Szamos, 1912. november (44. évfolyam, 249-273. szám)

1912-11-08 / 254. szám

(1912. november 8.) 251. szám.

SZAMOS

3. «dal

Huszonhárom szerb

a szatmári állomáson.

— Saját tudósítónktól. —

Szatmár, november 7.

Hogy a balkáni államok idegen or szagban lakó alattvalói mennyire lotkeeed nek a háborúért és hogy mennyi szeretettel és rajongással vannak a hazájuk iránt, azt legszebben dokumentálja a* a tény, hogy még most is egyre tömegesen sietnek haza a legtávolabbi idegenből is, hogy szükség esetén felajánlják srejüket, életüket nemzetüknek, királyuknak. Cscdálstos fanatiz mussel, telve a Isgfékteleoebb gyűlölettel a törökök iránt mennek, rohannak, hogy még idejében érkezzenek a harctérre. Páratlan az a vad elszántság és nagyszerű harci készség, amivel minden egyes, akár szerb, akár bolgár ember a h ború iránt viseltetik.

Bosszúért liheg valamennyi és a l?g- kisebb félelem nélkül száll csatasorba, hogy megküzdjön az ellenséggel. Nap nap után csoportonkiot látni szerb és bolgár embereket a vonaton, amint utaznak hazafelé. Ezek egyikét sem hívták haza, mennek ók maguktól, minden felszólítás nélkül, a saját maguk jószántából

Ma délelőtt a Mármarossziget felöl jöső vonattal huszonhárom szerb ember utazott kérésziül a szatmári állomáson. Valamennyi hatalmasan megtermett, sz-ip sz il barna ember. Fiatalok, erőtől duzvadóak és tréfásan jókedvüek. Mennek haza, Szerbiába és onnan a harctérre. Azonban egy ken sem látszik meg, hogy csatába indul. Mintha turisztikai kiránduláson lennének.

Viccelődnek egymással és hogy az idő ne tetszék hosszúnak és unalmasnak, kártyázással szórakoznak. Hangosak, lármásak és frissen, üdén szállottak lo a vonatról a sz ímári állomáson, hogy egy pohár sört megigvanak. Itt beszéltem a csoport két veze őjével Tukiiy Dusán és Bozsidár Szve- tozárral.

— Dobrojtora Goszpodár — szó i'ot- tam meg szerbül a magasabbikat, az in ei- ligensebb és értelmesebbnek látszó Tukityol.

Egy pillanatig végig nézett és láthatólag meglepődött azon, hogy az anyanyolvérs beszé'ek hozzá. Kezet nyújtottam neki és bemutatkoztam. Természetes, hogy az volt az első kérdése, hogy honnan értek a nyelvén. Kevés volt az idő, igy röviden megmondtam neki, hogy odalent Bácskában sokáig eltem szerb testvérei közört és itt sajátítottam el a szerb beszédet. M ndjárt sokkal barátságosabb lett és szívesen felelt a kérdéseimre. Odahívta maga mellé társát, Bozsidárt is és most hármasban indult meg közöltünk a diskusszió.

Tukity beszélt és Bozsidár csak itt- ott szólt közbe és helyeselte mindazt, amit társa és vezetőgoi!egája mondott. A többi szerű testvér pedig — mert most valamennyien testvérek — ellepték az éttermet és vígan düiötték magukba a sárga és habos komlólevet.

De, átadom a szót Tukitynak. Csak azt sajnálom, hogy nincsen annyi vénám és irásmüvészetem, hogy le tudnám rajzolni a hatalmas, szép barna szerb embert, amint lángoló lelkesedéssel és lelkes örömmel, széles és határozott gesztusokkal magyarázta nekem a háborút. Mély, nagy fekete szemében a dzsinnek tüze lángolt és ércesen csengett a hangja. És amint a bolgár és szerb győzelmekről beszélt, az izgatottságtól remegett. Olyan belső láz félő ez, amelyet az öröm szül. És hango

san, szinte ordítva beszélt, mintha azt akarta volna, hogy tudja, hallja meg az egész világ és bámulja a szerbak diadalittas harci győzelmét.

Tukity ezeket mondotta:

— Én és Bozsidír márKiarosszigetiek vagyunk. A többieket, «kik velünk vannak, mi toboroztuk, össze a megye különböző községeiből. Oí nappal ezelőtt indítottuk meg az akciót é* intéztünk felhívást test véreiafehez, hogy csatlakozásra szólítsuk őket. Tudomásunk szorínt mindössze hu szonöt—harminc sasrbországi szerb tartóz kodik állandóan Móraraarosban. Huszonnégy felszólilsst küldöttü»k szót, mert a többiek lakóhelye ismeretlen volt előttünk. És * huszonnégy felhívásra huszonhárom ember jelentkezett tegnap estig. És tegnap este azután e’határoztuk, hogy ma reggel u*ra indulunk. Máramorosszigeten ültünk vasútra és Budapestig váltottuk meg a jegyünket. Budapestről egyenesen Belgrádba utasunk. Jel-sttsezünk akármelyik kaszárnyában é3 kérni fogjuk, hogy nyomban szállítsanak eí bennünket a harctérre.

— Uram, a szerb ember az mind n*- gyen szereti a hazáját és ha kell nem sajnálja az éktéá Független nép vagyunk, amely szívesen dobja oda nyomorult életé*, ha tudja, hogy azáltal szolgálatos tesz hazájának.

— Érdekes és nevetséges a világ véleménye Szerbiáról. Azt tartják rólunk, hogy kultúrálatlan, fegyelmezetlen nép vagyunk és csak disznót tudunk hizlalói Annyira nem igaz az egyik, »mennyire nem fedi a valóságot a másik. Szerbiának igenis v*n kultúrája és a nép, a katonasága pedig feltétlenül fsgyei&ezetí és kiváló ember anyagból áll. A szerb katona szívós, kitartó és bármelyik percben halálra kész. Rajong a hazájáért és örömmel áldozza fel msgát az uralkodóért. Tele vannak lelkesedéssel és e mellett kitünően képzettek. Valamennyi nagyszerű lövő és kitünően for gatja a kardot. És annyira vakmerőek, hogy egy szerb katona egymaga képe« szembeszállni négy—öt másik emberrel. Rossz hírünket különben a legeklatánsabbul meg cáfolják a harctéri események. Teljes di* csőséget aratnak a szerb fegyverek és újabb bizonyítékot adják a szerb hadsereg harci keszscgéaek és-válogatott emberanyagának.

— Annyit ón is beismerek, hogy a hadseregünknek nincsen meg az a tökeié tes ós kifogástalan felszerelése, mint a többi nagyhatalomnak, — igy mondotta nagyhatalom — de az még nem m nden, amint a következmények is mutatják. Hiába van felszerelés, ha nincsen hozzá megfelelő ember erő. Szerbiának pedig a képzelt és biztos kezű ós szemű katonáiban van az ereje.

— Miűdan szerbet örömmel és büszkeséggel töltenek el uzok az impozáns győ zeímek, amelyeket a bolgár és sztrb seregek egymásán arattak és melyeket Éuróps még álmodni sem mert volna. Senkisern volt erre elkészülve, csak mi tudtuk, hogy úgy lasz, mert ismerjük katonaságunkat ós bíztunk az erőnkbau. Amit pedig bolgár testvéreink tettek, az egyenesen a csodával határos. Uram, a bolgár a világ első katonája.

Nem bírta» visszafojtani a nevelést és »lmosolyogtam magamat. Tukity kissé sértődötten folytatta:

— Na mosolyogjon, Uram, mert a

bekövetkező események még jobban igazolni fogják mind«zt, amit Öan»k mondottam.

Boisidár a»m állatta meg szó sólkül és f«ji»óiintg»tá»»al szólt :

— Da, da, Goezpodár. (Úgy-úgy uram!)

Tukity rászólt:

— Csuti, ne gorori. (Hallgass, ne beszélj !)

M»jd ismét felém fordult.

— A világ m»g nagy meglepetésekre fog ébredni. A b#ifáiok és a sserksk még bámuUtba fogják ejtani Európát.

A kasával sem » Isggyöngédebben rácospott az asztalra é« úgy látszik valami nagyot akart mondani, amikor bejött az éttaremb« az állomás portása és harsány hangon kiáltotta a Badapest felé való be- ssállast.

Tukity és Bozsidár sietve kellek föl az asztal mellől és türelmetlenül szólították magukhoz a fizetőpincéit.

Kikisértem őket a vasúti kocsijukig ós egészau a vonat indulásáig még beszélgettem velük. Megkérdeztem tőlük :

— Aztán nem félnek a haláltól ?

Azt hiszem, hogy szzel a kérdésemmel megsértettem őket, mert rettenstasen megvető pillantással nézlek végig és mondották :

— Egy szerb ember sohasem fél a haláltól. És százszorosán ««ívesebben halunk meg, sem hogy továbbra is eltűrjük a szerb nemzet szolgai sorsát. Inkább vssz- szen minden szerb nép, mint hogy eiek az állapotok továbbra is megmaradjanak.

A vonatkísérő sípolt, a »oídonyvezető pedig megindito-.ta a hatalmas vasszörnyet, amely dübörögve, prüszkölve indult meg. Tukúyófc leeresztették az »biafcot és azon keresztül néztek ki az állomásra. Utánuk kiáltottam:

— Szrecsám put I (Szerencsés utat!)

Tukity és Boz«idár egyszerre válaszolt :

— Fáiá ! (Köszönöm 1)

Odabent, a vonat mélyéből pedig egy csomó férfi öblös hangja hallatszott:

— Zsivió, zsivió!

*

Hosszan, sokáig néztem a vonat után. Sajátságos érzés fogott el és ktüemoüen, idrges bizsergésbe csapott át « vérem, furcsa gondolatok termettak m*g pillanatok alatt az agyamban és arra goadoltam, hogy milyen nagytzerü lett volna ezzel a kis gárdával tartani. Gondolatban vittek, vonszoltak rmgukkal a kínos bizonytalanságba, a bizonyUian jövőbe. Magúkkal ragadott az a mindent Isigáió nagy lelkesedésük. így rajongani, vagyont, szerelmet, életet, mindent feláldozni, csak egy uagy, szent ós igaz ügyért lehet . . .

(v. gy.)