Evangélikus Tanítóképző, Szarvas, 1933
4 gondolatok tömegét szokta hozni az igazgatónak megfontolás vagy miheztartás végett, és ilyen segítségnyújtással sokszor járult hozzá a helyzetek tisztázásához vagy a nehézségek megoldásához, tekintjük. Másrészt azonban ő azon boldog tanárok közé tartozik, akik kevésszer tapasztaltak tanítványi hálátlanságot. Növendékei mindig szerették türelmes, engedékeny jóakaratáért. Az utóbbi években már általánosan Levius papának becézték azért a kedves, aggodalmaskodó érdeklődésért, amit együttérzéssel tanúsított minden tanulói szenvedés iránt. Nyílt kérdése a pedagógiai lélektannak, hogy miért nem éltek vissza tanítványai az ő engedékeny jóindulatával. Neki engedelmeskedni és neki kedvére cselekedni épen olyan természetes és magától értetődő volt a növendékek között, mintha a legnagyobb szigort szokta volna tanúsítani velük szemben. Bizonyára nincsen egyetlen növendéke a 36 éves tanári működése alatt, aki ne emlékezne meg szeretettel és ragaszkodással róla és az ő tanári munkájáról. Pedig sokan vannak ilyenek, mert Békés vármegyében alig kerülközik olyan evangélikus község, amelyben ne működne egy vagy több Levius-tanítvány, de sok van ilyen az ország távolabbi részeiben is. Ezek mind Levíustól tanulták a zenét, a német nyelvet és a történelmet. Ha összeakad velük az ember, kifogyhatatlanok a Levius jóságát és szelídségét hirdető emlékek fölsorolásában. O igazán szeretettel és türelemmel nevelt, nagy emberismerettel, józansággal és tapintattal párosítva ezt a nem minden kézben beváló módszert. Mint ember és kartárs szintén a józanság és szeretetreméltó- ság megtestesült képviselője. Egész élete a Horatíus-féle ne quid nimis életbölcseleti alapelven épült föl. Sohasem volt embere a szélsőségeknek, mindig kerülte a helyzetek kiéleződését, mert nagy élet- és emberísmerete megmutatta neki a legtárgyilagosabb állásfoglalás útját. A korunkra jellemző ünnepélyes és szavaló hamisságot talán senkisem kisérte őszintébb megvetéssel, mint ő, a kendőzetlen igazságok híve. Alaptermészete nyilvánult meg abban is, hogy a leghatározottabban tiltakozott minden ünneplés ellen, ami nyugalomba vonulásával összefüggene. Az intézethez való megható ragaszkodását legjobban jellemzi az a kijelentése, hogy bárhová helyezzék a tanítónőképzőt Szarvasról, ő mint nyugdíjas is kénytelen volna velemenni, mert nem tudna élni a tanítónőképző nélkül. Valóban az intézet számos problémája neki ugyanannyi gondot és aggodalmat okozott, mintha ő felelt volna az intézet sorsáért. Nehéz, válságos időkben a
