Evangélikus Tanítóképző, Szarvas, 1909

7

lépett az emelvényre, hogy utoljára buzdítsa az ifjúságot. Súlyos betegen, lázasan, egy óráig tartó beszédben szólott. A szomorú vég közelségének borús sejtelme rezdült minden szavában. Olyan szive mélyéből beszélt a megindult ifjakhoz, midőn lelkűkre kötötte, hogy a szünidőt okosan használják fel, mert hiszen az élet rövid, nagyon rövid. Észrevettem, hogy e pillanatban köny homályositotta el tekintetét. Talán a csíiggedés szorongó érzete ingatta meg egy pillanatra lelkében a keresztényi béketürés sohasem szűnő reménykedését ? A szünidőben komoly javulást remélt. Nagy-Rőce hegykoronázott, regényes vidékére ment enyhülést keresni testi fájdalmára s lelki küzdelmére. A vezető rokonok, a bálványzásig szeretett jó feleség gyöngéd környezete nem egyszer vidám mosolyt is csaltak csiiggeteg arcára.

Hiába. A haldokló lángot újraéleszteni nem lehetett. A lélek erős volt, nagyon erős, de a test gyenge. 1909. aug. 19-én szenvedései véget értek. Kartársaitól, növendékeitől, jóbarátaitól távol, de szerető hozzátartozók körében fejezte be munkás, áldott tevékenységű életét. A tanítóképző, az intéző bizottság s a főgymnásium nevében helyeztem a sírjára koszorút, átadva szerető kartársai s növendékei utolsó üzenetét.

*

* *

Értékes az az élet, mely önfeláldozó lelkesedéssel s hivatásának teljes tudatával szolgál nemes célokat és kedves az az emlék, amely egy ilyen élet kialvása után reánk marad, kedves és maradandó azért, mert bár büszke gránitoszlop nem is hirdeti érdemeit, de a hálás szivekben, a nemesért, igazért, szépért hevtilő lelkekben lángoló betűkkel ragyog felejthetetlen neve, irányitó szelleme. Krecsmárik Endre.