Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1857

14

A’ da ti vot (näk) melyet Fogarasy szinte találólag nevez részesnek, t. i. a’ hatásban érdeklettnek, — annyiban nevezném irányzónak, mennyiben näk mindig azon közvetett tárgyhoz fugged, melyre a’ hatás irányzódik, vonatkozik. Azért Zumt helyesen jellemzi igy: „Casus der Beziehung, des entfernteren Objects, mit Rücksicht auf welches das Subject handelt.“ E’ viszonyt egész tisztaságában ily magyar mondatok láttatják: égnek néz; az erdőnek tart; falnak fordul; romlásnak indul; neki vág; valakinek ir — szól st.

A’ dativ épen annyiban illik magyarban genitivhelyettesnek, vagyis a’ birragjelölte birvi- szony segédének, mennyiben n ä k-rag azon érdeklett lényt jelöli, melyre a’ bírás tartozik, vonatkozik, irányzódi k.

Yá — vé (Kreszneritsnél transformativus) váÍviszonynak, vagy változtatónak annyiban mondható, mennyiben azon névfogalmat jelöli, mely jelenben csak „kell“-képen van, melylyé valami jövőben válandó.

Ok- vagy eredetviszony (ért) azt jelöli, honnét valami eredett; vagy mi egy a’ mondatban előforduló valóra — jelenre nézve csak volt, múlt.

Ul ü 1 mindig azon miséget, minőséget vagy állapotot határozza, melyben valami bizonyos időben — tényleg, jelenleg létezik vagy létezőnek te kin te ti k, gondo 11 a tik. Pl. „Gyermeke k ül mentek el, férfiakul térnek meg,“ (az az: férfi, gyermek miségében, minőségében.) „Vitéz ü 1 küzdenek,“ (az az: mint vitézek, vitéznek minőségében, vitéznek mivoltában, a’ vitézség fogalmát kifejezően.)

Nál, nél mellékleti casus épen annyiban vonzatik hasonlító foktól is, mennyiben az összehasonlításhoz lényegileg két tárgynak gondolatbeli egymásmellététele kívántatik. (Pl. A’ rózsa szebb a’ liliomnál, az az: liliom mellett állva, gondolva, összemérés végeit melléje téve.)

Viszonyragaink történeti ere de tét illetőleg, kétségtelen, miszerint azok oly egykori szókból (nevekből, igenevekből) könnyűitek hangilag és üresültek jelentvényileg jelen függedéki állapotukra, melyek elébbi önálló jelentvényünknél fogva e’ vagy ama viszony kifejezésére alkalmasoknak éreztetvén, mindenféle nevekkel összetétettek vala.

E’ részben casusragaink kétfélékre oszlanak, t. i. olyakra, melyek már elmosódásban az indeuró- paiakhoz hasonlitnak; ’s olyakra, melyek nem szók ugyan már, de teljesb alakjuknál fogva a’ szócsaládot, melyhez valaha tartoztak, gyanittatják. Szólunk e’ szerint kétféle korbeli casusokról: ókról és ifjabbakról.

I. ü casusragaink. Ezek alatt azokat értem,

1. melyek annyira hanglomvesztesek és közvetített idomúak, hogy hajdani szóalakjukat vagy a’ nyelvcsaládban alkalmasint élő gyöküket alig sejtetik;

2. melyeknek épen ezért eredeti al vagy fenhangusága is alig határozható meg;

3. melyek személyragozva vagyis névinásviszonyok elöragául (mint: nekem, neked st.) nem használtatnak ;

4. melyek az ifjabb casusok alakításában már viszonyragokul szerepeltek, mikép ez az ifjakbak szételemzéséböl kiviláglik;

5. melyek végre mindenféle magyar pártikuláknak (minők; föl, kül, hol, össze, közt, alá st.) mindannyi megcsontosult, elavult casusoknak végzetiben, mint életvesztett viszonyragi maradványok rejlenek.

Ily ó viszonyragaink a’ következők:

1. a’ tárgyviszonyi t , vagy tán teljesben at, at, mennyiben minden k többesrag és minden I. és II. személyrag után akkint függed (pl. késeket, örömöket; állatokat, ollókat; késüket; erőmet, kardodat: mely at-et hangzás azonban „isemököt“ után Ítélve szinte nem mondható őseredetinek.*) Váljon a’rag nem oly rokon e eredetre is mint tárgyviszonyi értelmére nézve az átható igék ’s ily igenevek, minő: élet, indulat— at et képzőjével ?

2. Ul, ül. Ez mint alább meg fogom mutatni, már alkalmasint bői, tő 1, ról, nál—ifjabb casus*) T. i. a' halotti beszédben a e’ hangzója e’ ragnak homályosban szólt.