Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1857
8 tatja: kérj-an-ak.) A’ k előtt itt mutatkozó szeinélynévmásoknak mö, tő, ön; — finnben megfelel:ma szä, hän. Az i-féle birtoki többesről inkább helyén lesz birragaink sorában szólani. 3. Névszóinkhoz kétféle birrag illesztetik. Egyik féle az I. II. és III. személy rag, u. m. -m,-d, és i, vagy ja (ja) vagy ä (a), mely a’ birtoknévhez, a genitivnak vonzottjához, nem a’ genitivhoz vagy bi- rónévhez függed, pl. részem, részed, részi (=részü.) Másikféle a’ tárgybirrag vagy tulajdon mutató: é (császáré, istené,) mely mindenféle birtoknév egyetemes helyettesítője és a’ biró (genitiv) névhez tugged. Az elsőbbek, a’ személyragok, a nyelvtani személyeket képviselve, két főnevet, bíróét és birtokét, viszonyitnak egymással. „Festő ecsetje“, itt „festő“ birónév, „ecset“ birtok, „ja“ III. személyrag. Ek- kint a’ személyrag nem a’ bíróhoz, hanem a’ birtokhoz függedve, evvel egy szerves szóegészet alkot, melyben részint biró részint birtok rejlik momentumul, és mely e’ dualismus folytán hol a’ birtokot többe- síti („tolláim“,) hol a’ bírót vagy személyt többesíti („toliunk“,) hol mindkettőt (tollaink,) hol egyiket sem (toliam.) Szóljunk tehát az egyes személyragok, végre a birtoktöbbes, végre a combinál! (birtokszemély) többes eredetéről. Az egyes I. és II. személyrag m, d (kezem, kezed) eredete eléggé meg van fejtve, ha ezeket Hunfalvy Pállal*) én és te önálló névmásokból hangsúlyvesztés utján ragokká könnyűiteknek tekintjük, ’s én-ben eredetinek nem n hanem m betűt veszünk föl.**) Hasonlókép magyarázandó az önálló III. személynévmásból: öv—ő (elöszelleltel vő,) vagy ív (mostan tájankint ü) könyültnek a III. személyrag, és pedig rövid ö-re, elöszellettel vö-re, vagy i-re előszellettel vi-re: mikből a’ mostani ä, ja (alhanguan: a’, ja) keletkezének, ä megfelelvén a régi ö és i ragoknak (lelki — lelkö — lelke;) ja megfelelvén az elöszelletes régibb vö — vi alakoknak, (ildetvi = üldetje.) Hogy ösönte öv helyettiv, vagy legalább iv is mondatott: bizonyítja a „halotti beszéd,“ hol olvasható „hogy isten iv vimádságok miá bolcsássa öv (üv) bűnét.“ A’ halotti beszédben és könyörgésben „ő“ összesen 13-szor fordulván elő, 10-szer igy van Írva w (=öv vagy üv) egyszer igy: uv; egyszer igy: w; végre egyszer: ív.Sha ez utóbbitollbotlás,nem volna-e ugyan annak tekintendő „ísem“ mi most „ősem“? továbbá „közik-- mi most közök vagy közük? Sőt csak igy ha ő helyett eredetileg í-t vagy i-t is dívott- nak veszünk föl, így érthető, mért van a’ III. személyrag ugyanazon nyelvemlékben i-vel Írva e’ szókban: lilki (a’ régi bibliaforditók szerint: lölkö) ildetvi, intetvi; közi-k; csak igy érthető, mért íratott szinte jelen századig annyi fenhangu név a’ III. személyraggal ekkép: rendi, szeszi, szeri-(vel) stb; és mért ejtet— nek effélék sok táján a’ néptőlmaiglan úgy, mért most is nek i és neki k, nem : nek-e és nekök ; csak igy érthető, mért hogy tájankint nem ő hanem ü mondatik; mert hiszen ha hiv = hü, ha miv = mü; ha miv tiv (nos vos „hal. besz.“) = tü mü (erdélyien;) stb. akkor iv — ü (többesben ük — dunántűlian;) mikint * 1 2 3 4 5 *) Lásd: Magy. Nyelvész. I. évf. „a helyesírásról.“ „Én“ eredeti betűjéül nx-t gondolnunk, következő okaink vannak : 1) Első személy hangilag eredetikép annyi volt, mint a’ szólónak önmutása eszközölve a- hangnak a’ száj- űrben zűgása ’s az ajkaknak bekonyitott csukódása által, mi legalkalmasban m-féle mozdulat, minden esetre ajakbetü használatával sikerül. 2) m nem csak minden névbirragi egyes I. személyben, hanem e' régies alakú többesekben is „vagymok, vi- mádjamok, uromk, — mutatkozik, holott ez utóbbiban torokbetü jötte miatt alig vala ejthető. 3) Az engem accusativ egy torokbetü befurakoztát árulja el valószínű okául a’ nominativ (én) n betűjének. 4) Én többessé mi, mink. 5) A’ finnben én = minü és me; mi = me; ’s az igék többes I személyében szinte m mutatkozik.
