Szatmár és Vidéke, 1899 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1899-07-18 / 29. szám
Tizenhatodik évfolyam. 29-ik szám. Szatmár, 1899. julius lé.------------------------ ""U.- vv & TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Pénzügyi helyzetünk. Kezembe vettem a város 1898-ik évi zárszámadását, s figyelmesen átolvastam, és ha eddig nem tudtam volna is, ebből alaposan meggyőződtem róla, hogy a város pénzügyi viszonyai a lehető legszomorubbak. Hogy a múlt évben a pótadó pótlólag 20 százalékkal fel nem emeltetett, az csakis úgy történhetett meg, hogy a város egyéb vagyonából „megtérítési kötelezettség nélkül“ 20340 frt lett a városi pénztárba utalva, a miből a kiadási többlet fedeztetett. Hogy pedig az idei költség- vetésben a pótadó 86 százalék maradhatott, az ismét csak úgy történhetett meg, hogy a bevételek közzé felvétetett a kormánytól várandó kárpótlás czimén 16250 frt, a mely azonban máig sem folyván be, — és ki tudná megmondani, mikor fog tényleg befolyni — hogy a kiadások fedezése fenakadást ne szenvedjen, ez összeget a város egyéb vagyonából a múlt. közgyűlés utalta a pénztárba, Egyszóval úgy állunk, hogy költségvetésünkben a pótadó még számszerűleg 100-on alól van, a valóságban azonban már a 100-at is meghaladta, s nem sokára ott leszünk, talán már a legközelebbi költségvetés összeállításánál, hogy akarva nem akarva be kell vallanunk, miszerint a pótadót semmiféle művészettel sem lehet 100-on alól szorítani, A tény különben már ma is az, hogy városunk adófizető polgárai több, mint kétszeres adót fizetnek, miután az állami egyenes adó összegét a városi terhekhez való hozzájárulás meghaladja. Ha azután ehhez még hozzávesszük, hogy egyik másik felekezet külön adóval van megróva, s a szőlőbirtokosok a hegyközségi költségekhez is járulnak, bízvást elmondhatjuk, hogy a szatmári polgár élete szép lehet, de hogy nagyon drága, az bizonyos. . Az előadottak aztán kellőleg megvilágítják azt is, miért van az, hog}' a mi városunkba idegen elemek egyáltalán nem akarnak letelepedni. Kinek volna kedve állandó lakhelyül választani egy oly várost, a hol ä közterhek az állami adókat meghaladják. Visszariad ettől mindenki, s ha elvétve akad egy kettő, a ki' ennek daczára mégis idevágyik, annál a legnagyohb valószínűség szerint a mellékkörülmények, családi vagy más összeköttetés stb. döntenek. A mi polgárságunk fáradtságos m u n káj a nagyon meg van jutái mazy a<- ha szűkén eredményez annyit, hogy a mindennapi élelmet és a közterheket kiteremti, de vagyongyűjtésről s szórakózásról és az életnek egyéb kényelmeiről szó sem lehet. Az a hat pénzintézet, a mely városunkban a hiteligényeket van hivatva kielégíteni, szintén nem a jólétnek fokmérője. Azt mutatja, hogy nálunk az emberek nagyobb része kénytelen adósságot csinálni, az évenként 2 ezeret meghaladó váltóóvás pedig a mellett szól, hogy az igy csinált adóságot. nem képes törleszteni. Érdekes statisztikai adat volna, ha hitelesen összeállítanák, mennyi a polgárság vagyona és mennyi az a teher, a mely ezen vagyonra nehezedik. Félek tőle,, hogy az ily módon előálló tiszta vagyon alig tenne ki valamit. Ha figyelmesen vizsgáljuk, mi hát az oka annak, hogy a városi pótadó állandóan emelkedésben van, azt fogjuk tapasztalni, hogy az oka egyszerűen az, hogy bevételeink keves- bednek, inig ezzel szemben a kiadások szabályosan növekednek. Soha sem veszünk be annyit, mint a menynyit bevenni gondoltunk, s mindig többet kell kiadnunk, mint a menynyivel szükségleteinket fedezni elegendőnek véltük. Ha tehát a helyzeten javítani akarunk, a teendő egyszerű és világos: oda kell hatni, hogy bevételeinket növeljük és kiadásainkat kevesbítsük. Elégtünk ahhoz a ponthoz, a mikor ezt a kérdést komolyan kell tárgyalni. Es ha a bevételeket nagyob- bitani talán nem is áll módunkban, bár kellő körültekintés és szigorú lelkiismeret mellett ez is lehetséges, a kiadások kevesbitése minden esetre tőlünk függ, nem szükséges hozzá egyéb, mint a lábrakapott nagyzás- sal véglegesen szakítani és a takarékosság szellemét -minden vonalon meghonosítani. Hogy első sorban e tekintetben a hatóság, különösen pedig annak feje, a polgármester teheti a legtöbbet, magyarázni nem szükséges. Ha a hatóság minden egye s tagja lelkiismereti kérdést csinál belőle, hogy n hol a város vagyoni érdeke forog szőnyegen, ott ez érdeket minden erejével megvédje, s ha a polgármester ellenőrzési kötelességét szigorúan teljesiti, akkor már egy olyan lépés van téve, a melynek jótékony hatása okvetlenül érezhetővé lesz. Ha a villám világítási vállalat vezetésénél is ezek az elvek nyertek volna alkalmazást, alig hiszem, hogy a költség- vetésnek oly nagymérvű túllépése, valamint a többi szabálytalanság előfordulhatott volna. Másod sorban a közgyűlés feladata odahatni, hogy a pénzügyi helyzet javittassék, s erre a legtöbbet teheti, ha, a mikor kiadásokról van szó, csak a legszükségesebb és elkerülhetetlen kiadásokat szavazza meg. De tehet a közgyűlés még más7 képen is. Evekkel ezelőtt, kiküldött kebeléből egy bizottságot, melynele az volt a feladata, hogy a város jövedelmeinek fokozásáról gondolkozzék s adjon véleményt ez iránj'ban a közgyűlésnek. E bizottság javasolta az erdő eladását, a mi azóta megtörtént, sőt a befolyt erdővételárnak egy jó része már el is költetett. Nem ártana e bizottságot újból életre kelteni s feladatává tenni különösen, hogy a költségvetésnek úgy beTARCZA. Temetés. Csendítsük meg a lélekharangot: Jó barátim, csengjen a pohár! A búbánat ravatalon fekszik, Az álla is fel van kötve már. Szórjuk tele virágos kedvünknek Kiviritott piros rózsájával 1 Rakjuk körűi halotti lámpásként Égő lelkünk lobogó lángjával 1 Éljen a nap: a bor tüze, lángjai Éljen a föld: ringató dajkája I Aludj, aludj, fekete búbánat, Szivet rágó, gyilkos szörnyeteg I Borúljon rád örök szemfedőűl Pokolban szőtt ördögköpenyeg. Füstös czigány lesz a búcsúztatód: Elhegedűl majd a más világra . . . Húzzad, morel Kaczagjon a húrod 1 A halottat dobjuk a sírjába! Éljen a nap: a bor tüze, lángja! Éljen a fold: ringató dajkája! Rajta fiuk, hantot a halottra! Hulljon rá mind, a mi szenvedés! Hányjuk rá a kín, keserv szikláit! Többet, többet I Még ez mind kevés! Halottiból hogy föl ne támadjon Szivet rágó, gyilkos viperának: Csapra ütött, tűzzel teli hordót Gurítsunk a sírjára fejfának 1 Éljen a nap: a bor tüze, lángjai Éljen a föld: ringató dajkája! Az örömnek tarka lobogóját Lobogtassa fejfáján a szél! Mi meg, ucczu, kerekedjünk tánezra! Lábunk nyomán tán venyige kél. Tomboljuk a sírját köröskörűi! Koczingatva dübörögjük végig! Meglássátok: hajnalhasadáskor Nyit a borág s felnyúlik az égig 1 Éljen a nap: a bor tüze, lángja! Éljen a föld: ringató dajkája 1 Pósa Lajos. Erzsébet királynéról. Abban a most megjelent angol könyvben, melyet megdicsőült királyasszonyunkról irt „egy nő,“ a ki az udvar titkába be volt avatva, van egy epizód, mely a mesebeli Hamupipőke poétikus történetéhez hasonlít. Mindenki tudja, hogy a király eredetileg Miksa bajor herczeg leidőseb- bik leányát akarta feleségül venni. Az eljegyzés napját is kitűzték már s a fiatal uralkodó elutazott a jövendőbelijéhez. Kevéssel a kastélyba való megérkezése után a parkban találkozott egy gyermeklánynyal, a ki egyszerű fehér ruhában, leeresztett hajjal, virággal ékesítve, futkározott a park ösvényein. A fiatal leány, mikor megpillantotta a daliás uralkodót, gyermekes örömmel szaladt feléje. Megismerte fejedelmi cousinját, akiről már annyi sok szépet hallott, akit azonban csak képen látott még. Örömében megölelte az uralkodót, kinek szive hevesen dobbant meg a gyönyörű teremtés látásán. Elbájolta őt ragyogó két szeme és az a csábos mosoly, melynek leírhatatlan kelletne később oly híressé vált egész Európában. Az uralkodó karját nyújtotta a „kis Elzának,“ hogy a kastélyba vezesse őt. A fiatal herczegnŐ azonban félénken húzódott vissza. — Nagyon megharagudnának rám, ha felnőttek közé elegyednék — jegyezte meg mosolyogva. — Nem szabad addig megjelennem a világ előtt, mig idősebb nővéreim férjhez nem mennek. — Na majd meglátjuk! — felelte az uralkodó, aki mint a mesebeli király Hamupipőke látásán, egyszerre szerelemre lobbant a csodaszép herczegnő iránt. Majd igy szólt hozzá: Szeretném kedvesem, ha azonnal fölöltözködnék, hogy találkozhassunk a csarnokban, mikor lemegyek a fogadó terembe A többi az én dolgom. A herczegnő félelmét legyőzte a szivében ébredező szerelem; engedett a kérésnek s futva igyekezett öltözőszobájába. Az uralkodó is visszatért lakosztályába azzal az erős szándékkal, hogy feleségül veszi a szép herczegnőt, bármily akadály gördül is útjába. Mikor átöltözködött s belépett a csarnokba, egyik szobából hangos perelés hallatszott ki, mely fölkeltette a figyelmét. Két nő perelt egymással; az egyik, a haragosabbik, igy: — Ne tegye azt, princesse I Szigorúan megtiltották, szigorúan megtiltották, hogy bárki előtt is mutatkozzék. — És én mégis megyek, grófné I — kiáltott a másik határozott hangon, melyet az uralkodó azonnal megismert. Nehány pillanat múlva kinyílt az ajtó és a herczegnő teljes díszben ott állt az uralkodó előtt, aki karon fogta és levezette őt a fogadó telembe, a hol már ünnepi pompában várakozott reá Miksa herczeg, körülvéve a leányaitól. Mikor a mosolygó fiatal pár betoppant a terembe, a társaság minden tagja összerezzent. Megsejtették azonnal, az uralkodó megváltoztatta a szándékát. Rövid idő múlva heves jelenet következett. Miksa herczeg és a háztüznéző fejedelem bevonultak a dolgozó-szobába. Az utóbbi kereken kinyilatkoztatta, hogy megváltoztatta a szándékát és nyomban meg is kérte Erzsébet herczegnő kezét. Az ingerült apa, a ki sajnálta a menyasszonyi koszorútól elesett lányát, eleinte hallani sem akart a házasságról. A szerelmes uralkodó azonban kereken kijelentete, hogy ő Erzsébet herczegnőt szereti és ha őt neki nem adják, azonnal visszautazik Bécsbe — jegygyűrű nélkül. Miksa herczeget végre meghatotta a hirtelen fellobbant nagy szerelem és beleegyezett a házasságba. Erzsébet királyné vakmerőségét érdekesen jellemzi az említett könyv egy másik epizódja. P. magyar grófnak 1878-ban volt egy gyönyörű arab csikója, a melyet Fekete ördög-nek nevezett el, mert senki emberfiát nem tűrt meg maga közelében. A lovászok hat hónapig nem mehettek be hozzá az istállóba, úgy rugdalódzott, kapált, a szénát is hosszú póznán tették elébe. Erzsébet királynéhoz is eljutott a gyönyörű paripa hire s mivel — mint tudjuk — nagy lókedvelő volt, látni akarta minden áron. El is ment a grófhoz és megkérte őt, hogy mutassa meg neki a Fekete ördögöt. A gróf leakarta beszélni a királynét erről a veszedelmes kívánságáról, de ő nem engedett és be is ment az istállóba. Kísérői kint maradtak és szivszorongva várták, hogy mikor fogják hallani a királyné segélykiáltásait. Nagy volt azonban a csodálkozásuk, amikor a következő szavak hangzottak az istállóból: — Hiszen olyan szelíd, mint a bárány. Ugyan jöjjön be gróf ur. A gróf kénytelen-kelletlen bement az istállóba és még nagyobb lett a csodálkozása. A Fekete ördög csakugyan megjuhá- szodott és nyugodtan ette a zabot a királyné tenyeréből. A varázs megtört s ezentúl a legszelídebb hátas paripa volt a Fekete ördög. Csak bátorság kellett hozzá ; megtörni a varázst.
