Szamos, 1914. július (46. évfolyam, 147-173. szám)
1914-07-05 / 151. szám
2. oldal. SZAMOS (I9U július 5. 151. szám.) Károlyi már megint külpolitikát csinál. Károlyi Mihály gróf ismét hallat magáról a francia sajtóban. Úgy látszik, nem elégelte meg a gazdasági viszonyaink disce- ditálása körül szerzett habérait, ezúttal politikai térre csap át. A párisi „Temps “-nek, annak az elterjedt francia lapnak siet a mi politikánk befeketítésénél segítségére, amely legszenvedélyesebb szószólója a reánk törő szláv propagandának. Es a monarchia politikájának rendszeres elferdítésével izgatja ellenünk a francia közvéleményt, amelynek már meg van az a nagy elégtétele, hogy a magyar függetlenségi párt elnökére hivatkozik. Károlyi Mihály ugyanis hosszú beszélgetést folytatott a lap egyik szerkesztőjével. ízelítőül közöljük belőle, hogy szerinte a monarchiára nézve minden háború csak végzetes lehet. Ennek dacára mi vagyunk a Balkánon a legveszedelmesebb konkolyhintők. Mi vetjük el a meghasonlás magvát és kizárólag azon célból alapítunk uj államokat, hogy szaporítsuk a tűzfészkeket. Addig csörtettük, úgymond, kardunkat, amig Albánia bérceinek legszegényebb lakói sem hederitenek reá s abba a helyzetbe jutottunk, mint a pattba került sakkjátékos, akinek bárhova lép, el kell vesznie. így beszél saját hazájáról egy honfitársainak bizalmát kereső magyar ember ellenségeink egyik orgánumában. így beszél ahhoz a francia nemzethez, amelyet a reánk szórt rágalmakkal szemben fel kellene világosítania. Hogy azután mellesleg, mint a korrupció, a folytonos pénzügyi botrányok és az erőszak hazáját mutat be bennünket, ezen Károlyi Mihálytól igazán nem csodálkozhatunk. Pedig csúnya az a madár, amelyik a saját fészkét nem kíméli. Mx>t04> fehérnemű és vegytisztító tdejrie Z7*etöfi-hö&. s/v« Me srez/s/yón mellett\ ■Síép ét- jó nxuLnka* Ptwtfas &iszatgaJá.&. Ysa pur es choiuuv uogmuc! (£$) Álomország tűnd árpalotájában éltünk a tegnapi délelöttön. A régi mes« uj életre kelt és a ceremóniamester egyetlen intésére megállóit egy nehány percre az élet sebes árja, rohanó folyója. A palotahölgyek éppen franciás bókkal gazsuláltak, a lakájok ezüst bilikomba nedűt tökének, a szakács keze pofont osztott e percben a szeles kuktának, mikor egyetlen intésre meg. kövülten maradt a nyüzsgő élet. í'zóp volt. Tagadhatatlan: fenséges volt. & Az Osztrák-Magyar monarchia minden templomában, akár a pápa, Luther, Kálvin, a cár vagy Mózes képviseli benne az urat, egyetlen szempillantásban meg- kondultak a hangos szavú harangok, misébe kezdett az ornátusa minden ékességével fónyeskedő pap. Az üzletek szürke redónyit lehúzták egy percre, a perlekedést is abban hagyták az örök vitázók, a kattogó kerék forgása szédületes zökkenéssel megái lőtt és lelki szemeinkkel a keletet, az istent kerestük és nyugatra néztünk, hol most helyezik kriptába a trónörököst. Egy emberért, hogy megszakadjon az élet végtelen fonala, egy emberért, hogy minden mozgás nyugalomba omoljon, egy emberért, hogy egy emberre gondoljunk valahányan a percben : heroikus gondolat. A vasút király meghalt és a világ összes vonatai gyász jeléül rostokoltak egy percre. Ferenc Ferdinánd meghalt és az Osztrák-Magyar monarchiában megállóit az élet hajója, félárbocra bocsájtották a büszkén lobogó renitens zászlót. Ahány harang, annyi kongott, ahány orgona, annyi búgott — egy emberért. Szép volt. Tagadhatatlan: fenséges volt. ♦ Estei Ferenc Ferdinánd kihűlt, balzsamozott teteme örök nyoszolyáján nyugszik. A szél szárnyán messziről már lohol is a homok. A piramis égig érő csúcsát a feledés patinája lassan betemeti és megkuszált gondolatink. lihegő kérdéseink válasz-várat ostromolnak. Hát annyira a mienk volt, annyira szerettük, annyira a lelkűnkből lelkedzett, vérünkből sarjadzott, hogy fekete lobogót kellett minden ház ormára tűzni, puskákat ropogtatni, harangot kongatni, orgonát bugatni . . . ? Bizonnyal nem. Kétségtelenül alig. Nagy volt. Hatalmas. Sasfiók, ki a magasba vágyott, ki a magasra termett, ki a magasból vijogatott És hogy most holtan, fe'ültettük az istenségek pidesztáljára: nem csak érte, magunkért is tettük. * Magunkért, kicsinységünkért, gyarlóságunkért, múlandóságunkért harsogott az ének, lüktetett a légben a vontatott melódiáju ma cia funebre. A minden gyászok komor feketéjéből vörösen kivált a mutató ujj, az intő. emlékeztető példázat: ysa pur es chomuv uogmuc ! Mindenki az, a legnagyobb is az. Ó is az volt: Ferenc Ferdinánd. Ha a tegnapi napon fel-feltört a zokogó sirás, ha mellünkre ütöttünk egy-egy mea culpát, ha összekulcsolt kezünk ujjait idegesen megropogtattuk, magunkért is szólt a gyász, értünk is sóhajtozott az ihletett fohász. — Aszondják — felelt Thord Oeveraas és egyet siniitott az üstökén. A pap elgondolkozott. Aztán beírta a jegyesek nevét a nagy könyvbe, a tanuk aláírták, Thord Oeveraas pedig leszúrt az asztalra három tallért. — Csak egy jár érte — szólt a pap. — Tudom, hogy csak egy jár érte, de hát maga van a gyermek, egyetlen fiú, adjuk meg a módját becsülettel. A pap bólintott. Rendben van. — Harmadszor jársz itt a fiad dolgában Thord. — Harmadszor, de most aztán el is végeztünk mindent, válaszolt Thord Oeve- raas. Összehúzta erszényét a korcon, minden jót kívánt a papnak s eltávozott a többivel együtt. Alig két héttel ezután Thord Oeveraas és fia Storliden felé eveztek a csöndes vizen, hogy Gudmundékkal megbeszéljék a lakodalmat. — Hogy nyekereg alattam ez az evező pad — szólt a fim s fölállt, hogy megigazítsa a padot. Lába alatt megcsúszott a deszka. A fiú nagyot siköltott e levegőben s hányát zuhant a hullámok közé. — Kapaszkodj az evezölapátba — kiáltott az apa s utána nyújtotta a lapátot. A fiú kétszer is a lapát után kapott, de nyilván görcs állott a karjába, mert nem tudott megkapaszkodni. — Megállj! megállj! — orditott az apa s evezett feléje. De a fiú kétségbeesett pillantást’ vetvén apjára, hörgött egyet s elmerült. Thord Oeveraas hinni sem akarta azt, amit lát, csak nézte veszteg álló csolnakán, hol tűnt el a fia. Néhány buborék pattant fel a viz tükrére . . . aztán megint néhány ... — végre egy nagyobb és sima lett a viz. Thord Oeveraas három nap és három éjszaka mind ott forgott a tavon. Se nem evett, se nem aludt, fiát kereste. Negyednapra megtalálta s maga vitte haza a vizes tetemet az ölében, gyalog, a hegyen keresztül. Az idő pedig csak tellett. Elmúlt egy esztendő. Egy hideg őszi este kotorásznak a tisz- teletes kilincse körül. A pap ajtót nyitott. Meggörnyedt, sovány őszhaju ember lépett be. A pap alig ismert rá, pedig Thord Oeveraas volt. — Ily későn? — szólt hozzá a pap. — Sajnos biz én későn jövök — sóhajtott Thord Oeveraas és leült. Leült a pap is. Jó darabig nem szólt egyikük sem. Thord Oeveraas mondotta végre szép csöndesen : — Hoztam valamit a szegényeknek. Tegyük a fiam nevére. Az asztalra pakolt egy csomó pénzt. A pap megolvasta. — Hisz ez egész vagyon, te ember. — Eladtam tegnap, amim volt. Ez a fele éppen. Megint hallgattak mindketten. Utóbb a pap kérdezte szelíden: — Hát te ? . . . Most aztán mihez kezdesz ? — Valamihez, ami jobb lesz. Még nem tudom. Aztán egyikük se szólt. Thord Oeveraas görnyedten ült, a pap meg nézte: A pap szólalt meg halkan. — Lásd, mégis csak áldást hozott rád az a fiú. — Áldást, én is azt hiszem, — válaszolt Thord Oeveraas. És föltekintett s két csep köny gördült végig az arcán. Minden ruha uj lesz tisztítás és festés által Hájtájer Pál ruhafestő és gőzmosó = gyárában = Szatmár.
