Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1855
5 tudatlan ember minduntalan bottik, s a ki botlik, az nevetségessé válik, vagy a sajnálkozás tárgyává, a mivolt pedig hogy (in nevetni is akarnék, nem lehet nevetséges. Ha iniveltség tudomány: úgy a féld szegénye abból megint csak ki van rekesztve. — Tudomány?? KI ne komorkodjék ö; — nézzük illegjél a dolgot. — A tudomány valami végnélküli, kiaknászhatlan, — szentség, melyben az igaz ember mennél tovább jutott, annál tovább, annál beljebb kívánkozik; és csillagot érve is még csak zsámolyánál érzi magát az Istennek; — feljebb s feljebb sovárogtában keble epedé hevét gyakran sejditéssel oltja, sejditéssel mely egy uj világ hajnalpírjáúl szolgál, csak pöfFedt képzelösködü hiszi, hogy ember a gáton, mihelyt a szellemnek szegélyét érintette, pedig ily áltudósokkal hemzseg a tudós világ. A valódikig avatott ki nem elégülten tovább és többet kutat. — — Némely ember roppant tudományosság hírében s hiszemében él. — Lépjünk be házába: kínozza nejét, elhanyagolja gyermekeit, éhezni hagyja szegény anyját, nem gondol árva testvéreivel, szégvenli apját, mivel durva öltözet takarja ennek görnyedt testét, elárulja barátit, vermet ás szomszédjának; igy tehát a tudomány nem azonos a iniveltséggel. De menjünk tovább; a tudomány legnagyobb tisztelete melleit meg kell vallani: nem mindég tudomány az, mi ezen név alatt nyujtatik. Lehet azt lakomával összehasonlítm, melyben természetes ételek helyett, mindenféle öszvekolyvasztatik, s mihez jó erős alkat s idegzet kell, ha bele nem akarsz betegedni. — Mi vélik a tudományokat a keletiek s a nyu- gottiak, de mily különböző eredménnyel? — Van keleten egy nép, hol a tudományos ember európai fogalmaink ellenére felfelé nemesíti a szüleit és sok kitüntetésben részesül; s habár szemtanuk alapos kutatásai szétoszlattak sok baliléletet a kelet népeire nézve, s nem lehet többé védeni az állítást, hogy minden tudományok daczára olt vannak, hol századokkal ez előtt voltak, még is áll, hogy az emberiség miveltségét tekintve, nem irányadók, s gúnynévvé vált közöttünk a Chinai. Végtére a tudomány sok lemondást követel tőlünk, s oly életre szorít, mely nem természetszerű, mely természetelleni; nézzük tehát váljon nem találtuk e a miveltség fogalmát; s ámbár korunk prédikálja, hogy a természeti állapotból ki kell lépni, s a mivolt világ azon is van. ez ugyan is, mint ezt egynéhány tizeddel ezelőtt nagy zajjal hirdették, talán a természetsz erőség a természetesség. De a természet embere furulyázik és dudál, s még is szebbnek találjuk a fuvolaszólást a fűzfa síp hangjánál, s lelánczol- tan bámuljuk — a templom falait rezgető — orgona szavat; természetes a troglodyta barlangja, a pásztor hegyi kunyhója, a halász náddal fedett buvó-helye, s még is mogille- tödve állunk meg a gólhcsucsű münster előtt, s oly épületek mellett, melyek oszlopai ünnepélyes zeneliangkint mi emelkedésében mintegy leköttetelt, letartóztatott ékesen nyomóinak fel ég felé, mintegy dicsérve alkotójukat. A követelt természetesség megé rejti sok ember lelke fásultságát, mosdatlanságát, renyhőségét, gyarlóságát, s ha egyebet nem tud maga szépítésére mondani, arról mi neincsb állítja, hogy ez nem természetes, s hiszi hogy vajmi nagyot mondott. Nincs időnk itt a természet fogalmát fejtegetni keveset említünk, hogy lássuk aztán mit lehessen a természetesség alatt érteni. A természet nagy sírásó; nemzedéket temet nemzedék után, s ha minden gyermek a maga szülei, rokonai, vérei sírját megóvta volna, sír lenne az egész föld színe, — természetes hogy mindenki meghaljon. — Hídhoz jövünk a város végén, látunk embertömeget, sírást hallunk; — mit jelent az? Ifjú hozatott ki a folyóból — — hasztalan minden
