Szatmár és Bereg, 1929 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1929-04-07 / 14. szám
2-ik oldal. gg&iniám ÉS BÉKE« ________________________1929. április 7-én. Á tarpsi református egyház műkedvelő előadása. Örömünkre szolgál, hogy ismét irodalmi jelentőségű eseményről számolhatunk be, melyet a tarpai egyház rendezett. Tarpa a megszállás folytán elvesztette összeköttetéseit a kultur központokkal s most annak a néhány lelkes embernek, akik a község fejlődésén és előmenetelén dolgoznak, belülről kell kiépíteni a kultúra pilléreit. Most a reí. egyház lépett sorompóba, hogy húsvéti báljával ne csak a táncolni szerető fiatalságnak szerezzen örömöt, hanem az est maradandó jelentőségét kiválóan sikerült mökedvelő előadásával biztosítsa. Négy egy fel- vonásos vígjáték került előadásra, melyek körül az első: „Vélemény dógába“, A körmönfont paraszt furfangot elevenítette meg előttünk a szerző e darabban, aki .még a csavaros eszü fiskálist is lefőzi. A szereplők : Esze Gyula e mint fiskális és Kovács Károly mint körmönfont paraszt oly hűséggel elevenítették meg előttünk a jelenetet, hogy csak dicséret és elismerés hangján szólhatunk róluk. „Táncos Feri fogsága“ a második darab, a magyar cigány mindenféle hájjal megkent huncutságát eleveníti meg. A főszereplő Szász Elek úgy maszkirozásával, mint nagyszerűen átérzett előadásával arról tett bizonyságot, hogy a magyar kitűnő anyag, ha megfelelő formáló kezébe kerül. Feladatát bravúrosan oldotta meg és jeleneteit hangos taps és vidámság kisérte. Táncos Feri Oroszországból hozott asszonya szerepében Sipos Juszti elsőrangút produkált. A már őszbe- csavarodott, de a menyecskék bájaival szemben még mindig nem érzéketlen főbíró szerepében Balog Ferenc, az irodai hátramozditók szerepében pedig Angalét Béla és Szőke Ferenc alkottak elismerésre méltót. A veszekedős és panaszát a főbírónál kereső Mulyáknét Danes Mariska alakította dicséretre méltó sikerrel. Az est fénypontja a „Komégyiások Piripócson“ c. 1 íelvonásos vígjáték volt. Egy pesti ripacs falun nyaral hozómra. A nyaralás költségét műkedvelő előadással akarja előteremteni. Éhez azonban kevés a remény, ismerve a falu müpártolását, ezét Siker Pipi kültelki segédművésznő közreműködését kéri. Siker Pipi megjelenik a színen, megfőzi a ripacs házi gazdáját, majd féltékenységi jelenetet rögtönözve, kivasalják belőle nemcsak a nyaralási költséget, de az elutazás költségeit is. Estván gazdát Nagy Alajos, feleségét Simon Piroska, a ripacsot Kovács Lajos, Siker Pipit pedig Simon Margit ábrázolták műkedvelőket meghaladó rátermettséggel. Hogy ki volt a jobb, annak megállapításába nem merünk bele bocsátkozni, ne hogy bárki is méltatlanul sértve érezze magát ezért a pálmát oda nyújtjuk a hölgyeknek, kiknek méltó partnereik voltak a szereplő férfiak. Befejezésül a „Hipnotizmus“ c. páros jelenet került előadásra. A darab egyszerű cselekménye kedvesen elevenedett meg Esze Boriska és Csapó Béla előadásában, kik annyi bizonyságot és úri tónust vittek bele az előadásba, hogy mindnyájan igaz gyönyörűséggel hsl gattuk. Az előadásokat percekig tartó tapsviharral honorálta a nagyszámú közönség, mely egy felejthetetlen este emlékével távozott el az előadásról. Az előadást a legjobb hangulatban folyó táncmulatság követte egészen a hajnali órákig. pán egyetlen alakulat sem rendezett még ilyen nívós estét, mely a környék lakosságát is nagyszámban ide vonzotta. Az est rendezése, valamint a darabok betanítása Obis Gyula községi tanító érdeme, aki Tarpa kultur életének megteremtésében elévülhetetlen érdemeket szerzett magának. Ezzel az estével rövid két évi itt működése után a tizenkettedik kiválóan sikerült műkedvelőt rendezte. A szereplőkről fénykép felvételek készültek, melyek a Színházi Életben és a Tolnai Világ lapjában fognak megjelenni. A kifogástalan megrendezésben a presbitérium, élén Dr, Darányi Mihály lelkész és Simon György gondnokkal, a legnagyobb körültekintéssel buzgólko- dott. Eladó elköltözés miatt a mátészalkai Gosztonyi-féle szőlőben egy félhold igen jókarban levő termő szőlő borházzal 880 P-ért, hozzá való felszerelésekkel pedig 950 P. 500 P-vel átvehető, a többi törleszt - hető. Érdeklődőknek felvilágosítást ad Nagy Pál, Budapest Belügyminisztérium VII. csendőrségi osztály. 10—14 Nem csak a ref. egyház, de TarIV óta. Nem születtem rossznak, Isten látja lelkem, Nem bántottam senkit, mindenkit szerettem. S amikor az ajkam szép lány csókja érte, Az egész világot megáldottam érte . . . Nem születtem rossznak, mégis azzá lettem ... De megvert az Isten, hogy nagyon szerettem.— En már csak a lelkem temetem azóta, Amióta másé a legszebb lány csókja ........ Mátészalka. F igmond. Domnu Invacator. Irta : Páll Sándor (Nagyar). — A „Szatmár és Bereg" eredeti tárcája. — A nagy világháború rengeteg történetnek volt a szülő anyja. Minden órának, minden percnek volt története. Sok elveszett belőle, sok megmaradt, de sokat vitt sírba gazdája. A trianoni béke is sok történetet nevelt, különösen a megszállott területeken, hol a hires „hódítók“ nagy apparátussal fogtak hozzá a magyarok kipusztitásához. Tűzzel, vassal! Ahogy lehetett. Egy Hargitta alatti kis székely faluban történt az alábbi eset is. — Mikor a gyászos trianoni békét a magyarok aláírták, az oláhok igen nagy ambícióval vették kezükbe Erdély népoktatás ügyét, azaz a románositást. A magyar tanítókat elűzték, földönfutókká tették s mivel az Erdélyben képesített oláh tanítók igen magas pozíciókba cseppentek bele, hamarosan elcsendesültek az iskolák. De nem sokáig. Az illetékes tényezők egy mestervágással, valami jóféle rendelettel megengedték, hogy négyhetes tanfolyamokat rendezzenek a nagyobb városokban, ahonnat a hallgatók, mint kész tanítók kerülhettek ki. Először négy középiskola volt a megkívánt előképzettség, de mivel jelentkező nem volt, leszállították kettőre; később már az is mehetett ilyen tanfolyamra, aki négy elemit járt . . , így sok domnu invacatort „képeztek", de még mindig nem volt elég. Több volt az iskola! Erre nem számítottak a „hódítók". Különösen nem tetszett az, hogy a székely vidékeken még mindig nincsen „oláh tanító“. Ez ugyanis nagy gondot okozott az oláhoknak, mert néhány tapasztalat azt bizonyította, hogy a székely vidékekre, ha olyan tanítót küldenek, aki egy kicsit beszél magyarul, az nem, hogy megtanítsa a falu népét a „zengzetes“ oláh nyelvre, de még inkább székellyé válik és elfelejti azt a nyelvet, amellyel a birkák és havasok között olyan sokra ment . . . Az oláhok ezt is megoldották radikálisan, még pedig úgy, hogy a székely falukba olyan tanítót küldtek, aki anyanyelvén kívül más nyelvet nem beszélt, előképzettségét pedig valamelyik havasban a barmok között nyerte. Az ilyen „típus" igen sok helyen bevált. Az Urnák 1922. évét írták akkor éppen, amikor úgy rügyfaka- dás körül beállított valami Vaszilie Moldován névre hallgató domnu invacator a kis székely faluba. — Igen jó képű, ritkaszép bajuszu legény volt, a haja, mely csaknem a vállát verte, igen kellemetes faggyú és avasvaj illatokat árasztott széjjel. Az iskolát megmutatták, meg a szép lakást is, de őkegyelme csak jobban szeretett szalmán aludni s mivel az istállóban ilyen alkalmatos anyagot talált is, célszerűnek tartotta azt nem háborgatni, hanem ott helyben megvetni szalmaágyát. Domnu invacator tehát az istállóban lakott, de nem az állatokkal s csupán azért, mert nem volt. — Ez igen jól indul, — sugdosták egymásnak a gyermekes apák. No, de meges csak jobb, mint tanító neekü lennyi . . . Másnapra aztán összegyűlt a gyermek-sereg. Nagy nap volt ám! Vaszilie Moldován, mikor belépett az iskolába, a sok bámészkodó gyerek láttára azt is elfelejtette, hogy fiu-e vagy leány . . . Csak gyökeret vert a lába és bámulták egymást a sok székely-csemete meg az újdonsült tanító . . . Talán alkonyaiig is eltartott volna ez a mihaszna bámész- kodás, ha az okosabb és bátrabb fél közül egyik végét nem veti. Egy nagyobbacska fiú ugyanis megfogta a bámuló kezét s odavitte az asztalhoz, holmi siket-néma jelekkel adva tudomására, hogy az lenne az ő helye . . . Domnu invacator le is ült. De a gyerekek tudták ám a rendet. Minden kezdetkor elszokták énekelni a Himnuszt. Rá is kezdte egy legényke : „Isten áldd meg a magyart ..." A többi utána. A re- gátból importált tanító igen meg volt hatva. Még fel is állt, amikor integettek neki. Úgy állva hallgatta végig. Délig még elénekelték vagy kétszer. A tanító igen meg volt elégedve az eredménnyel . . . De könnyű is a tanítói hivatal, — gondolta magában. És igy ment ez napról-napra. Később a tanító holmi furcsa gesztusokkal, mimikával a gyerekek tudomására adta, hogy jó lenne valami más éneket is tanulni. így aztán lassacskán előkerült a „Szózat“ és „Talpra magyar . . is. A „Talpra magyarba" az újdonsült tanító is