Állami Gimnázium, Szamosújvár, 1912

Zsigmond magyar király korától kezdve választott püspök a rendes neve mindazoknak a főpapoknak, a kiket a király mint a magyar katholikus egyház legfőbb kegyura kinevezett ugyan, de a római szentszék meg nem erősített. A tizenhetedik században, a protestáns erdélyi fejedelmek uralma alatt Erdélynek is voltak ily választott főpásztorai. Attól a pillanattól kezdve ugyanis, hogy a kolozsvári 1601 januárius havában tartott országgyűlés Naprági Demeter erdélyi püspököt száműzte, az erdélyi püspökséget eltörölte s birtokait lefoglalta, Erdély főpásztori széke csak czimében élt. A magyar királyok neveztek ugyan ki továbbra is az elszakadt s önálló fejedelmek alatt álló Erdély részére püspököket, de e czím viselői semminemű főpásztori jogot nem gyakorolhattak, sőt — egynek kivételével — egyházmegyéjüket még csak nem is látták. E visszás helyzet részint abban leli magyarázatát, hogy Erdély protestáns fejedelmei ellene voltak az erdélyi püspökség új életre keltésének, részint pedig abban, hogy Róma azzal az indokolással, hogy a jogara alá nem tartozó Erdély részére a magyar király püspököt ki sem nevezhet, a kinevezettektől a megerősítést, melynek kieszközlése nélkül pedig a kánoni törvények szigorú rendelkezése szerint joghatóság nem gyakorolható, kereken megtagadta. E merev álláspont elfoglalásában különben a szentszéket az a bölcs előrelátás is vezette, hogy a kinevezett püspököknek főpapi rangjukhoz illő megélhetését, mivel az egykor dús jövedelmet hajtó erdélyi püspöki birtokok eredeti rendeltetésük czéljától elvonatván világi kézre kerültek, biztosítva nem látta.

A jelen sorok czélja Erdély e választott püspökeinek rövid életrajzát és működését az eddig róluk megjelent téves adatok kiküszöbölése mellett levéltári kutatások alapján kellő világításban bemutatni, mint oly férfiakét, a kik nemcsak nevükkel az erdélyi püspökök díszes sorozatában majdnem az egész tizenhetedik századot