Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1886

16

Darab borda is, bár ünnepre lett volna.

A felforrott vízben jó puhára fölnek.

Bent beszéddel adnak szárnyat az időnek. Felrázzák a párnát, — benne puha káka, —

Biz annak pamlagja fűzfából van vágva.

Tesznek rá térítőt ünnepnapra szántat,

Méltó párja szegény a fűzfa divánnak :

Ócska is, hitvány is ; mégis a két Isten,

Mig Baucis asztalt tesz végigfekszik itten,

Mozog ám az aszial, kurta egyik lába,

Cseréppel hozza azt egyenes állásba.

Dörzsöl rá zöld mentát, ügy kerül föl sorra Jó Baucis anyónak befőtt őszi somja ;

Hajadon Minerva kétszínű bogyója,

Endivia, retek, sajt is egy csomóba ;

Langy hamun lágyra főtt tojás is egy-kettő ; Mindez nagy öszhangban cserépedénybe jő. Tesznek föl krátert is effajta ezüstből,

Bikkpohárt bevonva viasszal belülről.

Hogy aztán bekerült tűzhelyről az étel A tavalyi csingért más helyre tették el.

Kell a hely : csemege kerül az asztalra,

Dió, meg datolya, füge is aszalva.

Egy-egy nagy kosárban szilva, szagos alma,

S pirosló szöllő-fürt frissen leszakajtva.

Középütt lépes méz, s tetőzi be mindet Az a szives készség, jóságos tekintet.

— De ime ! mit látnak : a kráter magától Csak telik, csak telik ; bor is a javából.

E csuda látványtól szepegnek a vének ;

Buzgó fohász száll feli ajkukról az égnek. Bocsánatért esdnek, hogy illőn nem várták.

S nyomban űzni kezdik lúdjukat, a» árvát. Viskójuk őre volt, s lesz istenek étke :

Tipeg a két öreg, hogy csak utolérje.

De kisiklik folyton, végre is egyedül Isteneknél lát rést, hozzájuk menekül ;

S könyörülnek ők a szegény fáradt hídon. „Istenek vagyunk mi. ne bántsátok, — úgymond