Szatmár és Vidéke, 1899 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1899-08-01 / 31. szám

társadalmi.

pí

SZÉPIRODALMI HETILAP.

MEGJELEN MINDEN KEDDEN.

SZERKESZTŐ ÉS KIADÓHIVATAL,

Spj—Á ;

hova a lap szellemi részére vonatkozó közlemények, továbbá

AZ ELŐFIZETÉS ÁRA:

előfizetések és hirdetések is küldendők:'

Egész évro . 3 frt. 1 Negyedévre ... 75 kr.

Morvái János könyvnyomdáia Eötvös-utcza 2-ik sz. alatt.

Fél évre . . 1 „ 50 kr. | Egyes szám ára. . 8 „

Községek, községi jegyzők és néptanítók részére

A S'á^JiKESSTO LAKÁSA:

egész évre 2 frtEötVbs-utczá szám.

HIRDETÉSEK

e lap kiadóhivatalában a legolcsóbb árak me.lett fölvétetnek.

Nyilttér garmond sora 8 kr.

Hirdetés és nyíl'tér kincstári bélyegilletéke minden beiktatásnál 80 kr.

Petőfi-ünnepély.

A nagy költő halálának 50-ik évfordulója alkalmából az egész ország ünnepelt. Minden magyar szív eltelt e napon a kegyelet és megemlékezés szent érzetével s a hazaszeretet oltárán bemutatta áldozatát. Mi is ünnepeltünk. A Kölcsey-kör vasárnap a Sétatéren rendezett egy sikerült ünnepélyt, melyre megjelent Rákosi Viktor is, mint a Petőfi-társaság kiküldöttje. A város színe java ott volt s kedvező idő mellett folyt le az ünnepély.

Elsőnek a polgári dalárda énekelte el a Hymnuszt, mely után dr. Fechtel János titkár a Kölcsey-kör nevében a következő megnyitó beszédet mondotta:

Tisztelt ünneplő közönség!

A mai napon, a midőn az egész magyar nemzetnek szive lázasan dobog, a midőn az egész magyar nemzetnek a lelke imaszerü fohászban emelkedik a nemzetet védő gondviselésnek égi birodalmába, a midőn a lezajlott dicső és hatalmas múlt heves erővel támad fel sírjából, elibünk lép és az ünnepelt édes dalnok felettünk lebegő gloriás szellemével hozzánk szól, beszél s lelkűnkéi a lelkesedés szárnyain a magasba emelkedik: csoda-e t. közönség, hogy Szatmár szab. kir. város, amely harczokban és véres tusákban századokon keresztül szikla szilárdan állott, erejét jóbarátnak és ellenségnek egyaránt büszkén hirdeté és ha kellett velük érezteté, békében a nemzet anyagi és erkölcsi haladásának, közművelődésének, közboldogulásának töretlen földjét verejtékezve törte, töri és jelszava mindig ez volt: Előre! magára hagyva is mindig dolgózott, mindig munkálkodott a maga fejlődésén — most a midőn az egész ország ünnepel, áldozni kíván azon nagy, nemzeti oltáron, melyen most ennek a nemzetnek apraja nagyja áldoz a büszke Krivántól kezdve a ködös

Hargittáig, csoda-e ha az országszerte felhangzott dicsősitő hymnusokba bele akarja zengeni a magyar dicséneket ő is, — csoda-e, ha a szabadságharcznak e láng lelkű költőjét itt e helyen, e pillanatban megünnepelni kívánja — ez nem csoda t. közönség — ez hazafias kötelesség.

Nagy örömünkre szolgál, hogy a budapesti Petőfitársaság e kegyeleti ünnepélyre egyik legkiválóbb tagját, az országnak egyik legkitűnőbb íróját, geniá- lis tehetségét, a mi kedves jó barátunkat Rákosi Viktort (éljen) küldte le, midőn e helyről a Petöfi-társaságnak a Kölcsey- kör nevében köszönetét mondok, az ünnepélyt megnyitom és a szót Rákosi Viktor urnuk ezennel átadom. (Lelkes éljenzés).

Ezután Rákosi Viktor állott az emelvényre s tartotta meg nagyhatású szónoklatát, melynek végeztével olyan zajos taps és éljenzés hangzott fel, hogy alig akart vége lenni. A beszédet a közbeszőtt leírás kihagyásával, mely a csata napját és Petőfi elestét festi, a következőkben közöljük:

Tisztelt ünneplő gyülekezet 1 Ne lássak könynyet a szemben, ne lássak szomorúságot az arczokon ; zúgjanak a harangok, de nem a temetésre, hanem a feltámadásra, mert mi néni a ’halálnak, hanem a halhatatlanságnak évfordulóját ünnepeljük, ötven esztendővel ezelőtt elesett Petőfi Sándor, Magyarországnak s talán a világnak legnagyobb költője; elesett úgy, a hogy megálmodta, a hogy megjósolta, a csatatéren, hazájáért, s „holt testén át a fújó paripák száguldottak a kivívott diadalra, s ott hagyták öt összetiporva“ Milyen esés volt ez barátim! Elestünk mind az egész nemzet és véres ármány kérkedett felettünk. És ebben a pillanatban megremegett a föld, nem az orosz ágyuk dörgésétől, hanem mert Petőfi véres teste dobbanva zuhant rá: egy óriás esett le, egy üstökös csillag futott le az égről és abban a perczben a fehéregyházi erdőben egy pacsirta dalolva szállt az ég felé, mintha a holt költő lelkét kisérné a végtelenségbe.

Az a buta kozák, a ki Petőfit megölte, nem sejtette, hogy egy templomot rontott le, tele istenséggekkel. És azon a kis helyen, melyet a kozák lándzsája a költő szivébe ütött, ő bevonult a halhatatlanság birodalmába, és abban a sáppadt holttestben, melyet másnap az oroszok egy jeltelen sirgödörbe dobtak, a magyar nemzet legnagyobbb dicsősége tűnt le.

T. ünneplő gyülekezet! Talán a kegyelmes Isten irgalmasan cselekedett, mikor örök homályt bocsátott Petőfi Sándor szemeire ’r nem engedte neki megérni hazája bukását, hiszen talán 11 szive szakadt volna meg a szegénynek ; igy talán utolsó gondolatát az a tudat édesítette meg, hogy talán a nagy függetlenségi harcz végre is a magyar nemzet győzelmével fog végződni, és abban a gondolatban boldogan halt meg. Pedig akkor már a végzet sötét szárnyait olt csattogtatja hazánk felett.

1849. jul. 31-én két héttel Világos előtt 9 oldalról nyomult az ellenség hazánk közepe felé; a Maros csendes völgyeit kozák hordák diadal ordításai verték fel, a legtnagyarabb vizben, a Tisza vizében, cserkesz lovasok itatták lovaikat. Az Isa- szegh, Branyiszkó és piskii hid véres dicsőségeivel megkoszorúzott hősök, lehajtott fejjel, sáppadtan, nyomról-nyomra, lépésiül-lépésre hátráltak ä"Z'5<5“szeres Túlerő előtt, a magyar kormány már Szegedre menekült s napról-nayra, perczröl- perczre szükebb lett körülötte a vasgyürü, a mély a független, szabad Magyarországot igyekezet összeroppantani. Ebben a pillanatban fogadta Petőfi Sándor emelt fővel a halált. Jobb volt szegénynek meghalnia 1

T. ünneplő gyülekezet! Én nem beszélek arról, hogy ki volt Petőfi Sándor. Micsoda szerepet játszott ő sza- badságharczunkban, mint lehelte bele tüzes lelkét; nem beszélek róla, mint költőről, kinek müveit az összes nyelvekre lefordították, a kinek müveit megtaláltam lent délen, egy szicziliai gróf márvány palotájában, és a kinek müveit megtaláltam fent a rideg északon, egy norvég pap szegényes kis fa házában. Ilyen költőről felesleges magyaroknak beszélni, nálunk a legnagyobb dicsősség érte, a mi egy költőt csak érheti örökre kihűlt ajkairól a nép lekapta dalait s szerteszét az egész országban énekli, és építhet valaki itthon akármicsoda palotát, telerakhatja oszlopokkal, tornyokkal, erkélyekkel. a palota üres marad, ha Petőfi müvei nincsenek meg benne. A kis-kőrösi szegény mészáros fiából király lett, a kinek trónja előtt az összes nemzetek meg- hajolnak, s a kinek trónját so’hse fogja semmi földrengés fölforgatni.

T. hallgatóság! Ünnepet ül ma Kis-Körös, hol Petőfi Sándor született, ünnepet ül Budapest, hol a „Talpra magyar“-t megírta s először elszavalta, ünnepel ül Segesváron az ország, hol Petőfi a kozák paripák lábai alatt nemes lelkét kilehelte, ünnepet ül az egész ország, nincs tán város és falu, hol meg ne emlékeznének róla. És méltán ünnepet ül Szatmár, mely a szerelem édes szavú dalnokának a leghatalmasabb szárnyakat kölcsönözte. Szatmár, Nagy-Bánya, Nagy- Károly, Költő, Erdőd, Nagy-Majthény e vármegye területén mind megannyi határoszlopok Petőfi halhatatlanságának utján. Petőfi jelszava volt szabadság, szerelem ; két tüzoszlop lobogott hatalmasan az ő szivében, az egyik a hazaszeretet, a másik 'a* s’Z&rel'e'm tángjv'ü'^' a- szerelem' lángja e vármegye területén lobbant fel benne, itt ismerkedett meg Szendrey Júliával. Ez a vármegye szépségeivel különben is meg ihlette a költő lelkét. Itt terülnek el bájos változatban kalászos rónák, szép völgyek és égbenyuló hegyek, ez a vármegye az összekötő kapocs Erdély és Magyarország közt; egyfelől ide benyúlnak a nagy alföldi rónák, másfelől e vármegye benyu- lik az erdélyi határhegyek lánczolataiba ; az alföldről ide nyúló róna olyan mint egy vaskar, a szatmári hegyek olyanok mint egy vasmarok, mely erős újaival szorítva tartja Erdélyt. Ez a szép vidék hegyeivei, völgyeivel és síkságaival többször látta szenvedni, tépelődni a költőt boldogtalanság és boldogság között. És micsoda édes dalok fakadtak az ő sebzett szivéből ? 1 A minőt Hellasz és a kék

TARCZA.

Petőfi.

Qtt estél el, ott a véres harcz mezején, Agyudörej között, csaták viharában j Atdöfött kebledet ott tiporták össze Száguldó paripák a vad rohanásban.

S mintha a te szived, mely csak a hazáért, Csak a népért és a szabadságért égett,

Az egész hazának lett volna a szive:

Vele egész haza halálosan vérzett.

Együtt estetek él: Te és a Szabadság.... Volt okunk a gyászra és a könnyezésre; Diadalt ült rajtunk vad erő, zsarnokság S „jaj{<-unkat elnyomta lánczok csörrenése. Reményeink szárnya csüggedetten hullt le, Beborult, sötét lett a nagy ég felettünk; Megrendült hitünkkel, elfojtott könnyünkkel Még imádkozni is csak titokban mertünk.

Véráztatott mezők templomokká váltak, Egy-egy jeltelen sir volt bennük az oltár, $ lelkijük, mit nem tudtak bilincsekbe verni, Hitet, erőt gyűjtött e szent oltároknál.

S óh költő! Szabadság, szerelem dalnoka, Mig sírodat titkon könnyezve kerestük, Lángszellemed, amely nem hálhat meg soha, Fénylő glóriával ragyogott felettünk.

Sírod nem találtuk, de magad itt voltál Örökéltet nyerve a dicső halálban;

Dalodat hallottuk a menny dörgésében,

S virágos mezőn a pacsirta dalában.

A villámfényében, csillag sugarában A te lánglelkednék láttuk lobogását,

Fényt gyutottál véle a nemzet szivébe,

Mig ellenségei már a sírját listák.

Te tanítottál az önfeláldozásra,

A tiszta, önzetlen hazaszeretetre;

Élni, s ha a haza sorsa úgy kívánja: Meghalni hogy lehet és hogy kell érette... S ki soha semmit sem kértél a hazától, Amivel bírtál, azt néki adtad mindet: Szived dobogását, lelked szárnyalását, Dalaidat, ezt a sok szép, drága kincset.

Költő, hős, hazafi!... Hármas dicsőség szállt A te örökéltü, fényes, nagy nevedre.

S ime, most félszázad múltán koszorúkkal Ünnepel az egész nemzet lelkesedve.

De századok jöttén, századok tüntén is A mig magyar szó zeng: meg maradsz le

(nékünk

Szabadság, szerelem dalnoka. Petőfi: őrök büszkeség ütik! Örök dicsősségünk\

Deák Kálmán.

Az óráról.

Valahol olvastam, hogy a lelkiismeret olyan mint az óra, — csak akkor halljuk meg a ketyegését, szavát, midőn csend van körülöttünk.

Körülöttem most valóban csend van. Iderstova unatkozom. A tikkadt levegő el- ernyesiti idegeimet és egyszerre észreveszem, hogy az irodai óra mily erős munkát végez, mennyire hangosan ketyeg, mintha mopdaná: ne öld az időt, meghal, elmegy az magától is és pedig visszavonhatlanul.

Ez az óra arra kényszerít, hogy bensőmbe tekintsek. Melyikre figyeljek hát, az órára vagy lelkem szavára? Hogyan fogom jobban hasznosítani a tova röppenő időt, ha az órától kérek tanúságot, vagy ha számon kérem gondolataimat, érzelmeimet és foglalkozom önmagámmal?

Az az egy bizonyos, hogy az óra erősen felliöltötte figyelmemet, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy mily hamar it.uük az idő és mily rohamosan tartunk a vég felé és mégis van időnk unatkozni, van időnk semmit sem tenni, várni az alkalmat, mely felráz a fásultságból?

A közelben levő toronyóra lassan, méltóságosan üti az órát. A toronyóra minden testvérei közölt a legkomolyabb, majdnem rideg. Magas trónusáról lenézi az emberiség gyarlóságát, hiúságát és mig alant az élet a maga küzdelmeivel, sokszor ke^ serü, sokszor nevetséges jeleneteivel forr, mozog, váltakozik, ő a maga fennségével tulharsogva minden egyebet, mondja; az idő múlik, memento móri, emlékezzél meg, hogy porból vagy és a porba visszatérsz.

A családi tűzhely óráját, mely lassú, alig észrevehető ketyegéssel végzi munkáját, a legjobban lehetne hasonlítani a lassú járatú méltóságosan hömpölygő bővizű folyamhoz, mely apályt, dagályt alig ismerve halad utján. Mily jó lenne, ha a boldog családi élet perczeinek eme számláló gépezetét meg lehetne állítani és vele együtt megállana az idő is. Itt az nagyon hamar halad. Egy óra alig félnek tetszik. Drága minden perez. Virágot terem minden pillanat. És épp azért rohan, mire észrevesz- szük évek vannak oda, melyek a fiatalt korossá, a gyermeket ifjúvá érlelték, azt lehet mondani észrevétlenül.

A családi körhöz tartozók kisebb időmérői, azok már roppant veszélyesek. Az egyik állandóan siet, a másik makacsul késik, egyszóval hiába akarja a nagyobb testvér, a családi óra őket saját egyenletes haladásához szoktatni, lehetetlen köztük rendet tartani.

Az apa zsebórája ez mindig siet. Akár honnan jön haza, az idő mindig kevés volt neki. Lehetetlen, hogy sétája, hogy szórakozása, kaszinózása, barátságos beszélgetése oly soká tartott volna, hisz csak most jött, csak most melegedett bele, és már annyi ideje volna annak ?1 —Nem — az a sok óra biztosan siet, nincs még any- nyi idő. És marad tovább, hogy behozzá saját javára az óra hibáját.

A mama órája az inkább ékszer, sok vele a baj, ritkán van felhúzva. A hányszor toilettet csinál, annyiszor kell a családi órákhoz igazítani és kérem ez a sok regulirozás, pontos igazítás sem tudja az I órát korrektebbé tenni, mert az még min-