Evangélikus Tanítóképző, Szarvas, 1909

törekvő ifjú, ki arra van teremtve, hogy az élet viharával dacoljon, az élet küzdelmeivel megvívjon ! Mért kellett meghalnod ? Mért kellett pályád kezdetén tőlünk elmaradnod ? Mért kellett itt hagynod a kedves szülőket, kiknek öröme, büszkesége s egyedüli reménysége voltál ? Miért? . . . Csak az Örökbölcsesség kútfeje tudja azt. Ha a feslő rózsabimbót letépi a fergeteg; ha a szárnyait próbálgató madárkát a vad vihar elragadja s szárnyát szegve porba sújtja; ha a biztos révből kiinduló hajóst a tengeren orkán lepi meg s hullámsírba zárja áldozatát : mindezekért kit vádolhatunk ? A végzetet, a hatalmas, a kegyetlen végzetet, ami ellen nem harcolhatunk? S kit, vagy mit vádolhatunk a te halálodért ? Senkit, semmit ... Ha csak azt a nemes, szent érzelmet nem, amely szívedet, lelkedet betöltötte s melynek felebaráti szeretet a neve. Meghaltál, mert jó szíved volt, mert lelkedben olt élt Üdvözítőnk parancsa; „Szeresd felebarátodat!“ . . . Szeretted felebarátodat. Láttad a veszélyt; láttad, mint ragadja el a halál embertársadat s te mentésére siettél, nem kérdezted, hogy kiért, miért kockáztatod életedet: romlatlan szíved, nemes ifjúi lelked csak jót akart cselekedni. Mi ösztönzött arra, hogy életed kockáztatásával siess megmentésére azoknak, kiket a halál már eljegyzett? Ezt nem a kötelesség parancsolta, hanem a szeretet, az áldozatkészség ; ez okozta halálod s a legnemesebb tett önfeláldozás lett!

És ime, most itt vagy koporsódba zárva némán, mozdulatlan. Nem vár a rögös pálya, a kétes jövő. Sírba száll veled egy törekvő ifjú pályatárs, egy szeretett gyermek, szülőidnek mindene. De csak tested megy a sírba, lelked az üdvözültek honába