Evangélikus Tanítóképző, Szarvas, 1914

14 —

kás volt. A bronz-korban elterjedt halottégetés a kőkori leleteknél ritkán konstatálható, ilyen kivétel Aspe- lin R. J. finn régész észlete: „Suomalais —ugrilaisen Muinais tutkinnon alkéita. Helsingfors. 1875.“ ki a Keletitenger és az Ural-hegység közti földterületen kutatott kőkori síroknál a holtak elégetését és hamvedrekbe való helyezését állapította meg.

Eltérők a nézetek arra nézve, hogy a tetem zsugorított helyzetben való elhelyezése a kőkori ember milyen hitbeli meggyőződésért, vagy miféle reális okokon alapult? A lengyeli sirmezők leírásával kapcsolatban Wosinszky Mór hazai régészünk a magzat helyzetével magyarázza ezt. Amilyen helyzetű fekvésből került ki a magzat az anyatestből, olyan helyzetbe került a holttest a földbe. Mások ismét az alvó ember elhelyezkedését látják e fekvésmódban, úgy okoskodván, hogy a nép szerint a holtak csak alusznak. A föld kerekségén igen elterjedt babona viszont az, hogy a halott életre kélhet s az okozott söreimért esetleg bosszút állhat. Ezért a holtakat zsugorítják s igy könnyebben köthetik össze, mint ezt a mai vad népek egy része be is vallja. Az összekötözött halott aztán persze nem képes előjönni sírjából.

Igen elfogadható a kőkori emberre nézve az a praktikus feltevés, hogy a kőkori ember primitiv ásókészlete igen nagy fáradsággal tette lehetővé egy kisebb sirgödör ásását is. Igyekezett tehát a halottat oly helyzetben tenni földbe, hogy lehetőleg minél kisebb sirt kelessen ásnia. E célnak a zsugorított helyzet felelt meg. Emellett bizonyít ama körülmény is, hogy a kőkori vázak zsugorodása különböző mérvű. Ha nagyobb lett a gödör, kevésbbé, ha ellenben rövid volt, erősebben kellett behajlitani és összehúzni a végtagokat. (1. Képes tábla 1., 2., 3. ábra.)

Általában az eddigi neolit-kori zsugorított helyzetű vázak határozottan igazolják ama tényt, hogy Közép-