Szatmár és Bereg, 1930 (10. évfolyam, 1/480-49/558. szám)
1930-10-19 / 42. (551.) szám
4-ik oldal. S2MMÜR tg lHllttft 1930. október 19-én. ön iilháfii niáótveiiáL ■•p • r V Wlp/rf. Hue'll/, st xm. ogÁtoc, világ jefiUmehi,. 6 ~12 -18 Áavi Aéóz£elte Jbökkot && jelentése provokálta ki a keletkezett viharokat. Helyreigazító nyilatkozatot küldött hozzánk, amelyben appel- lál „kedves lapunk igazságszereteté- re és párattlan, részrehajlatlan szellemére" s mindenekelőtt tiltakozik az ellen az állítás ellen, hogy ő a helyzetet súlyos és szélsőséges szavakkal ismertette. A tudósitást irány- zatos, ferde beállításúnak mondja és cáfolja azt a megállapítást, mintha jelentésében bírálta volna a kormány „általános pénzügyi politikáját". j| A tudósítás ténybeli adataira a következő cáfolatot adja: 1. A jelentés egyetlen szóval sem tesz említést arról, hogy a kormány a Szent Imre ünnepségekre egy fillért is költött volna. A „kifejezetten róm. kath. egyházi célok“ alatt egészen mást értettem. Hogy mit, azt mindenki tudni fogja aki Magyar- országon újságot olvas. 2. Nem áll az, hogy én Bethlen Istvánnak Baltazár püspök elleni felsőházi kirohanását „kvalifikálha- tatlan hátbatámadás“-nak mondtam volna. Ilyen kifejezést egyáltalában nem használtam. 3. Nem áll az, hogy én „a miniszterelnök támadásával szemben az egyházmegye bizalomnyilvánitá- sának szükségét hangoztattam Baltazár püspök iránt." És ennél a pontnál kell megcáfolnom a tudósításnak azt a rosszakaratú megjegyzését is, hogy „az egyházmegyei gondnok, mint egységespárti képviselő, „asszisztált“ a kormányelnök durvahangu megtámadásához. Először is — mint már megjegyeztem, — nem volt semmiféle „durvahangu támadás", másodszor, ha lett volna is, az egyedül tőlem származott és a gondnok ur csak annyiban „asszisztált", amennyiben azt a közgyűlés többi tagjával együtt végighallgatta, de hozzá nem szólott és magát véle nem azonosította. Az esperesi helyreigazítás kézhezvétele után kértük az esperesi jelentésnek eredetben való hozzánkkonzul személye. Hanengraaff ur igazi képviselője országunknak. Bár nem magyar, — ezt ugyan a neve is mutatja, — de szivvel-lélekkel barátja nemzetünknek s rajongója a magyar kultúrának és fővárosunk nagyszerűségének. Talán kevés külföldi ember ismeri nemzetünket erényeivel és hibáival együtt olyan jól, mint Hanengraaff ur. Róla az itteni magyarok is úgy beszélnek, j mint a patronusukról, bár ezt nem j hallottam mindenütt, ahol magyar konzulokról volt szó magyarok között, akik külföldi bolyongásaik alatt végig kopogtatták Európa minden magyar konzuli hivatalának a küszöbét. 0 valóban patronus. Igazi ur és legendákat beszélnek gazdagságáról és itteni befolyásáról. Egyik fenntartója például a rotterdami operának s azt beszélik, bár én ezt nem állapíthattam meg, hogy ő tartja fenn az egész magyar konzulátust, ami minden esetre igen nagy áldozatot jelent. Nem beszél magyarul, de igazán szeret minket s ennek számtalan tanujelét adta juttatását. Meg is kaptuk a szöveget s így leghelyesebbnek azt találjuk, ha idézzük belőle a közgyűlésen kifogás tárgyává tett részeket, amelyek fogalmazásukban lehetnek ugyan nem szószerint azonosak a tudósításunkban közöltekkel, de hogy az alaphangban és tendenciában, tehát a lényegben igazolják az általunk közölteket, azt nyugodtan bízzuk az elfogulatlan közvélemény ítéletére. Ma — mondja a jelentés — káprázatos fényű ünnepségekkel, mesés pompájú körmenetekkel, felvonulásokkal, milliós vagyonokat felemésztő, de sem anyagi, sem erkölcsi kamatot soha nem hozó cécókkal ejtjük ámulatba a fővárosunkba sereglett idegeneket, előttük a világ leggazdagabb és legboldogabb népének hazudva magunkat: — holnap a nyomorgó munkanélküliek tízezrei, keveredve a munkakerülők százezreivel, özönlik el utcáinkat, rabolva, törve-zuzva, követelve nem „panem et circenses", hanem panem et la- borem: kenyeret és munkát. Napilapjaink egy-két oldala vezérférfiaink bizakodó terveitől, erőpróbáitól hemzseg, többi része pedig megdöbbentő panamák, lopások, visszaélések, gyilkosságok és öngyilkosságok híradásaival van tele. Kormányférfiaink üdvös, de felette költséges újításokkal tetézik a máris elbirhatatlan közterheket, mig földmivelő népünk éhezve ruhátlankodva kesereg szűkön termett 10 pengős búzája felett, könnyhullatásnak vizével áztatva az abból készült sovány kenyeret. Óh, nem akarok én politizálni, csak azért említem mindezeket, mert széttépett országunk sülyedő hajójának egyik legdrágább rakományát: református anyaszentegyházunk alkotmányát is féltem a végpusztulástól. A közromlás meglátása és a látottaknak bátor feltárása nem politika, nem, még akkor sem, ha bimm csak a mi itteni látogatásunk kapcsán, hanem a rotterdami magyarok előadása szerint mindenhol, ahol ennek a szeretetének kifejezést adhatott. Vagyoni függetlensége, sőt dúsgazdag mivolta lehetővé tesz számára sok mindent, amit máshol levő konzuljaink nem igen tudnak elérni. Befolyása itten igen nagy s neki tulajdoníthatjuk mi is egy részét annak a kedves fogadtatásnak, melyben itten részünk volt, Említettem azt is, hogy a lengyel és osztrák konzulok is tagjai voltak a rendező bizottság elnökségének. Mindketten magyarbarátok. Mindkét ur beszél magyarul s nemzetünkhöz egész sereg kedves emlék fűzi őket. A lengyel konzul felesége lelkes magyar asszony, aki egyik leglelkesebb tagja az itteni magyar kolóniának. Rotterdami látogatásunkról nem Tehet egy fejezetben beszámolni s azért a következőkben is még erről beszélek. Dr. Puskás István. zonyos vezető körök ennek a drága tehernek, a Krisztus evangéliuma egyházának vizbefojtásával akarják megmenteni a nemzet és a „történelmi kereszténység" bomladozó hajóját. Szabad-é fejünket a homokba dugnunk, mikor látjuk, hogy itt a római egyház kiváltságos jogaira támaszkodva, evangéliumi egyházunk megfojtására tör? Mikor látjuk, hogy az államkormány súlyos milliókat áldoz az összpolgárság keserves adójából, kimondottan kath. egyházi luxuscélokra s ugyanakkor a mi káplánjaink havi 45 pengőjét a szent takarékosság cégére alatt előbb 40, majd 36 pengőre redukálja ? Mikor látjuk, hogy az ország legelső tisztviselője, hogy saját tévedéseit takargassa és megingott hatalmát támogassa, a saját egyházának a közbizalom rendíthetetlen oszlopán álló vezérét az ország színe előtt a gyűlölet és rágalom bunkójával sújtja fejbe?! Pár héttel ezelőtt zajlott le a balatonalmádii lelkészi konferencia tiszteletreméltó komolysággal. Ez volt a legkifejezőbb és legdiadalmasabb válasz arra az elhamarkodott, brutális támadásra, mely a nyár folyamán a legmagasabb vezető helyről egyesületünk köztiszteletben álló elnökét s az ő személyén keresztül egyetemes egyházunkat érte. Mint jelenlevő, boldogan tehetek bizonyságot arról a törhetlen ragaszkodásról és bizalomról, amely ott egyházkerületünk püspökével szemben az egész csonkaország református népe részéről ellenállhatatlan erővel nyilatkozott meg. Aki a mesés pompájú körmenetekben semmi erkölcsi hasznot nem hozó cécót tud csak látni, aki bizonyos vezető köröknek munkájában a református egyház vizbefoj- tásának akaratát véli felismerni s ugyanakkor bomladozónak állítja a „történelmi kereszténység" hajóját, aki kath. egyházi luxus célokra mondja elpazaroltnak az összpolgárság keserves adóját,, aki a gyűlölet és rágalom bunkójának ütésre kész forgatását látja az ország legelső tisztviselőjének kezében megingott hatalmának erősítésére brutális támadás árán is, az szerintünk semmiképen se szolgálja a felekezeti béke és a nemzeti együttműködés céljait s egyben a napi politika kérdéseit olyan helyen tárgyalja, ahol az semmiképen sem helyénvaló. A jelentés itt közölt szövegéhez nem kell kommentár. Ami pedig az egyházmegyei gondnok szerepének megvédését illeti, ahhoz mi sem kívántunk többet hozzá adni, mint amit az esperesi nyilatkozat tesz, amikor azt mondja, hogy a jelentést végighallgatta, de hozzá nem szólott. Bizony mi nem tudjuk megérteni, hogy a gondnok ur, aki mint országgyűlési képviselő támogatja azt a Bethlent, akit a közgyűlésen elnöktársa olyan élesen aposztrofált, nyugodtan helyezkedett olyan álláspontra, mintha neki ehhez a dologhoz a világon semmi köze se volna. Nem értjük, de tudomásul vesszük. Tudomásul vesszük annál inkább, mert hozzánk írott, de közlésre nem adott privát levelében azt kéri a gondnok ur,"" hogy ne foglalkozzunk lapunkban tovább ezzel az üggyel. Lezártuk már lapunkat, amikor kézhez vettük az egyik debreceni egyházi lapnak vasárnapra keltezett számát, amelyik terjedelmes cikkben foglalkozik a szatmári egyházmegye közgyűlésével és ezzel kapcsolatosan Péchy László főispán lemondásával a nagykárolyi egyházmegye gondnoki tisztéről. Ebből a közleményből fényesen kitűnik, hogy a politikai tend^iciát még az általunk elképzeltnél is sokkal jobban kihangsúlyozzák az esperesi jelentés nyomán! Pedig az esperesi nyilatkozat előttünk szépíteni igyekszik a dolgot s azt mondja, hogy sem a jelentés, sem a közgyűlés napi politikával nem foglalkozott s ilyen célzat attól távol állott. S ime, hamar itt van a csattanó, diadalmas felkiáltás, megállapítás formájában arról, hogy Péchy főispán kezdi az egész vármegyében elveszteni a talajt a lába alól, nem tudta a helyét már tartani sem az egyházmegye élén, a Bethlennel való afférban pedig Baltazár ragyogó nímbusz-övezte fejjel áll az egész magyar közvélemény előtt. Kiváncsiak Vagyunk rá, hogy az egyházi lap cikkére lesz-e egy kis helyreigazítása Sipos esperesnek és lesz-e egy kis mondanivalója az országgyűlési képviselő gondnoknak? Nekünk mindenesetre lesz!
