Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1860
8 szerint mi minden magában álló, más tanintézetektől különválasztott tanító-képezdét beteges intézménynek tartunk, a mennyiben azon bizonytalanságból látszik számlázottnak, mely szerint annak létrehozói nem tudtak magukkal tisztára jőni az iránt, idomít ás (Dressur) vagy nevelés (Erziehung) legyen-e a tanító-képezdének vezér-elve (leitendes Princip). A tapasztalás mutatja, hogy lehet a nevendéket mindennemű ismeretekkel ellátni, mindenféle gyakorlottságokra idomítani, a nélkül, hogy a művelődés azon fokára jutna föl, mely az embernek, mint szabad lénynek rendeltetése. Tudjuk, miszerint a más tanintézetektől különvált hazai képezdéinkből kikerült néptanítókról áll az, hogy „képezve vannak,“ de a*mennyiben minden ily képeztetésök jobbadán csak bizonyos előszabott tudományok megtanulásából, és oly gyakorlottságok tudásából áll, melyek nélkül a néptanító el nem lehet, az ily egyének neveltetése mindig bizo- nyos gépiességet fog elárulni. Pedig, ha valakinek, akkor a tanítónak nem szabad megelégedni, a tudomány tárgyainak puszta tudásával, hanem mind annak, a mit tanít, alapos ismeretével kell bir- nia, mit csak úgy érhet el, ha önállólag átgondolja, tanulmányozza és bensőleg sajátjává teszi tárgyát. Vannak emberek, kik ezt csak a szakbeli tudósok föladatának tartják, és épen szeretik, ha a néptanítóban minden magasbra törekvő vágy már előre el van ölve, hogy annyival vakabb eszköz gyanánt szolgáljon kezükben. Az ilyenek minden áron végkép elkíilönítendőnek tartják a ta- nító-képezdéket a gymnasiumoktól. Azonban a ki csak valaha komolyan foglalkozott életében a nevelés szent ügyével, igen jól fogja tudni azt, hogy ha nem tűzetik a legmagosabb cél a néptanító képeztetésében, (habár mindenkor el nem éretik is az) leghamarább előáll a visszafelé sülyedés hivatásában, vagy a bérenccé aljasodás, vagy ha ezek egyike sem, legalább lelketlen géppé válás hivatalos teendőiben. Ha minden ember rendeltetését abba helyezzük, tökéletesség után, hasonlatosság után Istennel, erény és boldogság után, — vagy keresztény vallás szempontjából, szeretet után Isten és felebarát iránt, az egyetemes műveltség szempontjából, öntevékenység után az igazság, erény és szeretet szolgálatában kell törekednie: azzal ki van mondva az is, hogy az ember minden cselekvésének kiindulási pontját önmagának kell fölkeresnie, ki van mondva a nevelés terén is az igazság és szabadság, az önálló és szabad elhatározás alapelve, vagy Krisztus urunk szavaival élve : „Megismeritek az igazságot, és az igazság szabadosokká tészen titeket“. Ján. 8, 32. Könnyen megfogható, hogy ily alapelvből való kiindulás nélkül az a cél, mely minden nevelendő embernek kitűzendő, nem érhető el ott, hol inkább idomíttatik, mint neveltetik a nevendék. . Soha sem tudtunk ennélfogva megbarátkozni azon elvvel, hogy gymnasiumunk 4-dik osztályából (itt mindegy, akár a zay-ugróci rendszert, akár az osztrák kormány Entwurfját vegyük) kikerülve, a nevendék már képes legyen magának életpályát választani. Es föltéve, hogy bir már némi önállósággal s tanítói pályára határozván el magát, végkép odahagyja a gymnasiumot: ki áll jót érette, hogy azután a néptanító-képezdében egészen más, a gymnasiumtól különvált téren találva magát — épen azon életkorban, hol mind a test, mind a lélek legjobb kinyilatkoztatott szándékát, és csak tetemes idő veszteségével kénytelen fölvenni tudományos haladásának fonalát ott, a hol elhagyta ? Azért véleményünk szerint, ha egészséges és nem beteges intézetet akarunk állítani, ha egyházaink szükségén gyökeresen akarunk segíteni, és nemcsak tapasz által palliativ betakarást nyújtani híveinknek, ha végre meg akarunk felelni a nevelés igényelte szabad fejlődésnek : nekünk a tanító-képezdét nem szabad tökéletesen elválasztanunk a már fönálló gymnasiumunktól, hanem úgy kell a képezdét a gymnasiumba belé oltani, mint egy oltványos ágat ugyanazon alaptörzsre, melyből a tudományos életnek egyéb pályái is, mint ugyan annyi külön ágak fakadnak.
