Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1905

— 16

tehetetlenségéről a sors hatalmaival szemben vezette Zolát a „honimé machinal“ megteremtésére. Erre vezethette a naturalisnuis benső összefüggése az exakt tudományokkal, lelki rokonsága Darwinnal és Haeckel Ernővel (Hauptmann egyik hőse — Vockerat — hivatkozik rájuk.) Ez ismeretség, e rokonság vezette őket arra, hogy az ember kettős természetét: az ember-állatot és ember-embert kettéválasszák. Ennek illusztrálására álljanak itt Brandes örök szavai: „Az a megbecsülendő e nagy idegen költőknél és íróknál, hogy leplezetlenül feltárják szemeink előtt az emberi lényt. Nem ismernek olyasmit, a mit a közönség vagy zsurnalisfától való félelemből el kellene hallgatniok, letagadniok. A vétek és bűn a szellemi élet tág mezejére enged tekintenünk, kilátás nyílik az állatias-emberire, a pusztán természetesre, a nagyon is emberire s onnan a tisztán emberire és annak nemességére. S mindezt a nagy irodalmak csodás, szabad nyelvén közük, minden kényeskedés, érzékenység nélkül.“

„Hogy megértessék az élet gazdagságát és nyomorát, szükségük van lényünk kettéválasztásának eszméjére: a tudatlan és tudatos világéra, melyet az újabb idők költői nyelvhasználata a bennünk rejlő állat és ember világával azonosított, a kényszer és szabadság világa, amint régebben mondták.“

Innen a naturaüsmus erotikus iránya, a rút egyoldalú kultusza. Ezt lobbantották szemére a régi irány hívei, ebben látták az igaz költészet pusztulását. Azt mondták: tudjuk, hogy a világ nyomora nagy, végtelen nagy, de minek hozzátok ide az „érdeknélküli tetszés“ honába? Minek e — „nyomorirodalom“? — A kik ezt vallják, azoknak bizonyos tekintetben igazuk van. Igazuk annyiban, amennyiben a rút kizárólagos kultuszát a köb tészet száműzi; igazuk van másodszor abban is, hogy