Szamos, 1913. január (45. évfolyam, 1-25. szám)
1913-01-12 / 9. szám
4 «Idal SZAMOD Téli alsó ruhák, harisnyák, bélelt keztyük, Sweatterek, lábszárvédők, reggeli és hálókabátok s az összes az előrehaladott idény miatt = leszállított árban A legújabb török NYAKKENDŐK már 1 koronától Divat mellénvek, eredeti a> J angol kelméből. Kalapok, sapkák, cilinderek, gamaschnik. férfi fehérnemüek, comode cipők. Bőröndök Nessesairek Kedicülök Plaidek Pénztárcák Erősen nikkelezett Gillette rendszerű .. .. borotva .. .. 3 korona Szctímár, Deák-tér 16 Telefon: 398. HÍREK Egy darab fa vonul ki a vármegye kultúrájából annak a jelentésnek a kapcsán, amelyet a vármegye közigazgatási bizottsága elé terjesztett Bodnár György kir. tanfelügyelő. Azt a kis darab fát tiltotta ki a népoktatásból, amelyet a falusi iskolák nebulói szoktak hónuk alatt elcipelni az iskolába a tanterem fűtésére. Ellenkezik a népoktatás ingyenességével, mondja a tanfelügyelő és a modern haladás emésztő tüzébe dobja a darab fűtő fát. Nem tudom én, más is úgy van-ó vele, de nem tudok elhaladni meghatottság, kegyelet nélkül egyeB apró, jelentéktelennek látszó dolgok mellett, amelyek zsenge fiatal koromnak az idők enyészetében homályosodó emlékeit idézik fel bennem. Vajion van-e még, aki emlékezik az édes gyökérre, amelyet ifjú korunkban mohó nyalánksággal majszoltunk s amelynek szájamban terjengő ize még most is az ő-zszakállu, nehéz magyarságu Metz tanár urat — a Metz páesit — idézi fel bennem. Sok keserű gyökeret rágtam meg azóta, régen leszoktam már az édes gyökérről, — nem is tudom: árulják-e még krajcárért a boltokban — de <5n az édes gyökér kapcsán még mindig látom- Metz páesit, amint rogyadozó lábával oda siet hozzám az utolsó padba és mielőtt édes gyökérrel telt számból előtörhetett volna a mentegetődző szó, megfogta az üstökömet, mint az ostorhegyes lóét szokta az osoros és — miközben fehér szakálla lengett, miként a zászló — kivezetett a padok előtti szégyenfórumra, vezeklést állani, keserü vezeklést az édes gyökér pikáns izéért. „Ilyenformán tehát“ — ha ezt a két szót veti toliamra az irás, feltűnik előttem szegény Aiben tanár ur jó- lelkü alakja, örökké mosolygó piros képe, a szája elé tartott balkezével, egyhangú g sztusu jobbj íval Még most is restellem a szivart a számban, ha Schőber tanár urrai találkozom, szinte r^fnuzerüleg kapom ki a csutkát a számból, mint húsz egy nehány esztendő előtt, mikor túl a hid m labdázá* közben láttuk egyezer közeledni egyenes alakját Anti- nikotin vilígnézetét sokáig siratta a suskus nyomán kiégett uj nyári kabátom s ennek nyomán a házi feg elemtől sajgó nemtelenebb részeim. Kenyér nem izb-tt rég úgy soha, mint az a sóskalács, amit mindnyájunk barátja: Ruprecht tanár ur adott, ha a párját, tízperces szünetben szerviro/tam a Gyuri pék kincses kosarából Hogy pedig Írásra kárhoztatott a sorsom, abban is — min* minden bajban, ami diákot ér — Fodor tanár (1918. jaanár 12.) 9. —ám. ur a hibás, aki a másodikban százszor Íratta le velem, hogy: „a hanyag tanuló százszor irja le leckéjét.“ Még most is szeg a fejemben, hogy nem jobb lett volna-e, ha megfogadom Istenben boldogult Sims a tanár ur szavát, aki a hármas szabály kapcsán teljes meggyőződéssel ajánlotta mindnyájunknak egyaránt: mondd meg apádnak, te gonosz kutya, adjon oda b tdogos inasnak. Tyukidi-i-i-idészt már régen elfelejtettem, de fülemben cseng még ösmeretlenben porladozó Lichtenegget tanár ur hangja, amint — akkor sem tudtam már, hogy a görög remekíró melyik sorát — ékes időmértékben skandálta le magyarra: „rozoga fedelének ócska piszka.“ Talán maga Ratkovszky főigazgató ur — akkor még csak tanár ur — is elfelejtette, talán benne is csak az irókréta idézi fel az emlékét unnak a kedélyes büntetésnek, amelyet olyanformán kaptunk, ha megzavartuk tu- (ídtnányos algebra előadását, hogy a fecsegőnek szájába ad a a krétát. És mi, szogalmasan fecsegők, dehogy is rontottuk volna el a viccet. Komikus faxaikra fintorítottuk az arcunkat, ha mindjárt nem is ért a nyelvünkhöz a — még most sem tudom keserü-e — kréta. Még ma sem tudok kalap mellett lengedező sörtére, gomblukban illatozó virágra ránézni an lkai, hogy ne félteném, hogy meglátja Fásztusz tanár ur és kiráacigálja a helyéről. Két kezét vállamra téve Jegak- kurátosabban Krompaszky tanár ur tudott leültetni, oe — igaz, ami igaz — fület csavarintani még sem tudott úgy senki, mint a mester, a derék Erdélyi mester. Vaj ion gyakorolja-e még? Igen: a mester. Magunk közt igy hívták és mikor egy árulkodó páros csizmára reflektálván bepanaszolt érte bennünket, a jó mester derék flegmával monda: — Fiam, Jézus Krisztust is mes- lernek hívták a tanítványai, mégsem haragudott érte. Én se vagyok nagyobb ur. Ezernyi gondtalan emlék, apró gyermekélet sekélyes keserűsége, lelohadt gyermeki gondok elevenednek meg igy az emberben régen elmúlt, sokszor vi-szakivánt időkből. Ez a daiab fa, amelyiket most tiltott ki a népoktatásból a tanfelügyelői jelentés, mintha évszázadok messzi idejéről mesélne, amikor Lázáriban róttam a kis-elsőt Csescskedi tanító ur előtt. Városi gyermek nem ösmeri ezt a kis hasáb fáját a falusi kultúrának, de falusi télben még most is sok helyen látni, amint apjuk csizmájába bujt, nyakig érő kucsmás parasztgyerekek bukdácsolnák a falu fülig erő sarában vagy sikankóznak a befagyott árok jegén és hónuk alatt görcsösen szorongatnak egy darab tü. ifit, ami éppen olyan taneszköze a falusi népoktatásnak, mint a tariszv r
