Evangélikus Tanítóképző, Szarvas, 1916
42 virradjon a szabadság és béke vórva-várt napja, mely fényesen ragyogó sugaraival az oly sok szenvedésen keresztülment nemzet jövőjét beragyogja. Vitézek, hősök voltak a mi hadbanlevő tanáraink és tanítványaink is, akik egytól-egyig az intézetnek dicsőséget, örök dicseséget szereztek. Hősiességükről a háború befejeztével részletesen emlékezünk meg. A nemzet kétszeres erőmegfeszitésére volt szükség, amikor 1916. augusztus végén az utolsó, de legaljasabb ellenség: a román, orvul reánk tört. Alig szentségtelenitette meg azonban édes hazánk földjét, testvéreink kiverték, sőt egy-két hónap múlva mór fővárosuk erősségein hirdette a magyar di- csősséget, kemény harcokban megszentelt hóiomszinü lobogónk. A román betöréskor községünk helyzete is megváltozott s azóta intézetünk is közvetlenül érzi a háború eseményeit. A háromszéki székely községek menekültjeit százával, majd ezrévél fogadtuk községünkbe, kiknek testvéri elszállásolásában és ellátásában, úgy az intézet tanórai, mint növendékei, szives készséggel és hazafias köteleséggel vettek részt. Egyidejűleg a m. kir. 23. honv. gy.-ezred is Szarvasra helyeztetett ót s a kényszerítőnek mutatkozó szükség hatása alatt, úgy internátusunkat, mint tantermeinket katonai célra kívánta igénybe venni. Az önként kínálkozó okokra való te- kintnttel a parancsnokság e szándékról önként lemondott s utóbb intézetünk dísztermébe, valamint három, a bejárattól balra eső földszinti helyiségbe a lábbadozó osztag helyeztetett el. (Erre vonatkozó részletes jelentésemet az 1916. évi szeptember 28-iki bizottsági üléshez terjesztettem be) Szükségesnek taitom azonban megjegyezni, hogy a pótzászlóalj parancsnoksága mindenkoron teljes előzékenységgel volt az intézet iránt, ahol alkalom és mód kínálkozott a katonai és intézeti érdek szem előtt tartósára, mindig teljes megértésre és az ügy érdekében álló igaz ióindulatra találtunk. A lábbadozó osztag parancsnoksága és valamennyi tisztje nemcsak, hogy minden alkalmat megragadott, hogy a legénység itteni elhelyezése az intézet rendjére és tanulmányaira zavarólag ne hasson, hanem elkövetett minden tőle telhetőt, hogy ittlétüket kellemes emlékekkel tegye maradandóvá. Különösen ki kell emelnem Reitter Aladár főhadnagy készséges jóindulatát, mellyel sok fáradozás és utánjárás után,
