Szamos, 1915. április (47. évfolyam, 86-115. szám)
1915-04-11 / 96. szám
2. oldal SZAMOS (1915 április 11. 96. szám) LEGÚJABB. Djai eredoiénges támadások az északi harctéren. Budapest, április 10. (A miniszterelnökség sajtóosztályából.) Hőíer altábornagy hivatalosan jelenti: Az Erdős-Kárpátokban tegnap az uzsoki szorostól keletre fekvő terepszakaszokban is heves harcok támadtak. A német csapatok Tuchol- kától északra elfoglaltak egy magaslati állást, amelyért február ötödiké óta sok harc folyt és amelyet az oroszok makacsul védtek. E támadás alkalmával egy ezredest és több mint egyezer főnyi legénységet fogtunk és az oroszoktól tizenöt géppuskát zsákmányoltunk. Egyidejűleg az Opor völgyében és a Stryj forrás vidékén az ellenség heves támadásai megtörtek a mi hadállásainkon és a német hadállásokon, miközben az ellenség súlyos veszteségeket szenvedett. A tegnapi nap összesen kétezer- egyszázötven foglyot eredményezett. Különa helyzet változatlan. Nagg csata a bukovinai határszélen. Becs, április 10. [M. T. I.] A „Neue Freie Presse“ jelenti a bukovinai harctérről: Az oroszok harmadikán két lovas divisióval Chotinból ellenünk indultak. Közvetlenül a határszélen nagy csata fejlődött ki. Az ütközetben győztünk: 1100 foglyot és 2 ágyút zsákmányoltunk. Negyedikén az oroszok Zaleszcikitől keletre megkísérelték frontunk áttörését. A Dnyeszteren át is jutottak, azonban Fogarassy Juliska. Irta: Dénes Sándor. A parknak is beillő nagy kertnek tavaszra éledező zöldelésében, korán virágzó jácintusok tarka szinvegyülékében, ahol rügyeket hajtó bokrokat szinte lélekzeni láttunk, a porondszőnyegre tűző napsugártól csillogó kvarcz-splitterek ragyogásában, az élet kellős közepén egy csúnya, zavaró színfolt: komor katafalk feketéllik. Rajta ezüstszínű koporsó, mint fényét vesztett tükör: pompázó virágok nézegetik magukat benne. A koporsóban az Életet viszik örök nyugalomra. A gyásztartásra eljött minden megnyilvánitásával az Élet is Juliska temetésére eljött a Nap, eljött a Virág, ott voltak a Színek, megjelent egész kíséretével a Tavasz. Élni való márciusi nap volt a temetés napja, mégis aki legjobban tudta volna élvezni ezt a napot, aki örülni tudott volna a napfény ragyogásának, virág illatának, tavasz színeinek, annak jóságos szemeit már lefogta a nagy, hideg, csontból való kéz. Hosszú volt a betegsége és kínos. Nem könnyen engedte oda egyetlen kincsét, egyet- lén örömét, gyönyörűségét: az életet. Ragaszkodott hozzá. Nem azt az életet szerette, amit más fiatal leány. Nem azért az életért rajongott, amelyben divatos ruhák, pompázó kalapok, visszavertük őket. Ez alkalommal 1400 foglyot és 7 gépfegyvert zsákmányoltunk. Merényletet terveztek Poincare ellen. Genf, ápr. 10 (M. T. I.) A legközelebb 12 orosz anarchistát haditörvényszék elé állítanak. Az anarchisták azzal vannak vádolva, hogy merényletet terveztek Poincare ellen akkor, mikor az orosz- országi útjáról visszatért. Szolgabiró a fronton. — A Szamos eredeti tudósítása. — Ha még olyan ártatlan és szomorúan végződött dologról van is szó, de gyűlöletesen hangzó „protekció“ szerepel a dologban, ezért nem kaptam felhatalmazást arra, hogy neveket is közöljek. Külömben is a nevek egyáltalában nem fontosak. Maga az eset egyike azoknak a mindennapos tragédiáknak, amelyek minduntalan előfordulnak a harctéren. A szolgabiró, aki annak idején póttartalékosként szolgált, mert családfenntartó volt, a mozgósításkor mint közlegény vonult be ezredéhez. Mint volt póttartalékos, nem is tudott katonai rangjában előrehaladni és mint közbaka szolgált a fronton hűségesen nyolc hosszú hónapon keresztül. Sohasem kérte, hogy tegyenek vele kivételt, maródit nem jelentett soha, ment járőrbe, ha küldték, ütközetekben vett részt és ha a káplár ur kitüntette megszólításával, olyan stramm hap- tákba vágta magát, mint otthon a főispán előtt. A nyolcadik hónapban uj doktor jött a csapathoz, régi ösmerőse a szolgabirónak. A doktor segíteni akart rajta és — bár a szolgabirónak nem volt semmi baja és a háborús strappákat is bírta — úgy találta, hogy nyolc hónapi szakadatlan szolgálat a fronton megérdemel egy kis nyugalmat: kivette a szolgabirót a csapattól és beosztotta a konyhába. Két-három napig rond volt, senki sem törődött a változással. Harmadnapra azonban rettenetes hamükedvelői előadások, szenzációs premierek vannak. Az ő korán megnyugodott müvészlelke jobban örült az ibolya kék színének, mint a fénylő selyemnek, a nap ragyogása, hó fehérlése több volt neki, mint a divatárusnök minden kirakata, daloló madár volt az ö jótékony műkedvelője, szenzációs premiérnek a Seszu erdőinek tavaszi éledését tartotta. A világ legegyszerűbb, legbűbájosabb — és legjobb — lelke volt, aki egy önkezével vászonra vetett képért, 'egy színes tájékért ujjongani tudott, aki, ha felkinlódtunk a Petróza háromórás meredekén és az Avasból átnéztünk Bánya felé, ahol ezüstös fénnyel ragyogott a kanyargó Szamos, jobban tudott örülni, mintha a Rivéria drága strandján sétálhatott volna. Az ő hűséges udvarlója a természet volt és az ecset. És Juliska szerelmes volt udvarlóiba. Udvarlóinál jobban már csak azt a két drága jó embert szerette, akik az ő kedvéért, az ő müvészlelkének olthatatlan vágyáért le tudtak mondani arról, hogy imádott leányukat egy évig maguk körül lássák : elengedték Párisba. Az egy évi párisi tartózkodás megmutatta, hogy Fogarassy Juliska festőmüvészi képességei elsőranguak, de ez a próba az egészségébe került. És hogy mennyire rajongott a szülőiért, mennyire ragaszkodott a művészetéhez, annak és az ő áldott jó lelkének legszebb bizonyiraggal állít be a doktorhoz — aki éppen maródi vizitet tartott, — a százados. — Miféle vad embert nyomtál a konyhába ? Ki az az ember és hogyan került az oda ? Mióta az ott van, felfordult a konyhá ban minden. A szakácsot állandóan pofozza, a felszolgálóhoz hozzávagdalja az edényeket, egész nap lármázik, zsörtöl és a konyhaszemélyzet már inkább hajlandó a frontra menni, mint ennek a vadembernek a basás- kodásait tűrni. Ez az ember még ma visszamenjen a csapatához. Aki úgy tud pofozkodni annak a csapatnál a helye. A doktor bevallja bűnét és elmondja a kapitánynak a szolgabiró áthelyezésének történetét. Hogy nem kell rossz néven venni, ha ecy kicsit kiabál, basáskodik, hiszen utóvégre mégis csak szolgabiró civilben és meg kell bocsájlani, ha egy kicsit kipassziózza magát, mert nyolc hónapot állott a fronton. A kapitány, végtelenül emberséges gondolkodású, jó ember, megbékél valamelyest, de azért ragaszkodik hozzá, hogy a szolgabiró menjen vissza a csapathoz. — Szolgabiró ide, szolgabiró oda, itt katona és nem szolgabiró. Visszamegy a csapathoz. Hanem nem bánom, ne maradjon ott végleg. Holnap reggel kirukkol. Egész nap kinnt lesz, estére hazajöhet. De neki nem szabad tudni ró!a, hogy meddig tart a büntetés. A doktor tudomásul veszi a százados intézkedését és legelső dolga, hogy siet megnyugtatni a szo!gabirót: csak egy napig tart a büntetés és azután visszajön ismét mosogatni a konyhára. Reggel korán volt az indulás. A {elfelé menő csapattal ment a szolgabiró is. Dalolva, jókedvűen ment, hiszen estig tart az egész. Ha jól sikerül, még tüzbe sem kerül. Estére csakugyan hazajött a szolgabiró. Csöndben, nótaszó nélkül. Amint két baka hozta a hordágyon, elevenen lóginyázott a teste. Pedig mire lehozták, már nem volt benne élet. Fejlövést kapott. Egy napi fegyveres szolgálat helyett halál lett a büntetése. A konyha személyzete fenyőágakból koszorút font a sírjára . . . (d. s.) téka, hogf itthon nem árulta el szervezetének halálos titkát, hanem viselte addig, amig a legutálatosabb színfolt: a vérrózsa ki nem hajtott jóságos martirarcán. Akkor már hasztalan volt a magas Tátra, az anyai könnyekkel áztatott gyógyító receptek, mi, akik rajongással szerettük, tudtuk, ő maga sejtette, hogy az Élet hervadás- nak indult. És ami az ő csöndes halálában a legtragikusabb, hogy aki úgy tudott élni az életért magáért, aki úgy tudott örülni az élet raffinálatlan, egyszerű szépségeinek, éppen annak halotti ágyánál kellett elhangzania a szomorú szónak: megváltás volt a halál. Szép volt az élete, ideálisan leányos, bűbájosán szelíd. És az ő halálában nemcsak saját vesztességünket sirattuk, hogy elvesztettük, de sirattuk az ő vesztességét: elmúllott életét, amelyet oly nagyon szeretett. És amikor megmozdult az ezüstös koporsó, hogy utolsó útjára keljen, amikor füleink már hallani vélték, hogy Fogarassy Juliska fiatal teteme fölött már dübörögnek a göröngyök, akkor szerettem volna elsötétíteni a napot, eltaposni a virágokat, tövestől kitépni a zöldelő bokrokat. Minek ragyog már a nap, miért illatozik a virág, ne zöldelljenek a fák, ha meghalt Fogarassy Juliska. Az egyetlen, aki olyan nagyon tudott volna örvendezni a ragyogásnak, illatnak, színnek!
