Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1936

I.

Az ének és zene szerepe a nevelésben.

Az ének a zenének legtermészetesebb ősforrása, mely a hangérzéken alapszik. A hangérzék az embernek veleszületett képességei közé tartozik. Az ének az emberi érzelemnek legősibb kifejező eszköze, amit mér a legrégibb korban a legprimitívebb embernél is megtalálunk.

Az a tény, hogy a hangérzék az ember szellemi életének legkorábban jelentkező alkatrésze, megfigyelhető a pici gyermeknél. A kis gyermek sírását az édes anya hangja vagy dala könnyen megszünteti, sőt el is altatja, ellenkezőleg a durva hang vagy lárma sírásra fakasztja. A hang tehát, még mielőtt értelemről egyáltalán szó lehetne, kellemesen, illetőleg kellemetlenül hat az apró gyermekre.

Későbbi korban, amikor a gyermek értelme már fejlődöt- tebb, annak játékában az ének igen fontos szerepet játszik. A gyermekek játékaikat kis dalocskákkal szövik tele, melyek az ő jelentkező érzelmeiket fejezik ki. Valószínűleg mindnyájan emlékszünk a „Bújj, bújj zöld ág“ kezdetű énekes gyermek- játékra. A szöveg tárgyát rendszerint a mese világából veszi. Például az „Egyszer egy királyfi mit gondolt magában“ kezdetű gyermekdal. A dallam egyszerű, de mindig nemesen szép, hiszen az ártatlan gyermeklélek naiv érzelmeit, örömét vagy bánatát fejezi ki.

Nem kevésbbé érdekli a gyermeket a hangszeres zene. Az utcán elvonuló katona-zenekart rendszerint egy gyereksereg kíséri.

Az éneknek és zenének ezen fontos szerepét és szépre nevelő erejét már a görögök is felismerték és a nevelés szolgálatába állították. Pythagoras szerint a zene a leghathatósabb eszköz a szenvedélyek leküzdésére és a kedély nemesítésére. Alvás előtt énekkel enyhítették a nap fáradalmait és a reggelt

1