Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1939

mindjárt hozzá: az ő szeptembere igazodik legtöbbször, a legjobban a természet szeptemberéhez. Ő talál reá leginkább a természetben kiütköző fájdalmas alapszínekben a saját lelkének színeire. Őreá nézve valóban a legnagyobb a változás: a szinte korlátlan szabadságnak tágas-térés birodalmát a munka, a kötelességek országa váltja fel, hol izzadni kell, hogy megállhasson, mintahagy verejtékeznünk is kell az iskolábalépés napjától a sírig mindannyiunknak. Ebbe a változásba, a szeptemberrel egyszerre beálló fordulatba azonban ő szokik belé a leggyorsabban, ö vonja le leghamarább annak következményeit, ő tud — változások iránt fogékony leikével — a legrövidesebben és legkönnyebben berendezkedni ahhoz, tehát ő érzi legrövidebb ideig a változás okozta rázkódásokat. Tanévnyitás, tanulás megkezdése, mindössze egynéhány nap és már teljesen otthon van a mezőn, hová nagy hirtelenséggel odacsöppent : a munka, a függés mezején. És talál nagy gyorsan új örömöket, a csak szempillantásnyi gyorsasággal elröppenő epizódnak marad számára a szeptember.

Ám rátalálnak a természet szeptemberének fájdalmas alaphangulatában a magukéra a szülők is. És az ő szeptemberi hangulatuknak tartama és mélysége elkülönbözik a tanulókétól. Őnáluk nem egynéhány napra korlátozott múló epizód a szeptember, és nem pusztán a búcsúzás, az elszakadás ideje. Az ő szemük a távolba tekint, sok esztendőkön túlfekvő messzeségbe. Kettős érzelemmel: vágyakozva és aggódva- És amint így néznek, vágyakozva látnak a távolban, a messze jövőben egy emberré ért ifjút. Egy boldog és tökéletes embert; ki megelégült önmagával, a maga sorsával, s kivel megelégültek mások. Ki képes az életnek tövisszúrásait emelt fővel viselni, ki nem vár sokat az élettől, s éppen ezért, ami jót hébe-korba kap tőle, azt kivételes, különös jótéteményként fogja fel, arra borús napjaiban felüdülni vissza-visszatér, s azok visszasugároztatásával deríti fel a komor napok borúját; ki így boldogságának önmaga a folytonos kovácsolója. Ki díszére válik kisebb- nagyobb közösségeknek; családjának, egyházának, hazájának, a társadalomnak. Ki derék ember, a szónak legmélyebb jelentésében; vallásos alapon szelíd és jó, szereti nemzetét, hazáját, szereti és szolgálja embertársait, képes önzetlenül másoknak élni, nemes és igazságos gondolkodású, örül embertársa örömének, megkönnyezi annak fájdalmát. Megbecsüli minden embertársa becsülésre méltó szándékait, a jóratörekvést; az egyszerű ember munkáját csakúgy, mint azokét, kik magas polcra ültetve töltenek be hivatást. Ki lelkesedik minden szépért, jóért, odaadással végzi el a nekirendelt feladatot, ki százszázalékos munkása a nagy emberi civilizációnak.

Ilyen tökéletes, ilyen szép és jó, ahogy a régi görögös határozták meg, ilyen kalokagatos-ember felé tekintenek szeptemberben a messze

21