Szamos, 1912. július (44. évfolyam, 146-171. szám)
1912-07-28 / 169. szám
SZAMOS 2 oldal. (1912. julius 28.) 169. szám. MEGY A SARGA UTALVÁNY Ausztriába és a külföldre töméntelen számban vive kifelé a magyarok százezreit, a melyek a tömegforgalom révén milliókká dagadnak és amely pénzek idegen nemzetek vagyonát gyarapítják ugyannyival, a mennyivel szegónyitik a magyart. Ezek a sárga utalványok a Magyarországról elmenekült fürdőzők, nyaralók és üdülök eltartási költségeit fedezik az idegenben igen természetes, hogy kiviszik az erre szánt pénzecskéket, mert itthon a nyaralónak, a fürdőzésnek, az üdülésnek akkora az anyagi kockázata, hogy azt kispénzű ember (pedig ez nálunk irány tadó típus) el nem viselheti. Tisztelettel vagyunk bátrak kérdezni, vájjon nem egy, a nemzeti vagyonon rést ütő dologgal állunk szemben, mikor úgy irányítottuk ennek a természeti szépségekben annyira bővelkedő országnak, a kis és a közép népét ráutaltuk a külföldre a nyaralás, tehát a farsangolást felváltó költekezés idejére, amikor ebben az országban meg van minden, ami ezt a modern és évről-évre fokozódó szükségletet kielégítheti. Hát bizony szomorú dolog, hogy ebben az országban folyton forgatni akarják az idegent, de idegen nem forog, mert nincs, hanem a benszülött az kimegy, mert küni jól ellátják, ki sem rabolják, kis pénzéért megadják neki, a mit az általános árviszo nyok mellott meg lehet adni. De ez nem történik meg, hanem azzal a furcsa esettel kell megszámolnunk, hogy nemcsak a külföldet nem tudjuk megszorozni idegenforgalmunk emelésére, hanem ráadásul elveszítjük a belföldi idegenforgalmat, kötelességünknek tartjuk, hogy ezzel a kérdéssel éppen a vidék érdokéből komolyan megszámoljunk. A külföld meghódítása Magyarországnak legalább is a jövő zenéje. Még pedig igen távoli zene. Mert teljesen bizonyos, hogy mikor az amerikai milliárdosok bon tonja nem engedi meg Itáliát, az angolok Régi dolgok. A „Szamos" Irta : tárcsája. Quj Maupassant — Ugyanazon házban születni, élni és meghalni — mondta Saint-Beuve. Ez a mondat még ifjú koromban kapcsolódott az emlékezetembe s öreg szivemet is sokszor nyugtalanította. Egészen egyedül vagyok abban a házban, melyben születtem, amelyben éltem s amelyben úgy reményiem meg fogok halni. Fiam minden évben eljön hozzám néhány hétre. Leányomat felkeresem minden ősszel. Itt tehát egyedül vagyok, egészen egyedül, azonban rég itemerős tárgyak között, melyek szakadatlanul az enyéimről beszélnek, azokról, akik elmentek innen s az idegenben élnek. Sokat olvasok, öreg vagyok. Végnélkül gondolkozom, vagy jobban mondva álmodom Oh, nem álmodom úgy, mint egykor, az ifjúság képzelő erejével s azokkal a bolond várakozásokkal, melyeknek teljesítését az élettől vártam! Semmi sem teljesedett be mindebből, ami jött, kevésbbó szép, kevésbbó poétikus és kevésbbó különös volt, azonban mégis végig kiélvezték Svájcot, a globetrotterek megunták a Fjordokat, akkor elvetődnek ide is és lehet, hogv ötven esztendő múlva csakugyan meg jő a külföldiek inváziója, a mikor nagyon helyes dolog lesz a kilátásos kocsik járatása a MÁV on. De addig is kell valamit csinálni. Mert a nem létező idegenek forgatásából élősködő vállalatok mögött már feltűnt az idevalók tömeges kivándorlása idegenbe, különösen Ausztriába, a mi bizony nem mondható nemzeti vívmánynak. Tessék első sorban gondoskodni arról, hogy a nyaralásra, fürdőzésre és üdülésre vágyó fővárosi ember, még igen szerény anyagi állapotok mellett ithon, a hazában megkaphassa azt a nyaralást, azt a fürdőzést és üdülést azon az áron, mit ezekért a földi javakért külföldön és különösen Ausztriában fizet, Magyarországon is meg* kaphassa. Csakhogy erre organikus intézkedés kell. Meg kell tanítani a vidék népét arra, hogy az idegent hirtelen kirablási merényletek kizárásával miként lássa el úgy, hogy utánna nem a soha vissza nem térés jelszavával hagyja el a fővárosi ember a vidéket. A magyar ember soha sem volt esz köze a vedéglői iparnak, a kis korcsmán, meg a barátságos vendéglátáson túl nem tudott emelkedni ebben az üzletben, a mi a fejlődés következtében igazán nagy probléma lett. Hát erre kell megtanítani a magyart. A ki erre megtanítja, az a nemzeti vagyon gyarápodására igen nagy dolgot müvei. Azt bisszüü, hogy ezen a téren nagy hivatása lenne a földművelésügyi minisztériumnak, a mely programmszerüleg és nagy sikerrel képezi ki a népet a házi ipar minden ágában. Az idegonáilitás különösen Ausztriá ban, a hová a legtöbb sárga utalvány viszi a magyar pénzt, első sorban házi ipar és hogy a tervszerű kifejlesztése milyen nagy anyagi hasznokkal jár, azt bizonyítani fogja a m. kir. posta nyári leszámolása, a mikor nyilvánvaló lesz, hogy mennyi pénz ment ki tőlünk. Ez a vidéknek nagy kérdése. Mielőtt a külföldiek idevonzásának nagy és igen elég egy olyan valaki számára, aki érti, hogy kell bátran viselni sorsát. A legtöbb asszony azért szerencsétlen, mert fiatal korában úgy tanitják, hogy sokat bízzék a boldogságban ! Nem nevelnek bennünket arra, hogy harcra, küzdelemre és fájdalomra valók vagyunk. Az első csapásnál megtörik a szivünk. Kitárt lélekkel várunk a boldog események áradatára és milyen kevés jut reánk csak félig is olyan jó, mint aminőnek megálmodtuk s akkor zokogunk. A boldogság a boldogító várakozás, a remények láthatára, a végtelen illúzió. Nincsen semmi jobb az illúziónál. Bármilyen öreg is vagyok, ezzel fogialkozom mindennap. Csupán a tárgyi változatok, a kívánságok nem azok már. Kétféle módom van arra, hogy illúziót keltsek. Az egyik nagyon egyszerű s abban áll, hogy leülök a kandallóm elé egy ala csony, lágy karosszékbe s visszagondolok az elmúlt eseményekre. Milyen rövid is az élet. Különösen az, mely ugyanazon házban folyik. Az emlékezések egymásra vannak halmozva, szorosan összeszoritva. Ha az ember öreg, ugy tetszik, hogy alig telt el költséges kérdésével foglalkoznánk, sokkal előbb való kérdés az, hogy miként tudnák lekötni a hazai termelésnek, a hazai értékesítésnek, a hazai közönség kis vagyonát, a mely most már ömlő csatornákon foly kifelé. Ezeket a csatornákat a kilátásos kocsi el nem dugaszolják, ezek helyett célravezetőbb volna kellő helyekre egy-egy tanfolyam annak a megtanítására, hogy nyáridején az üdülő magyarral hogy bánjék a vidéki, mert ebből egyformán haszna lenne a vidéknek és a fővárosnak. Pénzt talál! ha czipőszüksógletét a (2o) Moskovits artatomsai-cipoyyár cipőüzletében (Deák-tér 7.) szerzi be. Talpba vésett szabott ár. MIÉRT MONDANÁNAK LE? — Fővárosi politikai munkatársunktól. — Budapest, julius 27. Az ellenzék a júniusi eseményekért kiengesztelésül a Lukács-kormány és Tisza István lemondását követeli. Nem éri be ennyivel, de szörnyen fogadkozik, hogy ebből nem enged. Tisza célzott is rá, hogy a béke kedvéért kész elhagyni az elnöki széket s bizonyos, hogy Lukács sem fog ragaszkodni a hatalomhoz, mihelyt ugy látja,hogy távozásával közérdeket szolgálhat. Mégis, miért mondanának le? Amit végeztek, szükséges, helyes, üdvös volt; az elért eredményeket Tisza kijelentése szerint Í3 meg kell tartani a nemzet szátiz nap azóta, hogy fiatalok voltunk. Igen, minden odajut, mintha egy napon történt volna. A reggel, a dél, az est jön s azután az éjszaka hajnal nélkül. Mialatt órákon keresztül a tüzbe nézek, ugy támad fel előttem a múlt, mintha tegnap lett volna. Az ember már nem is tudja, hol van. Az álomban keresztülsietünk az egész elmúlt létünkön. A mi házunkban semmit sem rontanak el, semmit sem dobnak félre. Van egy padlásszobánk, melyben megőrizünk minden felesleges dolgot. Ez az öreg tárgyak szobája. Gyakran felmegyek s körülnézek. Találok egy csomó dolgot, melyről már régen megfeledkeztem. Vannak ott berendezési tárgyak, melyeket gyermekkoromtól ismerek s melyhez emlékek és es emő- nyek fűződnek: öröm és fájdalom, nem egy dátuma az én történetemnek. Taltdok mindenféle apróságot, melyek valamely, emberélethez fűződnek s amelyeket nem figyeltem meg s most fontosságot nyernek, a régi tanuk jelentőségéhez jutnak. Ugy tűnnek fel előttem, mint uzctk az emberek, akik soha sem nyíltak meg előttünk s hirtelen, egy este, csak ugy véletlenül beszólni, kezdenek, egész lényüket,
