Evangélikus Tanítóképző, Szarvas, 1913

lékezném, hanem a nevelés, illetve ami ezzel egy- jelentésü, a szoktatás egyetlen eszközének a sugallást említeném. Ennek ellenében szinte természetes, hogy a mai scholasticus neveléstudomány, melynek a tények felületén szerteömlő szóözöne mindenre inkább való, mint tudományos nevelői okulásra, ezen óriási fontosságú nevelési tényezőt figyelembe se veszi, létezéséről tudomása sincs. Mivel pedig nem képzelhető nevelői hatás suggestio nélkül, elgondolhatjuk, mit ér az olyan tudomány, mely létezését sem ismeri azon princípiumnak, mely a körébe tartozó összes ismereteket egységes rendszerbe foglalja össze. Keresve sem találnánk az emberi tudás egész birodalmában olyan tudományt, mely a valóság és az élet concrét tényeitől, sőt a körébe vágó fölfedezések tanulságaitól oly sokáig és olyan konokul elzárkózott volt, mint a paedagogia. Számításomból persze kirekesztem a hittudományt és bölcseletet, minthogy azok sohasem törekedtek gyakorlati eredményekre s művelőik a kutató elmének inkább artistái akartak lenni, mint munkásai. Ámde a neveléstudomány a paedagogu- sokra mindig gyakorlati határozmányokat unszolt, a miknek követése árán nevelési sikereket Ígért, még sem igyekezett mai napig tudományos igazságokra, természettudományi törvényekre alapitani kutatásait. Pedig hát nem képzelhető fejlődés egy tudományban addig, mig természettudományi alapokat nem szerzett, mig megállapításait az autos epha pythagoreusi elvből vezeti le. Már pedig a neveléstudomány máig sem helyezkedett biztosabb alapokra, noha a mellette, de tudta nélkül fejlődő psychophysiologiai kutatások már több évtized óta rábukkantak az emberi lélek olyan tulajdonságára, mely idővel törvénnyé tisztázódva az összes neveléstani igazságoknak principiu-