Szamos, 1914. augusztus (46. évfolyam, 174-202. szám)

1914-08-30 / 201. szám

(1914 augusztus 30. 201. szám)

SZÁMOS

3. óidat.

Beszélgetés a sebesültekkel.

Akik visszavágynak a harctérre.

— A Szamos eredeti tudósítása. —

Szatmár, augusztus 29.

Eddig mintegy 160 sebesült érkezett Szatmárra az orosz harcztérről. A sebesülteket — mint már megírtuk — részint a vasúti internátusbán, részint pedig az apácazárda helyiségeiben felállított kórházban helyezték el.

A sebesültek között egy sincs, akinek életveszélyes lenne a sebe.

Kardvágás, lőtt seb és egynémelyiken az orosz dárdák okozta szakított seb.

A sebesültek mindnyájan jókedvüek, nincsenek elgyengülve, mindössze egy van, amelyiknek egy kevés láza van és mind — kivétel nélkül — visszavágynak a harctérre. Bámulatos, csodálatos fiuk ezek a magyar katonák ! Gyűlölik a kórházi ágyat, amelyen tétlenül kell feküdniük, a szemük harci kedvtől ragyog és mikor felmutatunk nekik egy vállszallagot, amelyet a szatmári állomáson átvonult orosz foglyoktól vettünk, fogcsikorgatva mondják:

— Eszünk mi még ilyet!

— Ebadta disznó muszkája, amelyik eladja a katonai jelvényeit, ezért még kap tőlünk, csak jussunk minél hamarább vissza.

Alkalmunk volt a sebesültek nagy részével beszélni. Sok, nagyon sok érdekes, lelkesítő dolgot mondtak el nekünk a magyar fiuk. Érdemes, hogy feljegyezzük és továbbadjuk, amit elmondtak.

*

Egy huszárkáplár, Törökbecsére való magyar fiú, akinek a jobb keze fejét lőtte át egy ellenséges golyó, a következő érdekes csatározást mesélte el:

— Czernovitztól Skáta felé mentünk egy hadtesttel. A brigád megállóit az orosz határon és mi egy századdal előre mentünk előőrsnek, hogy az ellenséget felderítsük. — Knapp kapitány vezetett bennünket. Orosz falvakon haladtunk keresztül mintegy 105 kilométernyire a határtól befelé orosz területen, bántódásunk seholsem esett. Az orosz falukban megbámultak bennünket, de sehol egy rossz szót sem hallottunk a néptől.

— Az ellenséget felfedeztük és visszavonultunk, hogy jelentést küldjünk a brigádnak. Az oroszok — egy kozák lovascsapat — szintén bocsátott ki előőrsöket, ezek is észre- vnttek bennünket, felénk jöttek, mire mi leszálltunk lovainkról és rajvonalban haladtunk feléjük puskáinkat lövésre készen tartva. Az oroszok lövés nélkül visszavonultak.

Ezután visszamentünk mi is a brigádhoz, majd a brigáddal együtt elindultunk az ellenség felé. A mi századunk, amely ösmerte az ellenség fekvését, elől ment, hogy vezesse a brigádot. Menetelésközben a brigád után jött a parancs, hogy vonuljon vissza, mert az oroszok más oldalról is felvonulnak. A brigád vissza is vonult. Mi erről nem tudtunk s abban a tudatban haladt egy század huszár tovább is az ellenség felé, hogy a brigád a hátunk mögött jön.

Éppen egy domboldalra értünk, ahonnan már megpillantottuk az ellenséges kozákokat, mikor utóiért bennünket a parancs, hogy brigádunk visszavonulván, mi is forduljunk vissza.

A kapitányunk erre azt kérdezte tőlünk :

— Fiuk, itt van az c llenség előttünk. Akartok visszavonulni ?

Azt feleltük a kapitány urnák:

— Kapitány ur kérem, mindössze négyszer annyi az ellenség, mint mi vagyunk, már csak nem megyünk visz- sza, hogy meg ne verekedjünk velük!

A kapitány ur erre mars-marsban levezetett bennünket a domboldalról 100 méternyire az ellenséggel szemben egy lapályra, ahol a lovaink takarásban lehettek. Leszálltunk a lóról. 160 lóval 40 embert ott hagytunk, hogy a lovainkat biztonságos helyre vigyék, kardunkat letettük és a ' kapitányunk előre lépve, revolveréből megkezdte a tüzelést a kozákok felé. Azok visszalőttek. A kapitány lábát horzsolta egy golyó, egy másik a hasának irányozva talált, de a kapitány távcsövéről visszapattant.

Egészen 50 lépésnyi közelségbe mentünk az ellenséghez, folyton tüzeltünk, a kozákok fele ott maradt. Akkor a megmaradtak lovas-attakot intéztek ellenünk, mire mi visszahúzódtunk a hátunk mögött levő kukoricásba. A kozákok utánunk, mire mi hátrafelé kihúzódtunk a kukoricásból és attól 25 lépésnyire felállva rajvonalban, tüzelésre készen vártuk a kozákokat. Jöttek is. Amint apró lovaikkal egyenként bukdácsoltak elő a kukoricásból, egyenként szedtük le őket a lóról.

A kozákok alig használhatták fegyvereiket, mert amig mi ötöt lövünk, addig ők csak egyet tudnak lőni, mert minden lövés után tölteniük kell.

A csatározás végén egyetlen egy kozák sem maradt. A mi századunk négy század kozákot semmisített meg.

Közülünk tizenöten sebesültek meg. De egy sem súlyosan, úgy hogy mind a saját lován ment vissza a táborba. Volt egy foglyunk is. Amig ugyanis, mi a sérüléseinket kötözgettük, észrevettük, hogy egy orosz civil jár az elesett kozákok között. Fosztogatta az ebadta a saját testvéreit! Megfogtuk és hajtottuk a lovaink előtt. Mikor már második éjszaka baktatott a lovaink előtt, mi lepihentünk a folyó partján, inkább csak a lovainknak támaszkodva szundikáltunk, megszökött tőlünk a nyavalyás.

Mikor hosszas kerülő Utakon, vigyázva, hogy bele ne szaladjunk valahol az ellenségbe, visszaérkeztünk a brigádhoz, az ezredesünk a sór előtt dicsért meg bennünket és azt mondta, hogy:

— Olyanok vagytok, fiaim, mint az oroszlánok!

*

A magyar huszár! Legendák, hősi tettek százezrei élnek róla. Gyermekkorunk iskolai verseinek, népmeséinek bravúros hőse, a világ legkülömb és utólérhetetlen vitézségü katonája a magyar huszár!

Mintha mindez a legenda elevenné válnék, mintha a mesebeli huszár életre kelne, úgy tűnnek fel előttünk ezek a fiuk, akik bekötött fejjel, átkötött kézzel csak azért várják, hogy meggyógyuljanak, hogy ismét visszakerülhessenek a harctérre, mint ők mondják — kozákot enni.

Megnyugtató, jóleső érzést kelt az emberben, hogy milyen lekicsinyléssel beszélnek az orosz katonákról.

— Nem háború a magyar huszárnak orosz kozákkal verekedni — mondja az egyik. Kukoricatörés az nekünk. Egy huszár öt kozákkal ér fel és ezért van, hogy a kozák csak addig tartja magát, amig számbeli

tulsulylyal bírja. Amit számbelileg vészit, azt az orosz katona nem fogja pótolni sem vitézséggel, sem lelkesedéssel.

— Lovaik gyengék és rosszak, le vannak strapáivá, de viszont nagyszerűen engedelmeskednek. A kozák maga csak nagy csapatban mer harcba bocsátkozni. Ha egyenlő számban van az ellenséggel, akkor gyáva. A fegyverük régimódi és egyet lehet vele egyszerre lőni, amig mi ötöt lövünk. A kardja — bár rettentően éles — viszont nagyon vékony. A kardjuknak nincs kosara. Ezért a kozák kezefeje teljesen védtelen és ha közel jutottunk hozzájuk, a kezefejük meg- sebesitésével könnyen harcképtelenné tudtuk tenni őket. A mi nehéz huszárkardjainkkal könnyen ki tudtuk verni az ő könnyű kardjukat a kezükből.

— Egy veszedelmes fegyverük volt az oroszoknak: a lándzsa. Egy két méter hosz- szu hegyes szerszám, amit a hónuk alatt viselnek s onnan vetik előre. Mikor a lándzsa talál, akkor visszarántják s a végén levő horog szakítja, amit ér. Van egy pár sérülésünk tőle. De ez a fegyver is csak volt fegyver addig, amig el nem szedtünk tőlük egy párat. Mióta ösmerjük a lándzsát, azóta nem félünk tőle. Rájöttünk ugyanis, hogy a belseje üres. Biztosan kilopták a bélését a generálisok. Az anyaga hitvány, a magyar huszár kardjától törik, hajlik s egy vágással hasznavehetetlenné tudjuk tenni.

— Most, hogy már ösmerjük, micsoda haszontalan néppel van dolgunk, most van csak kedvünk igazán visszamenni és aprítani őket.

így beszél a magyar huszár az orosz katonáról. S a mig igy beszél róla, ilyen fel- sőbhséges lenézéssel, addig nincs okunk attól tartani, hogy a magyar faj vitézsége, fensőbb- séges nyugalma le ne győzze azt a hadsereget, amelynek katonái egyéni bátorság, lelkesedés nélkül, csak számarányokkal tudják magukat ideig-óráig tartani.

*

A huszár név onnan ragadt a huszárra, hogy egy halálának mindig húsz az ára ... Ez a gyermekkori iskolavers jutott az eszembe, amikor arról beszéltek a huszárok, hogy hogyan hull az orosz.

. — Sok halottja van a mi sebesüléseinknek, mondja egy őrmester, de az oroszok közt. Nekem például egy srapnell darab sértette meg az ujjamat. A doktor urak azt mondják, hogy le is kell vágni. Nem sajnálom ezt a kis sérülés, mert nem ingyenbe ment. Sok kozák maradt ott ezért. Ha a huszárkard beszélni tudna, el se hinnék a hősködését. Nem volt olyan ütközetünk, hogy legalább kétszer annyi orosz halott ne maradt volna, mint amennyi miközülünk csak megsebesült. Nem adtuk olcsón a vérünket.

— Azt mondja meg nekem, őrmesterem — kérdeztem tőle — hogy mikor verekedés közben látja, hogy egy-egy bajtársa jó pajtása elhull mellette, nem csappan-é meg a harci kedve a katonának?

— Eleshetne ott az édesapám is, uram, az sem állítana meg. Annál jobban, annál dühösebben dolgozunk. Nincs ott idő gondolkozni, meg asszonyoskodni. Még az sem jutott eszembe soha, hogy a saját életemről van szó. Csak vágni, ütni, lőni, pusztítani a muszkát, ez visz bennünket.

— Na, én már voltam elkeseredve,