Szamos, 1912. május (44. évfolyam, 99-121. szám)
1912-05-15 / 110. szám
(1918. május 15.) 110. szám. SZAMOS 3. oldal. Gyalog Jeruzsálemtől Szatmárig. — Saját tudósitónktól. — Szatmár, május 14. Szatmár városában kaftánt látni, amelybe páj eszes bácsi van becsavarva, nem tartozik a ritkaságok közé. Sőt egyáltalában nem, Sok itt a hithü, bigott valásu ember; egész kis hadsereget lehetne belőlük összeállítani. Messze földön ismerik a szatmári kaftánnak hírét, ami némiképpen kiemel és fölébe helyez minket az átlag városok közül, ahol legfeljebb a művészet és a kultúra terén haladnak óriási lépésekkel előbbre. Végre, ez is valami minden városnak meg van a maga külön specialitása. Szatmáré a kaftán és minden, ami a kaftánba tartozik. De nem a szatmári, sem a szomszéd megyei kaftánokról lesz itten most szó; hanem más, idegen, messze országból idevándorolt kaftánról. Egy sajátsá gos, piszkos, lukas, poros kaftánról, amely talán már meg sem érdemli ezt a fonetikailag is szépen hangzó elnevezést. K;érde- mült, megöregedett és már régen méltán rászolgált volna arra, hogy valamelyik zsib- árus régiségtárában foglaljon helyet, mint évszázados antix darab és hogy vehemens konkurrenciát csináljon többi társainak, mint legidősebb díszpéldány. Egy ráncosarcu, napsütött öregember érkezett tegnap Szatmárra. Amikor végighaladt az utcán, mindenki megállt és bátnész szemekkel nézett a tekintélyes korú ősz emberre, aki apró lépésekkel igyekezett célja: az ortodox templom felé. Útközben többször kért felvilágosítást az útirányra nézve. Németül be* szólt, de valami különös, nőmet nyelven, úgy, hogy még maguk a hitsorsosai sem értették meg. Apró, vizenyős szürke szemei élénken mozogtak és beszédközben a kezeivel még élénkebben gesztikulált. Poros, piszkos eredetileg fekete szinü, de a nap sugarai által olivzöldre változott kaftán volt rajta, amely tele volt apró a molyok által okozott jukakkal. A nyaka köré egy sál volt csavarva, mig a fejét egy kerek, állítólag valamikor bársony volt, kalap fedte. Az arca barázdás és a ráncokat a rája beülepedett por és sár simította ki. Lábán csizmát viselt, melyek erősen meg voltak szegezve a talpukon. Ráncos, reszkető, öreg kezében bot volt. Szakálla gondozatlan ős arcának két oldalán hosszú, ősz pajeszek. Kis turista zsákszerű batyu volt a hátán és igy tolongott a sokaságban. Mindenkinek feltűnt a jámbor, t.ü ö- nös ember, amint az utcákon végig tipegett. Némelyek nevették, sokan pedig sajnálkoztak rajta. Az öreg mit sern törődve mindennel bátran és elszántan törtetett állomása: az orthodox templom felé. Mesz- sziról jött és mielőbb pihenni vágyott. Nyu galomra volt szüksége fáradt, beteges, öreg testének, mert messziről hozták ide reszkető lábai. Wasserteig Izraelnek hívják a jámbor férfiút, aki a szent földről, Jeruzsálemből jött el ide. Bebarangolta már a fél világot. Egyedül áll a nagy világon, nincsen senkije és most csak az minden vágya, hogy még- egyszer visszakerüljön a hazájába — meg halni. Öreg, törődött már és tisztában van vele, hogy kevés ideje van hátra. Hetvennégy éves ember Wasserteig Izrael, aki, amióta a családját eltemette vándorbotot vett a kezébe és országról országra jár. Mindenütt felkeresi a hitközségeket és ab ból él, ami segélyt tőlük kap. Természete sen mindenütt szívesen támogatják a szegény öreget, aki már koránál fogva is semmiféle munkára nem alkalmas. Tapasztalt ember Wasserteig, aki nagyon sokat és szapora bőbeszédűséggel szeret csevegni, az ő utazásáról és az utón szerzett szomorú tapasztalatairól. Nagyon szívesen beszól mindenről, csak amikor a családi körűimé nye felől tudakozódik az ember, akkor gördül köny a szemébe. Alkonyodott, amikor elváltam tőle és az öreg ember bement a templomba, hogy elmondja mindennapi imádságát és hogy kérje Istent, hogy segítse vissza a szentföldre, mert, amint azt ő maga mondotta : — A családom mellett szeretnék pihenni. Hétoszíálgn gazdagági irányú polgáriskola Szaímáron, (Fulyt. és vége.) Amit a felső kereskedelmi iskola és tanítóképző várt a polgáriskolától, akkor is meglesz, ha 7 osztályúvá fejlesztik is. Hogy pedig a faipari szakiskolára nézve teljesen mindegy, a polgáriiskola akárhány osztályú, összervezetének 16. § a a következőkben elég világosan megmondja : „Rendes tanuló az lebet, aki valamely közép- vagy polgári iskola legalább hét osztályát, vagy pedig az elemi iskola hat osztá yát sikerrel elvégezte, vagy ezeknak megfelelő fölvételi vizsgát tesz le stb. Felvehető még az ipa- rostanonc iskola három osztályát jó sikerrel végzett ifjú is.* Aki a polgári iskola 4 osztályát elvégezte és ipari pályára szánta magát, az a felső ipariskolába iratkozik. Amint a cikknek egész szelleme elárulja, úgy ez tisztán a féltékenység szüleménye és hogy a közönséget a maga részére hóditsa, az anyagi terheket tolja előtérbe, mert tudjuk, hogy ettől mindenkinek a háta borsódzik. A dolog azonban nem egészen úgy áll. Az épületet nem kellene oiy lényegesen megnagyobbítani, mert amennyire ón isme rém a tervet, már is tekintettel voltak 7 osztályra Azonkívül van ott annyi helyiség, hogy az esetleges párhuzamos osztályokat kényelmesen el lehetne helyezni, tehát legfeljebb melléképületről lehetne szó. Az átengedendő holdak sem vennének oly nagy területet igénybe, hogy attól meg kellene ijedni. Április 15 ón az Országos Magyar Gazdasági Eegyesület és az Országos Polgári Iskolai Egyesület küldöttei megtartották tantervépitő ülésüket. Az OMGE. részéről jelen volt Boday Barna titkár, a „Köztelek“ szerkesztője és Armándy János debreceni gazdasági akadémiai tanár. E gyűlésen C3ak 10—12 kát. holdnyi területet mondottak ki szükségesnek. Vegyünk mi kétszer annyit. Nos hát, ha a város a gazdasági ismétlő iskola részére 20 holdat engedett át, velünk szemben sem lehet csak szőkébb rnarku a város. Igaz, a fönti bizottság kívánatosnak — de nem szükségesnek — tartja, hogy az intézet egy mintagazdasággal hozassék kapcsolatba, azonban nem kell, hogy ez az iskola tulajdona legyen, hanem lehet az magángazdaság is. gazdasági szakoktatással együttjáró berendezkedések költségei“ sem nehezednének oly nagyon a város adófizető polgárságára, mert|az iskola Jberendezésére — mint tudjuk — a város elég tekintélyes összeget vesz föl. Cikkíró azonban nagy hevében nem veszi észre, hogy ellenmodásba keveredett. Mint első idézetünkből látható, először az uj iskolát, mint szakiskolát tünteteti föl és ilyen alakjában nem rokonszenvez vele, mégis cikke vége feló ezeket mondja: „Ha tisztán gazdasági iskola létesítéséről volna szó, . . .: teljesen mellé állanánk szivvei- lélekkel.“ Talán gazdasági akadémiát gondol. Azt én is értem, mert remélni lehetne, hogy a felső kereskedelmi iskola növendékeit is fölvennék oda, ami újabb lendületet adna az iskolának. De hisz igy is elég népes. Nem szükséges egy intézetet a végtelenségig fejleszteni, mert az ily nagy tömeg hasonlít Hency táborához, amely önsúlyánál fogva nem tudott mozogni. Azután az iskola értékét nem annyira a nagy tömeg, mindinkább a színvonal adja meg. Az előlegezett „felemád és amfibium“ díszítő jelzőket köszönjük, de nem tudjuk még vájjon megfogjuk-o érdemelni, mert eddig az adakozó sincsen vele tisztában. De reméljük, hogy védencével szemben volt oly előzékeny, hogy az első tiszteletpóldányt neki küldötte el, mert ha tantervébe tekintünk, akkor találunk ott annyi közismereti, mint szaktárgya.. Végül, kedves kortársam, engedjen meg nekem egy bizalmas kérdést. Miért engedte le sisakjának rostélyát, hisz a szép lovagkor rég eltűnt már, a sisakot is csak mint emléket őrzik a fegyvertárban és maguk a lovagok kerékpáron járnak. Igaz, kinek a pap, kinek a papnő, de én már úgy vagyok: valahányszor ilyen névtelen cikkel olvasok, nekem úgy tetszik, mintha a grammofonnal diskurálnák. Kellner Fiilöp. A szatmármegyei kivándorlás. — Saját tudósítónktól. — Szatmár, május 14. Megy a nagy, otromba, szomorú fekete hajó és viszi a magyarokat, akik nem akarnak és nem tudnak jóllakni a nópbol- dogitó politikai frázisokkal, viszi őket tengerentúlra, Amerikába. Megy a füstös, csúnya hajó s rajta furcsaszép legények, barna, nemes, remek magyar emberek és friss, piros parasztasszonyok és gyermekek ülnek. Vadul, elszántan vágnak neki a nagy tengernek, melynek a másik végén becsületesebb megélhetés reménye kecsegteti őket. Hasztalan szavalunk itthon a népnek, hogy itt halnod kell, hogy a haza mindenek előtt, viszi az éhes gyomra, a gyermekei éhes szája viszi el ettől a földtől, amely életet, pénzt, vért követel a fiaitól, de ahol még annyi sem jut az agyonelége- detteknek, amennyi a csizmájuk sarkára ragad belőle. Megy a lomha, kormoskóményü csúf hajó és kiviszi ebből az országból a ke- ménytenyerü, szikár, szívós parasztot, aki nem szól, nem jajong, nem követel, hanem csendesen, sírva, könnyes szemekkel int búcsút faluja fakó tornyának. Szótlanok, éhesek, kemény karakterű emberek ezek, akikre igen nagy szüksége volna ennek a szegény tüdőbeteg, szomorú, latifundiumos országnak és mégis hagyja őket kivándorolni. Ijesztő és megdöbbentő ez a hatalmas számadatokkal beszélő statisztika, amelyet most szereztünk meg. Eszerint a múlt évben ezerhatszáznegyvenhat ember vándorolt
