Szamos, 1913. december (45. évfolyam, 277-299. szám)
1913-12-11 / 284. szám
4. oldal SZAMOS (1913 deeambar 11.) 2t4 saAm. ^ kenyérért fotiászkodók szektája A munkanélküliek melegedőjében. — A Szamos eredeti tudósítása. — Szatmár, dee. 1/. A támfal melleit katonák masíroznak, a hídon nehéz térés szekereket húznak megroggyant gebék, a Deák-téri korzón talpig perzsában sétálnak az asszonyok és a szocialisták szakszervezetének helyisé gében vacogva dideregnek a szatmári munkanélküliek. Nógyszáztizenötön vétették fel magú kát eddig a segély kérő ivre. Amint ott állanak az összeíró bizottság előtt, bete legen, éhesen és a jobb jövendőben való bizakodás utolsó remény-betétjével . . . keservesen ható, reménytelen kép. Most még csak december elején tartunk, de a hitetlennek tartott munkás embereket máris egészen maga a!á gyúrta az adventi han gúlát — a böjt. Szatmár városában négyszáz! izenöt munkás embernek nincs mit enni. Ezt a numerust csak rés'.ben organizálta a munkás agitáció. Ám a szakszervezet köteles ségének tudja, hogy kollektiv járjon el az érdekükben. Húszezer korona segély megszavazz sát kérik a munkások, hogy atömegóhség mérvét némiképpen csökkentsék. Ez az összeg, igy egyszerre, minden gondolkodás nélkül kimondva, soknak látszik ; de, ha elosztjuk a jelentkezők számával és ha tekintetbe vesszük, hogy a következő napokon sem fog szünetelni a bátortalan ko pogtatás, amelynek felszeg vágya a segélyt kérő ivre felkapaszkodhatni, ez a summa aránytalanul kicsiny. Kétszázhuszonhat napszámos és földmunkás kilenevenhárom kőműves jelentkezett ezide'g. Ezek a szezon munkások. Ezek azok a nyomorultak, akik nyáron keresik meg a télre v alójukat és ezek azok, akik az idén nyáron, munkahijjún, még a nyárra valójukat sem tudhaüák megkeresni. Tannak közöttük olyanok is, akiknek nagy családjuk koplal odahaza és akik 30-40 hete nem kerestek egyetlen egy veres krajcárt sem. Harminc negyven hete, nyolc tíz hó napja kereset nélkül ... Az ember jóformán azt sem tudja, hogy merhesse tő lük megkérdezni, hát tul jdonkóppen miből is élnek, miből tengetik a maguk és családjuk nyomorúságos ó étól ? Huszonhat asztalos, 21 festő, 15 ács, 12 lakatos, 3 pék, ugyanennyi bádogos, fodrász, kocsifényező, géplakatos, kádár, kovács, kertész, kereskedősegéd, beton munkás, műszerész, kerékgyártó és szabó vétette fel magát az ivre. A legtöbbje szégyenkezve áll a bizottság elé. Nem tudhatni, mit szégyel, inkábh : az éhes gyomrát, avagy a ron gyos, lekopott ruhát ? Csak úgy ta'álomra egyikót másikát megszólítom. Ha sírásra görbül a szája, ha megcsuklik a hangja, ha látom, hogy véres nyomorúságának merész színeit rakja elébem, nem is firtatom tovább. Mindkettőnknek fájna : — Hogy hívják ? — D F. a nevem. — A foglalkozása ? — Ács volnék — Hány gyereke van ? — Kilenc ! — Kilenc ? — kérdem csudálkozva. — Kilenc gyermekem van és tizen hathete nincsen munkám. És ez még a legenyhébb fajtája a panaszkodónak. R. J. földmives, hét gyermekkel, 12 hete nem dolgozik, K. S. n pszámos, 6 gyermekkel, 12 hete nincsen munkája, K. L. tisztességes áesiparos 25 hete nem kap munkát, hét porontya van, a legidősebb 12 éves, azt mondják az ismerősei, hogy lehetetlen a lakásába bemenni, hetek óta csukott ablakok őrzik az ősz utói poshadt me.eget. M. Bj-nek 3 gyermeke van. A tizen ötéves szobaleány, a tizenkótóves pesztra, egy kis leánya meg a feleségével van. Ő nem lakik az asszonynyal. Holnap lesz négy hete, hogy kitették a vackából, amelyet házi munka fej ben kapott. Most egy ismerőse könyörült meg rajta. Legalább nem maradt az utcán. M. J. asztalos, hatvanhétévé?. A fe lesóge, aki három évvel idősebb, szól ütötte asszony. A Hajnal utcán laknak. Nyolc korona a lakás havi bére. Két hónapja adós is vele. Egy leánya Debrecen ben van férjénél, az küldi a házbórt. A kosztot meg megkeresi úgy, ahogy. Van olyan napja, hogy két csomagot is haza visz. Két hatost keres vele — a kitanult, agyondolgozott, hatvanhótóves asztalos. F. I. ácsmesterember sírva fakad. Szivettópő látvány, mikor az élet kenyere nek javát megevett emberek simák. Nyolc gyereke van. Tiz h napja nin csen munkája. — Éjjel járok haza. tekintetes ur, éjjel, hogy ne kérjenek a pulyák enni, mert meghasad a szivem. Tessék valam i •sinálni velünk, mert, ha ez igy megy to vább, itt a Szamos — és én beleülöm magam. így hangzik az élet ód íja egy rongyokba burkolt, nyolc gyermekes ács rész kető szíjából T. J. kertész a Honv.-d köz lakója. A n-gy leánya keres egy pár krajcár!. A két kis gyermeke, a nyolc éve^, a hat éves iskolába sem jár — nincsen mibe. Nem is olyan régen még a környék móltóságos urainak kertjeit gyomlálta az öreg és most itt áll az aszta1 «lőtt, kenyérfohászt mormolva. Kérdek tőle valamit. Nem is fontosat, nem is a nyomorúságába vágót — sirva fakad. A szakszervezeti bizottság tagjait is megkapja velem együtt a zokogás. — Kenyerem volna uram, de kivier- undzwanzigoltak a szerződésemből . . . Most nincs mit enni, nincs mit a tűzre tenni. Már esik is a hó . . . Bizony, már esik is, a hó . . . És a fagy itt kocog a portáikon. Nem kellenek ehhez a képhez aláfestő, még jobban megindító szavak. A fenntebbi látható nyomor hangosan beszél. Szék azok a szerencsétlenek, akik nem bírták már tovább, akik büszke, dacos, magukba bizó derekukat már meghajtották — koldus alamizsna későn. Ezek azok, akik remélni sem merik a ró rátét, a jövendőt, akik kertészből, ácsból, asztalosból napszámosokká lettek és akik a napszámos kényért sem tudják felhajszolni, miért is keserű megadással tartják a város elébe üres koldus tarisznyájukat. Ezek az elesettek és szerte a város ban mü koplalnak a szemérmesek, az ön órzetesek, a reménykedők — az elesendők. Húszezer korona morzsa csupán. A karaj k enyórosztogatás nem áll módjában Szatmár városának. Legalább hát a morzsát hajítsuk szerte mentői előbb, móg idejekorán . . . (h s.)
