Szamos, 1914. május (46. évfolyam, 99-123. szám)
1914-05-28 / 120. szám
XLVI. évfolyam. Szatmár, 1914. 120. szám. IMI A pnopolizálí kegyelet. van idő, amelyen a poli- fegyvereinek zörgése a szokottnál is bántóbban érinti azoknak lelki világát, akik a Machiavelli tanától még nincsenek teljesen satu- rálva, úgy a mai napnak olyannak kellene lennie; annak a napnak, amelyen a „Nemzet reménységeinek egykori letéteményese“ méltó gyászpompa mellett halad az öröklét misztikus birodalmába. Amidőn a reménységek letéteményesét a szeretet melegével, de egyúttal a politikai örökhagyónak az elvhüség iránti szigorával fogja világtörténelmi nagyságú Elődje kérdőre vonni, hogy mit cselekedett, hogyan becsülte meg a ráhagyott örökséget és mikép ápolta azt ? És mit fog mondhatni az élők által félreértett, értéke szerint soha meg nem becsült, a halál által emberfölötti kinokkal meggyötört örökös ? Bizonyára nem azt, amit hü követőinek tábora emleget, amidőn bűnbakot keres kegyeletien és sértő magatartásához, bizonyára nem azt, hogy a nagy Örökhagyó, a nagy Kossuth nemzete elkorcsosult, a magasztos eszméktől eltóvelyedett, hanem a „hü tábor“ gyöngéd ragaszkodásától felszabadultan a való igazságról fog beszámolni, arról, hogy a személyi érvényesülés kétes illatú elve tántorította el a hü társakat az öröklött eszmék táborából, a remények letéteményesének oldala mellől. El fogja mondani, hogy előbb az elveken végeztek okos számítással harakirit a nagy hazafiak, azután az elvek személyi megtestesítőjét feszítették keresztre, miután előbb végigjáratták vele egy hanyatló élet véghatárán azt a kálváriát, hogy végig kellett tekintenie egy két évtizedes politikai múlt hiábavaló küzdelmein és a múltban nem lehetett találnia egy nyugvópontot, amelyen a visszatekintőnek szeme a megelégedés édes tudatával pihenhetett volna meg, hanem csak azokat a Scyllákat és Cha- ribdiseket láthatta, amelyek közt egy nagy értékű élet hajója a hü matrózok jóvoltából hányódott. És el fogja mondani, hogy amidőn végtisztességén meg akart jelenni az a kortársa, aki talán egyedül tudta a „letéteményes“ helyzetét méltányolni, aki egyedül értékelte annyira, amennyi értéke tényleg volt és aki ellenfélként volt kénytelen neki megadni azt a tiszteletet, amelyet tőle legközelebbi hívei, örökségének legönzőbb élvezői megtagadtak, kénytelen volt lemondani arról, hogy nagy kortársát a végső útra elkísérhesse, mert féltette emlékének tisztaságát. Félt attól, hogy az életében reádobált sárból nemcsak annyi maradt még meg, amennyit a kísérőnek szántak, hanem a nagy halottra is jutott volna belőle egy-két csepp, mely amint az élőt annyiszor bemocskolta, úgy talán a Halottat sem kerülte volna el. El fogja mondani, hogy a „hü tábor“ a nagy halott életében a maga részére sajátította ki a hazaszeretetei, és most a végső utón a kegyeletet is monopolizálta. Mert senki sem szerethet, senki nem méltányolhat, senki nem sirathat, csak egyedül ők. Igaz, hogy mind e szeretet, mind e méltányolás és mindezen siratás nem a nagy eszméknek, nem a nagy Halottnak, hanem a felejthetetlen aranjuezi napoknak, a korlátlan hatalom boldog idejének szól. Kossuth Ferenc temetése előtt. — A „Szamos* fővárosi tudósítójának telefonjelentése. — Budapest, máj. 27. Tíz év óta, mikor Jókai Mórt temette el a nemzet kegyelete, a Nemzeti Muzeum csarnokából, hasonló gyászpompát nem láttak az ódon, viharvert falak. Mindenütt a komor gyász, melyet nem enyhít a rengeteg virág és babér, sőt még megkapóbbá tesz a sok gyertya, amely körülfogja Kos euth Ferenc szarkofágját. Két napig dolgoztak a hatalmas ravatalon, csaknem száz ember vonta be fekete posztóval a falakat, éjjel-nappal tartott a munka és még igy is csak nehezen tudtak elkészülni ma reggelre, amikor megnyílt a szárnyas kapu a közönség számára. Az éjféli gyászmenet. Diszruhás rendőrök, lovasrendőrök, négy koszorukocsi, a négylovas diszfourgon és az újságírók kocsijai vonultak el kedden éjszaka a Muzeum-köruton. Az éjféli órában vitték át Kossuth Ferenc holttestét a Múzeumba. Az átszállításról kevesen tudtak csak és igy csendben folyt le a szomorú vállalkozás. Amerre a menet elhaladt, megállott az utca népe s a kalapok lekerültek a fejekről. Zarániloklás a ravatalhoz. Ma reggel kilenc órakor nyitották mßg a Nemzeti Muzeum nagy előcsarnokát a közönség előtt, amely kegyeletes érdeklődéssel ke; este fel a nagy halott ravatalát. A gyászfátyollal bevont kandel- iáberek halványan égnek a napfényben. A bejárat fölött hatalmas címer, az’udvardi és kossutbi Kossuthok családi címere kék menőben ezüst szarvas, kék, arany és vörös cirádák. A ravatalhoz a közönség ezrei vándorolnak. A főrendiház részvéte. A főrendiház elnökének megbizásából Nagy István elnöki tanácsos ma délelőtt helyezte el a főrendiház koszorúját Kossuth ravataiára. A szalagon ez a felírás van: „Kossuth Ferencnek — kegyelete jeléül — a magyar országgyűlés főrendiháza*. Ufag Gáspár halála. — A Szamos eredeti tudósítása. — Szatmár, május 27. Azoknak az öreg, jellegzetes szatmári embereknek a száma, akik a mo- derneskedő, szeleburdi Szatmárral szemben a higgadt, komoly, puritán régi Szatmá t képviselték, ismét megfogyatkozott egygyel: Uray Gáspár, a Szatmári Népbank elnöke az elmúlt éjjel 68 éves korában váratlanul elhunyt. Uray Gáspár halálával ennek a városnak társadalma egyik legmunkásabb, legszeretetreméltóbb és a közmondásosságig puritán tagját vesztette el, akinek háta mögött egy munkás és eredményekben gazdag múlt áll. A megboldogult az urai Uray de genere Balogsemjén családból származott. Ez a család egyike azoknak, akik még ősfoglalásu birtokot bírnak. Uray Gáspár született Urában, édes apja Uray Zsigmond, édes anyja nagy- kereki Kerekes Mária volt. Iskoláit Szatmáron, Debrecenben és Sárospatakon, a jogot Eperjesen végezte. Ügyvédi irodáját előbb Budapesten nyitotta meg, de két évi ügyvédeskedés után családi körülményei Szatmárra szólították. Itt részt vett a Népbank megalapításában Az intézet abban az időben mint szövetkezet alakult és működött. (bd.) Ha tika szennyes Május eSÜTÖHTÖK Emil v. Minden ruha uj lesz tisztítás és festés által Hajtájer Pál ruhafestő és gőzmosé = gyárában Szatmár. Lapunk mai száma 6 oldal,
