Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1857

17

magyar szók legtöbbjeivel találkozik abban, hogy t jellegzi őket: táv, tév, lova, túl, tág, tér, te, stb; (az idötávjelentök, t. i. igei múltjaink is t-vel képezvék.)

Ha, ról és nál, mint személyragozásukból (rám, rólam, nálam) is látható, eredetben kétségtelenül alhanguak. Tekintve, hogy e’gyök rovmég Molnár Albertnál és Pázmánynál rav-kint hangzott e’ szóban „ravó“ (most: rovó, rónok;) és tekintve, hogy ra és rav közt hangzatra szinte azonosság, jelentésre nézve pedig ama viszony látszik némileg körülírva ily kifejezésben: „fölróni valamire valamit talán rav (=rov) e’ rag gyöke. Ra külhová casus lévén, a1 vele épen cllenirányos mozgást jelelő küihonnélcnsus ról, alkalmasint r a vagy rav-ból lön a' régi honnétviszonyraggal t. i. ol öl—lel alakítva igy: ravul, vagy ravol. Ugyané’ raggal náv-ból képzettnek mondja Hunfalvy a’ nál-t (többször idézett folyóiratában: ,,a’ helyesírásról“ szóltában.)

A’ kint vagy ként ragra nézve, Hunfalvy Pál a’ szürjanböl ’s egy magyar nyelvemlékből kiderítő, miszerint az eredetileg alkalmasint kéd.

Ért, a’ halotti beszédben úgy mint ma, e’ rövidebb ’s a’ terjedtebb érett alakban fordái elő. Okot, eredetet határozván, ér névből származtatnám. Ér az, miből és min át valami folyik, tovaszármazik, ered; — e’ szerint: érettjére n, ér ént, tehát jelentvényére nézve = okon, oknál fogva, folytán.

lg, régebben eg — ég (mais tájilag: mindég;) a’ jelölt viszonyra nézve egy, hangra nézve közel egy lévén a’ török deg-gel; ezzel — mint már Hunfalvy is figyeltetett — azonosnak tartható. így aztán alkalmasint meg van fejtve, mért nem: ezig, azig, melyig, hanem eddig, addig, meddig? (t. i. dig fölvételével ezek a’ következőkből hasonulhattak kettes d-jüekké: ezdig, azdig, melydig.)

Hoz (közelítő) mind eredeti alhangjánál (hozzám, hozzád, stb.) mind a’ hoz igével mutatkozó hangi és viszonyjelentési azonosságánál fogva, a’ hoz gyökü szócsaládból látszik kikerültnek. Teljesb alakja azonban hozva lehetett: mit fölvéve világos, mért nem igy személyragoztalik „hozám, hozád, hozó, hozótok stb“ hanem mindig igy: hozzám, hozzád, hozzája, stb; — mert „hozva“ személyragozva lészen: hozván!, liozvád, hozvája stb. mikből aztán v-nek z-véí hasonultával kelle lenni a’ mostani két z-vel hangzó h o z z á m-nak.

Ennyit látszék időszerűnek ez úttal, illőnek e’ helyen, és lehetőnek magyar nyelvészeink búvár- latinak eddigi eredvényei mellett, névalaktanunk világositására adalékul öszszeállitnom. Összefüggés révén kellene ugyan valamit a’ viszonyszókról is, mint a’ viszonyragozás kiegészítőiről, segédeiről emlitnem; félek azomban, hogy keveseket érdekelhető értekezésem terjedelme máris túlment a’ programmi szokás kiszabta határokon. *)

Tata; István.

*) Nem tartozván hiúságomhoz, tévnézet mellett, ha azt közzé tenni találtam, csak hallgatással is megmaradást mutatni, sőt valóbbnak, jobbnak szívesen hódolván: a’ latin perfectumról tavai közzé tett gyümölcsléién értekezésemre nézve kijelentem, miszerint azon állításomat, mintha a’ latin perf. kettözetlen alakjai közül a’ vi, ui és csupasz i idomok a’ si-nek utóbbi alakulványai és névszerint s-nek v-vé válásából magyarázhatók volnának, további vizsgálatim nyomán csakhamar tarthatlannak ismerém föl; és a’ téveteg gyalog ösvényről viszszatérve a’ mesterek által mérkövezett országúira, látom és nem kétlem, hogy valamint si a’ sum létigének alalutmánya; úgy vi és ui fiúból lettek, az clö- tagnyujté kettözetlen perfectumok pedig legvalószínűbben vesztett hajdani kettözetüket pótolják a’ nyújtott szótagban.

\ ' ' ................................J 1 ,r " *’ • ■ . ti i. >. i ; i