Örmény Katolikus Gimnázium, Szamosújvár, 1885
9 haladtunk czélunk felé. Éjjeli utunkon azonban nem talál- kozánk élő lénynyel, eltekintve azon kis bogarászó varas békától, melyet lépteink felzavartak az országút kavicsos göröngyei közül. Kár volt szegényt megboszantani a fáklya füstjével! Utunknak mindég csak legközelebbi része lévén megvilágítva, természetesen nem vehettük ki mennyit gyalogoltunk már s még mennyire vagyunk czélunktól. Egyik-másik már-már türelmetlenül kérdezgető: „messze van-e még a város?“ — Nincs messze! Halljátok előttünk a Sebes-Körös zúgását? Ha átkelünk a hídon, ott érjük mindjárt a várost is. Éjfél tájt érkeztünk be Élesdre. Közületek csak egyik ivott egy pohárka tejet s aztán — a mire nem is számítottunk *) — szép, tiszta ágyneművel takart mátráczok és díván párnákból készített pompás ágyakon kereshettünk megnyugvást és uj erőt a jövő nap fáradalmaihoz. Hát ez a lefekvés jut-e eszetekbe? — Hogyne! Hiszen kirándulásunk legvigabban eltöltött része az estvéli dévaj- kodással fűszerezett lefekvési idő volt. Mindeniknek jó ágya volt; egyik másiknak természetesen mégis kényelmesebb. Némelyiknek bizony paplan helyett bekellett érnie egy téli kabát vagy ágy takaróval. Egyik puhább párnán nyugodhatott, mint a másik. Ebből aztán lett hadd el hadd! Nem csúnya irigység, —nem! Ifjú lelhetek vidám hangulatából eredt az a kedélyes, mulatságos huza-vöna, melyet játszi enyelgéssel ki-ki elkövetett volna a maga nyughelye érdekében. A paplan tulajdonosa ugyancsak bele kellett, hogy burkolózzék drága takarójába, mig a másiknak kéz zel, lábbal és fejjel kellett erősen tartani puha vánkosát. Biz azt lehúzták és kikapták alóla a fürgébb életre való pajtások. Jó izüen nevettem veletek együtt a lefekvésnek ezt a kedélyes előzményeit s aztán ■— hálás szívvel gondoltam az Ég-urára, ki nagy útunkra elküldte velünk őriző angyalát. l) Élesdeu 2 szobát szalmával beterítve rendeltem volt meg számunkra.
