Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1863

imliol az áldozók szokottabb koszorújába a mostoha év egy eddig itt nem ismert alakot is fűzött : 532 o. é. f o rint ny i ö s z s z e g g el kezében, ugyancsak alumneumunk részére, nevében a barátságnak, mellyet ö' tanodánk egyes tényezői iránti viszonyból elég nemes volt átvinni magára az intézetre. Ezen nagylelkű férfiú, (kiről tán nem érdektelen emlitnem, hogy a római kath. vallásnak közé számítja magát,) t. Kilián György könyvárus ur Pesten. Csak ismételhetjük a főiskolai tanácstól tanodánk ez önzetlen barátjához menesztett meleg hálaszavazatot.

S még tán, a szerénységnek sértése nélkül szabad lesz kiemelnünk a tanodának egy, programmjainkban már többször nevezett; régótai nemes barátját T — nyi K — ly urat, mint ki ezidén több mint 70 forintnyi értékű adománynyal segélyzette a neki szivén fekvő ifjúság táp- dáját; kiemelnünk pedig azon megkapólag szép lelkületvonásnak fölmutatása által, mely szerint ő a sanyarúbb napokban, a város szegényebb néposztálya közt, minden nesz nélkül, szintoly czélirányos mint nagyszerű jótékonyságot űzött: melyet is következő, bizonyos ünnepélyen elszavalt, jambussorokkal, igyekvék körülirni egy VIII-a d i k osztálybeli t a n u 1 ó nk: (Álljon itt a zsenge müvecske ez időknek egy kis emléke gyanánt is.)

ív

Szarvas vidékén egy tenger borúit el:

Nem a bősége ínség tengere.

De mint vihar-vájt mélységek színére Szörnyek között szép gyöngyek is merülnek: Úgy átkos ínség kebliből is a Szörnyekkel egygyiitt számos gyöngy tünék föl. Szörnyek valának, rémjeid, Ehhalál!

Gyöngyek viszont, ah szent Testvériség!

Mentő hajókon küldött angyalid.

Hallá a nemzet a dicsők nevét,

Kik könyörültek társaik ezrein.

— Szivrészegítő illat ez a hir!

Könyvek, lapok ha kürtölik nevünk’;

Ha egy-egy ország tapsa kél szavunkra;

S vállára fölvesz ujjongó tömeg;

Ha peng erényünk a dal húrjain ;

S létünk’ síron ha túl is nyúlni sejtjük:

Hajh! ily dicsőség szédítő ital! —•

Mégis nekem kedvesb az ibolya,

Mely egy bokorban megvonulva nyit;

S részvét könyűje, mely titkon pereg,

Csöndes fohász, mely éghez fölrebeg;

Jobb kézünelyről mitse’ tud a bal ; Jellemnagyság, ki mint az égi nap,

Áldást lövell, de zajt nem üt vele:

Miben ön-lénye él, a fényt, elégli.

Szól hát dalom nem hírtől ünnepeknek,

Hanem a rejtett érdem emberének. —

Do mint lelem föl rejtekében öt ?

Felőle Múzám súg, mint hü fiának,

Nekem titokban kedves dolgokat.

Körünkben ő, ki a vész napiban Jót tön, de szép hamvát jótétinek Őrizte hírnek érintésitől.

Látott az éhtől sápasztott anyákat,

Éhtől nyöszörgői halla gyermeket.

Nem kérdi: kik, mik? Emberek. Elég! Behívta s oszta pénzt és eledelt.

S tiltá nevének ő hangoztatását;

De csöndben áldják százak Szarvason!

Majd jött a fagy: és reszkettek sokan!

S nem lelt kenyérért munkát kézműves. O int: s rakásra készültek gúnyák:

S a kézműves lelt munkát s kenyeret És a didergők jó meleg gúnyát.

S tiltá nevének ő hangoztatását;

De csöndben áldják százak Szarvason!

S mig így örült a törlőit könnyeken,

S a dermedőt hogy fölmelengeté : Szenved maga, mert, kit szeret vala,

A szívtől annyi évek óta tiltja Az érctörvénynek érckemény szava, Mint ércfal állván a két szív között.

De ki, szeretve, i s t e nmüvet üz,

Szeretetisten szeretettje az.

S az Ür akarván, ép’ e rósz napokban Széttört a törvény érc válaszfala:

S nejül vivé a lelkes férfiú A rég’ imádott hölgyet, a nemest.

Készüljetek, lesz tánc, úrnők, urak!

Fog habzani a pezsgő, s terjedez Már inycsildándó étkek illata.

Ki ismeretlen szenvedőkre úgy Pazarla : bőven költ, elképzelem,

Öröme napján önbarátira.

Dúsan megülte ő az esküvőt,

És költe bőven a rég’ várt napon; Csakhogy nem önnön termiben zajos Sürgés között, nem is vig zeneszóval;