Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1861
4 E meggyőződésemnek eleget teendő, az egyetemi félév lejártával az ott szerzett elméletnek az által óhajtottam s reméltem maradandóságot adhatni, ha a gyakorlattal határos tapasztalati tért keresem föl, nevezetesen, ha az utamban eső jelesebb intézeteket meglátogatva, azoknak kül- és belelrendezésóvel megismerkedem. Magában értendő, hogy e téren is több sikerrel járhattam volna el, ha több gyakorlati jártassággal dicseklietném, — s lehet, hogy mit jelenleg hajlandó vagyok tapasztalatim szííkköréből mint közérdekűt kiemelni, — akkor mint másodrangút hallgatással mellőztem volna. De ez épen nem riaszt vissza adandó közlésimben, — mert, minthogy ez a kezdők közös sorsa, kivételt nem tehetek, — s mert tán épen e hiányos fölfogásom által érhetem el egyik célomat, kinyervén Igazgató Ur s a tanoda körűi érdemekkel biró többi jóakaróim tanácsadását, útmutatását, mit képződésemben mindenkor legbiztosabb vezérfonálnak tekintettem. A nevelés tere azonban oly végeden, — legkathatósb eszközei — az iskolák, a kor sokszerű igényeinek megfelelendők, oly sok alakban tűnnek föl, miszerint csak úgy véltem föladatomnak megfelelhetni, ha egyelőre egy szűkebb kört választok figyelmem tárgyává. E kört legközelebbi érdekem, mit a nagytiszteletű békési esperesség kitüntető bizalma szabott volt elém, tűzte ki. Innen van, hogy az intézetgazdag Némethonban mindenekelőtt az utamban eső jelesebb tanitóképezdéket s az ezekkel összekötött népiskolákat kerestem föl, későbbre hagyván a reál és gymnásiális intézetek látogatását, mint a melyek a népiskolával együtt képezik az egyetemes nevelés leghathatósabb — habár nem kizárólagos eszközeit. Jelen közlésimben tehát kirekesztőkig csak a tanitóképezdékről, s az ezekkel ösz- szekötött elemi iskolákról szólhatok, nevezetesen a hannoveri, a wolfenbütteli és a berlini Disterwegféle intézetekről. Hannoveraba érkezve, nem sok fáradságomba került az ottani tanitóképezdét a házak tömkelegében föllelni, mert a járókelők közűi bárki is képes volt utasítani. —Fölösleges megjegyzés, — fogja tán Ön mondani. Én ebben is a hannoveri tanitóképezde egyik ajánlólevelét látom, mert, nem mutat-e az életrevalóságra, jó sikerre, — ha a nagy város zajában is hírnévre tud vergődni egy olyan intézet, mely, ha nagyszerű feladatának meg akar felelni,— csendes működésében ritkán elégítheti ki a nagyvilágnak látvány után kapkodó közönségét. — Különben tán utasítás nélkül is fölleltem volna az itteni seminárium szerény épületét, — mely a körűlte fekvő építészi remekművek között egyszerűségével ezt látszik mondani : „a ki pedig ti közietek első akar lenni, az légyen mindeneknek szolgája!“ Érdekes ez intézet története is e külsőségek mellett, mint annak bizonysága, hogy kicsiny, de isteni alapra fektetett kezdet ritkán enyészik el üdvös eredmény nélkül, sőt rendesen az isteni gondviselés együttműködése által óriássá növekszik, a mig e helyes alapon megmarad. — Itt csak futólag említhetem meg, hogy a hannoveri tanitóképezde 1751- ben vette kezdetét. Alapitója Böttcher Keresztély ottani kalmár volt, kit kora félreértett, a későbbiek rajongó szenteskedőnek bélyegeztek, s ki szerény alapítványával ez intézetben oly emléket állított magának, mely korát rég fölülmúlta s utódait szégyenlettel né- mitotta meg. Ez a jeles sorsa, ki művében dicsőül meg! Ez intézet kezdetben díjmentes szegényiskola volt, s csak a későbbi idők folytán alakúit inkább mint alakíttatott képez-
