon az éjszakán nem tudott aludni az öreg. Mikor hajnalfelé hallotta, hogy fia, Mihály felébredt, elkezdett sóhajtozni. — Mi baja, édes apám 1 — Mi bajom? nem látok. Nem elég az? — Látunk mi helyette, édes apám. — Éppen azt akarom mondani, fiam. T- Mit? — Vigyél fel engem Budapestre. Megnézzük a kiállítást. — Ott se lát abból édes apám többet, mint a mit az újságból itthon olvasunk. — Majd látsz te fiam, és megmondod mindenütt, mi van. Legalább ott jártam én ip. — De kinevetik édes apámat, hogy vak létére elment kiállítást nézni. — Nem bánom én. Bolond ember neveti a más baját. Telik még tán egy tinó ára erre is? Addig makacskodott András bácsi, mig fia, felesége belé nem egyeztek az utazásba. Szépen megmosdatták, meg- bórotválták. Ráadták az uj fekete magyar ruháját, széles karimáju kerek debreczeni kalapot nyomtak a fejébe, uj kordovány csizmát húztak a lábára. Násznagynak elmehetett volna, úgy rendbe szedték a nagy útra. Mihály is kiöltözött magyarosan, de egy czifra tulipántos szűrt is a nyakába akasztott, jó lesz az az öregnek, ha hideg találna lenni. Feljöttek a kiállításba. Miska kézen fogva vezette az apját a homokos utakon. Néhol észrevették, hogy vak ßz öreg s derekasan megéljenezték. Meg is érdemelte. Micsoda forró, tiszta magyar szive lehet annak, a kit semmi testi akadály vissza nem tarthatott attól, hogy őseinek kincseit sorra járja, az örvendőkkel egy levegőt szívjon, s csak a szóból, a zúgásból, a szeretetnek, tiszteletnek egy-egy éljenszavából tudja meg, hogy most körülte az ezeréves Magyarország ünnepel. Mire a történelmi csarnokhoz értek, egész tömeg nyomult a két czivis után, bámulva, lelkesedve a szokatlan látogatón. Vak a kiállításon 1 aki a fia szemével lát, meg talán a saját, egyszerű becsületes magyar szivével. — Ez itt Vajda-Hunyad vára, édes apám. — Láttam, fiam, honvédkoromban. Menjünk be. Sok szép minden van itt, ugy-e? — Gyönyörű Hunyadi-kincsek. Ez itt Hunyadi János kardja, melylyel Nándor- fehérvárát felszabadította. — Szép kard, szentkard, — s megtapogatta az öreg. — Ez meg Kapisztrán János keresztesbotja. — Hol van ? Hol van ? ;— és kapkod i^tána a kezével. Az őr könybelábbadt szemmel fordult félre. — Mutasd! Kálvinista vagyok, de ezt a keresztet megcsókolom, — s ráczup- pantott a kopott érezre. Mihálynak könybe lábbadt a szeme. Megcsókolta ő is. Megcsókolta mindenki, a ki ott állt. A lelkesedés ragadós betegség. Akármerre fordultak, akármit néztek, a tömeg mindenütt kitért nekik. Éljenzés, kérdezősködés, suttogás kisérte őket lépten-nyomon. Olyan becsületet vallott a jó öreg, alig bírta hordozni, rogyadozott alatta. Akik láttuk, mindnyájan éreztük, hogy ßz a sokat emlegetett „magyar géniusz" közöttünk szálldogál és mint villámfolyam játszik idegeinkben.
