Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1870

már be volt avatva az írás mesterségébe. Mi mind e mondáknak nem adhatunk hitelt, hanem törekszünk az irás fejlődésében bizonyos fokozatokat felismerni, melyek az irás történetét nyújtják.

Az első iráskisérlet alig lehetett egyéb, mint a számfogalomnak kifejezésére szolgáló von ás vagy rovás, gyakran csak egy pont. Az indián a hány ellenséget győzött le, annyi vonást vés be a fa kérgébe, ez az ő számvitele. A mi egyik népdalunk midőn mondja: „Rója fel a rézfokosom nyelére“ valamint nyelvünknek ezen képies kifejezései: „sok van a rováson, — vadakit megróvni“ szinte ilyen kezdetleges írásról tesznek tanúságot.

A rováshoz hasonló kezdetleges Írásjegy a csomó. A csomóval gyakran élünk még mai nap is. Soknak szokása az, hogy figyelmeztetőül csomót köt a kendőre. Egyszerű jegy ez, de gyakran fontos értelme van. Yannak népek, melyeknél a csomóból egész Írásrendszer fejlődött ki. A chinaiaknál akadtak olyan Írásra, melynél a csomó kötésének különféle módja, a csomóknak egymástóli távola, azoknak csoportosítása vagy egy mellék-zsinórral való fűzése, adta a sajátságos jegyeket, melyekkel gondolataikat kifejezték. Ezen írásnak olvasás módját nagy titokban tartották, s az apa csak halálos ágyán fedezé azt fel fia előtt. Az európai felfedezők Mexikóban és Peruban egész irodalmat találtak csomó- irásban (quippu).

Szinte az irás kezdetleges nyomait viseli magán a virágnyelv is, melyet az elmés, kép- zelemdús kelet teremtett.

A tulajdonképi betűírásnak eredete a képírás vagy képes írásra — ideographiára — vihető vissza. Az egyes tárgyak képzeteinek felébresztésére a kevésbé kifejlett lélek előtt, semmi sem oly természetes, mint azon tárgyaknak fő vonásokban rajzolt képe. Ehhez szoktak folyamodni a gyermekek, ezt használják a némák. Az eredeti tiszta képírásra szép mintákat nyújtanak az amerikai indiánok. A fák kérge, a lehánytott fák sima törzse, lapos oldalú sziklák szolgálnak alkalmas helyül, a hova az indián képírásban fölrajzolja például azt, hogy hány harczos táborozott azon a helyen, hány ellenséget öltek már le, merre fognak ezután utazni, hány napja vannak már távol hazájoktól stb. A rajzolás könnyen történik, egy köröcske jelenti az ember fejét, lefelé és oldalvást húzott két-két vonás a lábakat és kezeket, emberi test fej nélkül a megölt ellenséget. Csakhogy az indián sem nélkülözhet elvont fogalmakat, melyeknek kifejezésére jelképhez kell folyamodnia, igy jelenti a nap a világosságot, fül a hallást, szem a látást stb. Az indián képírás legszebb példányait a sírkövek nyújtják, melyekre az elhunytak származását, vitézségét, erényeit stb. szokták följegyezni.

A mexikói aztékeknél is használatban volt a képírás. Midőn a spanyolok II. Montezuma idejében Mexikóban kikötöttek, azt tapasztalták, hogy több ezer azték szarvasbőrre, selyemkendőkre s az agave növénynek finom szálcsáiból készített egy nemére a papírnak a legkülönbfélébb képecskéket raj- zolgat. Ezek képírással foglalkoztak. Történelmi műveket, vallásos és csillagászati tartalmú könyveket, törvény-gyűjteményeket, elbeszélő és oktató költeményeket sokasitottak ők. Ez írásnál nagy szerepet játszottak a innemonikus ábrák. Egy egyszerű ábra nagyon gyakran egész verssort jelentett, például: varázsdobon játszó egy emberi alak azt jelentette: „halld énekem hangját!“ vagy: egy ember szárnyakkal kezek helyett: „volna szárnyam elröpülnék.“ Már csak e mnemonikus ábrák is eléggé mutatják, hogy a pictographia az írásnak még felette fejletlen állapota; itt még egyátalában a legnagyobb határozatlanság uralkodik, azt sem tudjuk a kép jelen, elmúlt vagy óhajtott tárgyat ábrázol-e ?

Az írást fejlődésében egy lépéssel tovább vitték a chin a iák. Ok eleinte a tárgy megjelölésére a képet használták, később azonban a kép egészen elmosódott s tisztán Írásjegy lett belőle. Csak hogy ezzel az irás és olvasás mesterségét semmivel sem könnyítették, mert nálok minden fogalomnak külön-külön jegye van, s igy a hány a fogalom annyi a betii. A ki tehát az ő abéczéjüket megakarja tanulni 25000 betűt kell megismernie, a mi felette fárasztó mechanikus munka. S ha ennek ellenében tekintetbe vészük azt, hogy a chinai nyelvnek csak 450 önálló szava van, s ezeknek összetételeiből kell megalkotnia az egész nyelvet, valóban meglepő ellentétre akadunk. Ilyen szószegénység mellett nem csoda, ha egy-egy szó gyakran ötven érteménynyel bir, s ezek igen-igen elütnek egymástól, így például ezen szónak „csen“ jelentése: madárcsevegés, felelni, czivódni, sziget, körülzárni, ló, szamár, bor stb. A szószegénység következménye a nagyon gyakori összetételek is, melyek sajátságosán vaunak alakítva, igy például: nap és hold összetétele jelenti a fényt, száj és madár madáréneket, viz